Weisz Vilmos alkusz Színház utca 1. szám alatti házának csendjét gyereksírás verte fel 1885. III. 1-jén. A „ma született” Móric Eleméré. A Pápáról származó apa és a Lovasberényből Székesfehérvárra költözött Deutsch Antónia a helyi izraelita hitközség tagjai voltak. A kenyerét később fehértímársegédként kereső Weisznek komoly nehézséget jelentett fia iskoláztatása, mégis keresztülvitte, hogy az őslénytan és a geológia iránt lelkesedő ifjú a Fehérváron töltött diákéveit követően a pesti egyetemen folytathassa tanulmányait. Immár Vadász Elemérként, családneve magyarosítása iránti kérelmét a belügyminiszter 1901. XI. 6-án hagyta jóvá.
További kiigazításáért majd’ öt évvel később folyamodott a 21 esztendős tudóspalánta, kérésére 1906. IX. 30-án rendelte el Havranek József polgármester, hogy a Móric utótag töröltessék a keresztnevei közül. Ekkor már publikációi jelentek meg, előadásokat tartott. A Földtani Társulat 1906. IV. 4-én tartott ülésén például dr. Lőrenthey Imre mutatta be Vadász doktori disszertációját a rákosi vasúti bevágás mediterrán korú rétegeinek faunájáról, egy hónappal későbbi összejövetelen pedig maga az ifjú szerző ismertette az ürmösi Töpe-patak általa feldolgozott, liászkori ammonitesz-csigafaunáját. Ezen az úton haladva két évvel később a Bakony 43, jurakori ammoniteszfaját határozta meg.
A főleg a természettudományok iránt fogékony Vadász egyetemi képzésére egy, a nála mindössze három esztendővel idősebb Prinz Gyula professzorral közösen megtett ázsiai tanulmányúttal tette fel a koronát. A doktori szigorlat után a gyakornokok kenyerét ette az egyetemen. 1911-ben tanársegédként látjuk, két évre rá pedig már adjunktus. Magántanári habilitációját is kérvényezte, ezt azonban elutasították. Bár sokat nem segített vele, Eötvös Loránd lejustizmordozta az általa is tehetségesnek tartott Vadásszal szembeni gáncsoskodást. A Mecsekben végzett ekkoriban terepmunkát, majd szénlelőhelyeket vett górcső alá szerte az országban a Muraköztől a Vértesig, Dorogtól Borsodig.
Szerelmével, Joós Ágnessel 1916. XI. 25-én kötött házasságot Budapesten.
Az 1918–19 forradalmi vérzivatarában a Marx—Engels Munkásegyetemet szervezte, a természettudományos kutatás és oktatás gyökeres reformját szorgalmazta. Vadászt, a frissen verbuválódott őslénytani tanszék rendes tanárát nem érhette tehát váratlanul, hogy a Tanácsköztársaság bukását követően álomkategóriává szublimált számára az egyetemi katedra. Indexre került, bár szerencséjére a szakmájánál maradhatott: a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. geológusaként tudott elhelyezkedni 1922-ben. A hazai bauxittelepek feltárása mellett bihari, dalmát, francia, görög és karintiai lelőhelyek viszonyait tanulmányozta. Korának legújabb módszereivel végezte precíz terepvizsgálatait és laboratóriumi elemzéseit egyaránt. Nevéhez fűződik a bauxitképződés elméletének kritikai átértékelése is.
Az első bauxitbánya-nyitási terveket már 1903-ban kidolgozták hazánkban, ám igazán elodázhatatlanná csak a Nagy Háború csillapíthatatlan alumíniuméhsége tette az ilyen célú földtani kutatásokat. A több mint egy évtizedes „megalapozásnak” köszönhetően már 1915-ben jelentős mennyiségű bauxitot szállítottak a szövetséges németeknek is a monarchia keleti országrészéből. Erdély elcsatolásának sokkja után a vörös érc utáni kutatások szükségszerűen elkezdődtek a Dunántúlon is. 1917-ben megalakult a fővárosban az Alumíniumérc Bánya és Ipar Rt. (ALUÉRC), az egyik legradikálisabban fejlődő nagyvállalat ez idő tájt.
