2022. február 9.

Vadász Elemér

(1885–1970)

Weisz Vilmos alkusz Színház utca 1. szám alatti házának csendjét gyereksírás verte fel 1885. III. 1-jén. A „ma született” Móric Eleméré. A Pápáról származó apa és a Lovasberényből Székesfehérvárra költözött Deutsch Antónia a helyi izraelita hitközség tagjai voltak. A kenyerét később fehértímársegédként kereső Weisznek komoly nehézséget jelentett fia iskoláztatása, az őslénytan és a geológia iránt lelkes ifjú azonban a Fehérváron töltött diákéveit így is a pesti egyetemen folytathatta. Immár Vadász Elemérként, a belügyminiszter ugyanis engedélyezte, hogy 1901. XI. 6-tól magyarosítsa a családnevét. Nevének további kiigazításáért majd’ öt évvel később folyamodott a 21 esztendős tudóspalánta, kérésére 1906. IX. 30-án rendelte el Havranek József polgármester, hogy a Móric utótag töröltessék a keresztnevei közül. Ekkor már publikációi jelentek meg, előadásokat tartott. A Földtani Társulat 1906. IV. 4-én tartott ülésén például dr. Lőrenthey Imre mutatta be Vadász dolgozatát – doktori disszertációját – a rákosi vasúti bevágás mediterrán korú rétegeinek faunájáról, egy hónappal későbbi összejövetelen pedig maga tartott előadást az ürmösi Töpe-patak liászfaunájáról.

A főleg a természettudományok iránt fogékony Vadász egyetemi képzésére egy, Prinz Gyula professzorral közösen megtett ázsiai tanulmányúttal tette fel a koronát. Doktori szigorlatot tett ezután, majd gyakornokként indította el pályáját az egyetemen. 1911-ben tanársegédként látjuk, két évre rá pedig már adjunktus. Kérvényezte magántanári habilitációját is, ezt azonban elutasították. Ekkoriban a Mecsekben végzett terepmunkát, majd a szénlelőhelyeket vette górcső alá szerte az országban Muraköztől a Vértesig, Dorogtól Borsodig.

Az 1918–19-es forradalmak idején Vadász Elemér is a természettudományos kutatás és oktatás gyökeres reformját szorgalmazta, a Marx—Engels Munkásegyetem egyik szervezőjeként, majd a frissen verbuválódott őslénytani tanszék rendes tanáraként találkozhatunk a nevével; így nem érte váratlanul, hogy a Tanácsköztársaság bukását követően álomkategóriává szublimált számára az egyetemi katedra. Indexre került, bár szerencséjére a szakmájánál maradhatott: a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. geológusaként tudott egyedül elhelyezkedni 1922-ben. A hazai bauxittelepek feltárása mellett a bihari, dalmát, francia, görög és karintiai lelőhelyek viszonyait is tanulmányozta. Korának legújabb módszereivel végezte precíz terepvizsgálatait és laboratóriumi elemzéseit egyaránt. Nevéhez fűződik a bauxitképződés elméletének kritikai átértékelése is.  

A ’20-as években úttörőszerepe volt a természettudományos ismeretterjesztésben az Athenaeum Élet és tudomány címmel 1923 és 1928 között futó sorozatának. Tizenkilenc figyelemre érdemes, változatos témájú kötet látott napvilágot e szériában, köztük Vadász Elemér eszmefuttatása is, A szén és a petróleum multja és jövője 1925-ben.

1944-ben – származása okán – kényszernyugdíj formájában kötöttek útilaput a talpára, gyári munkás „bőrébe bújva” tengette életét.

1946 hozott rég nem várt, pozitív fordulatot az életébe a Pázmány Péter (1965-től Eötvös Loránd) Tudományegyetem földtani tanszékének vezető professzorává nevezték ki. Hogy mennyire nem számított sorsának szerencsésebb mederbe kanyarodására, arról tanúskodnak 1944-ben papírra vetett szavai: „És most minden további alkotás kilátása nélkül mégis azt mondhatom Vergiliusszal: boldog voltam, mert hivatali rang és cím, minden elismerés, hírnév, erkölcsi sikerek és anyagi eredmények nélkül, a magam elgondolása szerint, mások befolyása nélkül a szaktudományommal foglalkozhattam.”

Létösszegző jóslata olyannyira nem bizonyult váteszinek, hogy a felsőoktatásba történt visszahelyezése mellett több évtizedes tapasztalatait nagyszerű monográfiákban is összefoglalhatta. Hiánypótló szakkönyvek, publikációk jelentek meg a neve alatt: Bauxitföldtan (1951), Kőszénföldtan (1952), A földtan fejlődésének vázlata (1953), A földtan természettudományos iránya és fejlődése (1961). Legfontosabb munkája, a Magyarország földtana 1954-ben jött ki a nyomdából, melyben összefoglalta és szintetizálta a hazai földtani vizsgálatok százesztendős múltra visszatekintő minden számottevő álláspontját és sok ezernyi adatát, s igyekszik kijelölni a társtudományok szerepét a geológiában. A magyar földtan kezdetei címmel rendelkező reflexiójában pedig Katona Mihály 1824-ben publikált Közönséges természeti földleírását, valamint Rónay Jácint 1860-os tanulmányát, A tűzimádó bölcs az ősvilágok emlékeiről címűt elemzi évszázados távlatból.

1949-ben nevezték ki Vadász Elemért dékánná, majd rektorrá, 1950–51-ben prorektori feladatokat látott el. Elsősorban bauxit- és kőszénföldtannal, földtörténettel, az őslénytanon belül elsősorban Magyarország ősföldrajzával, valamint a gerinctelenek paleontológiájával foglalkozott. Ő dolgozta ki a bakonyi mangánércek rétegtanát és üledékföldtanát.

A ’60-as évekre elért népszerűségének, ismertségének hű bizonyítéka, hogy Komlón, ebben a dunántúli bányászvárosban az általános iskolai osztályoknak választaniuk kellett egy-egy élő vagy elhunyt példaképet, s ekkor, a ’60-as évek második felében létezett Vadász Elemérről elnevezett osztály is.

1960-ban a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével, 1966-ban pedig aMunka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki.

Az egymástól eltérő vizsgálati és észlelési módszerek között kiépült ellentmondások érlelték szállóigévé vált mondását: „Most már ha látom, sem hiszem el..”

1967. IX. 18-án az ELTE tanévnyitó közgyűlésén vehette át gyémántdiplomáját.

1970. X. 30-án éjjel érte utol a halál az idős professzort. A hamvasztás előtti búcsúztatásra XI. 6-án 14 órakor került sor a Mező Imre úti temetőben. Elhantolása előtt, a Kerepesi úti sírkertben (a Központi Földhivatal és az ELTE részéről) Fülöp József professzor, (az MTA nevében) Szádeczky-Kardoss Elemér, (a Magyarhoni Földtani Társulat képviseletében pedig) Nemecz Ernő egyetemi tanár méltatta az elhunyt erényeit.

Források:
Budapesti Hirlap, 1906. IV. 3.
Egyetemi Lapok, 1967. IX. 21.
Kardos István: Aki a magyar föld kincseit kutatta – Vadász Elemér (1885–1970), in: Ezredvég, 2005/5.
Magyar Nemzet, 1970. XI. 1.
Népművelés, 1966. IX. 1.
Pesti Napló, 1906. V. 4.
Sőtér István: A sas és a serleg, 1975
Tóth Álmos (szerk.): Vadász Elemér emlékkonferencia, 2002

Végh Ákos László

Galéria:

Megosztás:

Ezeket látta már?