A bauxitgeológus Vadász Elemér jelentős szerepet vállalt a magyar alumíniumipar nyersanyagbázisának előteremtésében, évtizedek kitartó biztosításában, a bauxitban rejlő lehetőségek feltérképezésében, valamint feldolgozási technológiájának nyersanyagoldali optimalizálásában. A tétel: „Tévedni emberi dolog.” azonban őrá is igaznak bizonyult olykor. Bár többször megfordult a gánti timsós vizű kútnál, a Gránásban eredő szemecs vasércet mégsem ismerte fel. Balás Jenőt és Telegdy Róth Károlyt predesztináltattak erre a feladatra. Amúgy is elmondhatjuk, Vadász Elemér nem felfedezőként, hanem rendszerezőként tett le maradandót a természettudományok ásványokból összehordott asztalára.
Az Athenaeum kiadónak az Élet és tudomány címmel 1923 és 1928 között futó sorozata úttörő szerepet játszott korának természettudományos ismeretterjesztésében. 19, figyelemre érdemes, változatos témájú kötet látott napvilágot e szériában, köztük Vadász Elemér eszmefuttatása is, A szén és a petróleum multja és jövője 1925-ben.
A ’30-as években az ALUÉRC Gánt és Iszkaszentgyörgy környékén lévő bányái oly mértékben kielégítették az amúgy meglehetősen mérsékelt, a világválság által is megtépázott igényeket, hogy leálltak az új lelőhelyek felkutatásával. Miután az utolsó mohikán Tapolcai Részvénytársaság is átadta állampapírjai többségét az ALUÉRC-nek, a monopolhelyzetbe került cég vezetői Kasnyik János bányamérnököt, majd Vadász Elemért bízták meg a Bakony bauxitkészleteinek további feltérképezésével. A ’40-es évekre a termelés megnövekedett – ezúttal is a német katonaság megrendeléseinek köszönhetően. 1944-ben – származása okán – kényszernyugdíjaztatásba csomagolva kötöttek útilaput Vadász talpára, aki egy gyári munkás „bőrébe bújva” tengette életét.
1946 hozott rég nem várt, pozitív fordulatot az életébe: a Pázmány Péter (1965-től Eötvös Loránd) Tudományegyetem földtani tanszékének vezető professzorává nevezték ki. Hogy mennyire nem számított sorsának szerencsésebb mederbe kanyarodására, arról tanúskodnak 1944-ben papírra vetett szavai: „És most minden további alkotás kilátása nélkül mégis azt mondhatom Vergiliusszal: boldog voltam, mert hivatali rang és cím, minden elismerés, hírnév, erkölcsi sikerek és anyagi eredmények nélkül, a magam elgondolása szerint, mások befolyása nélkül a szaktudományommal foglalkozhattam.”
Létösszegző jóslata olyannyira nem bizonyult váteszinek, hogy a felsőoktatásba történt visszahelyezése mellett több évtizedes tapasztalatait nagyszerű monográfiákban is összefoglalhatta. Hiánypótló szakkönyvek, publikációk jelentek meg a neve alatt: Bauxitföldtan (1951), Kőszénföldtan (1952), A földtan fejlődésének vázlata (1953), A földtan természettudományos iránya és fejlődése (1961). Legfontosabb munkája, a Magyarország földtana 1953-ban hagyta el a nyomdát, melyben összefoglalta és szintetizálta az összes számottevő, a hazai geológiai vizsgálatok során az elmúlt száz esztendő során kialakult álláspontot és sok ezernyi adatot, s igyekezett kijelölni a társtudományok szerepét a geológiában. (Megjegyzendő, hogy annak ellenére, milyen hamar porlik avíttá e tudományág területén az egykori novitás, egészen 1992-ig nem jelent meg hasonló ívű, az általános földtant ától cettig körbejáró szakkönyv.) A magyar földtan kezdetei címmel rendelkező reflexiójában pedig Katona Mihály 1824-ben publikált Közönséges természeti földleírását, valamint Rónay Jácint 1860-as tanulmányát, A tűzimádó bölcs az ősvilágok emlékeiről címűt elemzi évszázados távlatból.
Széchenyi István figyelmeztetett hazánkban először környezetünk védelmének a szükségességére – a felelőtlenül elpusztított természeti értékek jobb esetben csak évszázadok elteltével vagy sohasem gazdagíthatják újra a bioszférát. Eszméi (miként Herman Ottóéi, Chernel Istvánéi) terméketlen talajban kényszerültek kicsírázni – kevés eredménnyel. Az első magyar környezetvédelmi törvény csak 22 évvel a berni kongresszust követően, 1935-ben született meg, a végrehajtási utasítását pedig további 3 évig farigcsálták – sehogy sem tűnt tetszetősnek; és az Országos Természetvédelmi Tanács jogkör és pénz hiányában csak javaslatokat tehetett a kormány felé. (A Kis-Balaton madárvilágát például csak úgy sikerült – részlegesen – megmenteni, hogy holland ornitológusok adták össze a madárőr kenyérre valóját.) Miután állami kézbe került a tanács, vezetői – Vadász Elemérrel és ifj. Tildy Zoltánnal az élen – hathatósan ültették át a gyakorlatba a már rég sürgősnek ítélt lépéseket.
A Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsésztudományi kara 75 évvel ezelőtt e napon, 1947. II. 9-én egy megható, diszkrét ünnepség keretében tekintett vissza Vadász Elemér 40 esztendőt felölelő geológusi pályájára. A jubiláns érdemeit többek között Hajnal István, az egyetem dékánja és Káposztás Pál egyetemi magántanár taglalta.
1948. I. 3-án a Magyarhoni Földtani Társulat alapításának 100. évfordulója alkalmából rendezett összejövetelen Vadász Elemér Társulati emlékek és kilátások című beszédével aratott élénk tetszést az Angliáé és Franciaországé után a harmadik legpatinásabb földtani egyesület tagjai körében. E hó végén tartotta meg beszámolóját egyiptomi utazásáról. Alapvetően vasérc-előfordulásokat értékelt az észak-afrikai országban, előadása azonban nem szűkölködött társadalmi és kultúrtörténeti érdekességekben sem. Kedélyesen ecsetelte, hogy hiányosságai miatt (is!) hívták éppen őt a vizsgálatok elvégzésére. A kairói konzorcium vezetője ugyanis egy tetőtől talpig nacionalista miniszter volt, aki kijelentette, semmi szín alatt nem akar a lelőhelyeken angolul tudó vagy német származású szakértőt látni.
1948. VII. 2-tól Vadász Elemérrel mint az MTA levelezőtagjával találkozunk; két évvel későbbi, rendes taggá történő megválasztása után Adatok a laterites mállás kérdéséhez című értekezésével foglalta el székét.
1949-ben nevezték ki dékánná, majd rektorrá, 1950–51-ben prorektori feladatokat látott el. Elsősorban bauxit- és kőszénföldtannal, földtörténettel, az őslénytanon belül elsősorban Magyarország ősföldrajzával, valamint a gerinctelenek paleontológiájával foglalkozott. Ő dolgozta ki a bakonyi mangánércek rétegtanát és üledékföldtanát.
Igaz, hogy az ’50-es években olyan ajtók nyíltak meg Vadász előtt, amiken korábban mindhiába dörömbölt, az élete továbbra sem aludt meg fenékig tejföllé. Rákosi elhárításra szakosodott szervei őrá is nyomást gyakoroltak, véleményezést követeltek tőle pályatársairól, ismerőseiről. Vadász az osztályellenségnek felbillogozottaknak is igyekezett segíteni, bejutni például az egyetemre. Hányatott élete során saját bőrén tapasztalta meg, milyen megalázó és embert próbáló a vallási, származási vagy politikai okokra visszavezethető diszkrimináció.
Tanítványai nem csak a nagy tudású mesterre, hanem az emberre is felnéztek. Számos Vadász Elemérre való visszaemlékezésbe szövődnek olyan mondatok, melyekből kiderül, hogy a beszélő nem csak azt köszönheti a Geocézárként – bizony, esetenként pejoratív értelemben is – emlegetett Vadásznak, hogy elindította a pályáján, hanem azt is, amilyen emberré vált. Szigoráról egy apró adalék: szokása volt, hogy a Múzeum körúti ELTE-épület termének ajtajában várta az órakezdésig visszalévő utolsó másodperceket, majd elfordította a kulcsot a zárban, hogy a késve érkezők ne zavarják az előadást. Közvetlen ember lévén a diákjaival épp úgy megtalálta a közös hangot, mint a bányamérnökökkel, a vegyészekkel vagy a fúrómunkásokkal.
Az egymástól eltérő vizsgálati és észlelési módszerek között kiépült ellentmondások érlelték szállóigévé vált mondását: „Most már, ha látom, sem hiszem el…” Szeretett tréfából körülményesen fogalmazni, kacskaringós szóindákkal vezetni fel a mondanivalóját: „Föltéve, de meg nem engedve, mások által szándékosan félremagyarázva, szóban és írásban mind máig terjedően…”
A természettudományok területén szerzett – vélt vagy valós – dicsőséggel kapcsolatban tudta, hogy az gyakran kérészéletű. Számtalan egykor irányadó tézis vált s válik idővel meghaladottá. A saját szerepét ebben az állandó hullámzásban, annak ellenére, hogy tisztában volt munkássága jelentőségével, sosem emelte ki. Dank Viktornak, volt tanítványának és munkatársának így írt 1963-ban: „A magyar földtan általam sokszor hibáztatott, egykori süllyedt helyzetének legfőbb bizonyítéka, hogy gyenge közepesként kimagasló lehettem.”
A ’60-as évekre elért népszerűségének, ismertségének hű bizonyítéka, hogy Komlón, e dunántúli bányászvárosban az általános iskolai osztályoknak választaniuk kellett egy-egy élő vagy elhunyt példaképet, s létezett Vadász Elemérről elnevezett osztály is. Nevét a keresztrejtvény-készítők is előszeretettel használták fel a lapok hasábjain.
1960-ban a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével, 1966-ban pedig a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki. 1967. IX. 18-án az ELTE tanévnyitó közgyűlésén vette át gyémántdiplomáját. 1968 tavaszán pedig Székesfehérvár Városi Tanácsa határozott úgy, hogy Alba Regia emlékéremmel tünteti ki a tudóst a geológiai stúdiumok terén Fejérben és Székesfehérváron kifejtett kimagasló munkájáért.
1970. X. 30-án éjjel érte utol a halál az idős professzort. A hamvasztás előtti búcsúztatásra XI. 6-án 14 órakor került sor a Mező Imre úti temetőben. Elhantolása előtt, a Kerepesi úti sírkertben (a Központi Földhivatal és az ELTE részéről) Fülöp József professzor, (az MTA nevében) Szádeczky-Kardoss Elemér, (a Magyarhoni Földtani Társulat képviseletében pedig) Nemecz Ernő egyetemi tanár méltatta az elhunyt erényeit.
Több mikrofosszília is őrzi az őslénytan területén is maradandót alkotó tudós nevét. Ilyen például a krétakori növényi ’Vadaszisporites’, valamint a rendszertanilag bizonytalan besorolású, szerves vázú ’Vadaszia’.
1983-ban nyílt meg Érden a Magyar Földrajzi Múzeum a Wimpffen-kúriában. A tárlatot abból a célból hozták létre, hogy a magyar földrajztudósok szerepét szemléltesse Földünk megismerésében. A geográfus–geológusok termében Láng Izidor, Tulogdi János és Vadász Elemér munkásságával ismerkedhetnek meg a látogatók.
Születésének 115. évfordulója alkalmából egész napos programsorozatot rendeztek 2000. XI. 10-én Székesfehérváron. A Gazdaság Házában tartott konferencián akadémikus pályatársak, a szakma tisztelői és tanítványok emlékeztek meg Vadász Elemérről. A résztvevők meglátogatták a Verseci úti Alumíniumipari Múzeumot és a Vadász Elemér műveit és korát bemutató kamarakiállítást, melynek változatos, bányászati témájú képzőművészeti alkotások is a részét képezték.
Aznap délután pedig koszorút helyeztek el az Ybl Miklós utcában lévő szobránál, amit a Magyarhoni Földtani Társulat emelt 1977. X. 21-én. A híres geológus valamikori szülőházának közelében, a XIX. században ugyanis idáig nyúlt ki a Színház utca.
Források:
Budapesti Hirlap, 1906. IV. 3.
Egyetemi Lapok, 1967. IX. 21.
Kardos István: Aki a magyar föld kincseit kutatta – Vadász Elemér (1885–1970), in: Ezredvég, 2005/5.
Magyar Nemzet, 1970. XI. 1.
Népművelés, 1966. IX. 1.
Pesti Napló, 1906. V. 4.
Sőtér István: A sas és a serleg, 1975
Tóth Álmos (szerk.): Vadász Elemér emlékkonferencia, 2002
Végh Ákos László
