Miután a török világnak bealkonyult a Magyar Királyságban, új alapokon kellett megszervezni az országot. E célból telepített be morva iparosokat Fleischmann Anselm Ferenc is Lovasberénybe 1720-ban. A Lundenburgból (ma: Břeclav) érkezők között felbukkant egy fehérgyártó vagy fehértímár is, egy olyan mesterember, aki timsóval készített ki bőröket, amikből elsősorban bocskorokat állítottak elő, illetve a csizmadiákat látták el megfelelő mennyiségű, megmunkálható alapanyaggal. Emberünket állítólag a szakmája miatt nevezték el Weissnek.
Mestersége apáról fiúra szállt, utóda, Weiss Hermann már két tímárműhely munkálatait irányította az említett mezővárosban. Hermann egyik fia, Simon – kiválva a családi üzletből – társult sógorával, Tull Antallal 1834-ben. Ők ketten alapították a Weiss és Tull céget. Tímári feladataik mellett kereskedtek is: nyersbőrrel, gyapjúval. Többek között a fővárosi Orczy-házban is volt egy raktáruk. Társadalmi elismertségük érzékeltetésére említem meg, hogy Weiss Simont megválasztották a mintegy 1300 lelket számláló lovasberényi hitközség elnökévé.
Mérföldkő volt a vállalat történetében, hogy 1855-ben Székesfehérvárra, a mai Tobak utcába költöztek – nagyobb forgalmat remélve a frekventáltabb helyen. Fehérváron – Pécs és Veszprém mellett – a XVIII. század második felére a Dunántúl egyik legjelentősebb bőripari központja alakult ki. (Amikor kalapos királyunk hadjáratra készült a törökök ellen 1785-ben, a városi hatóság 5 tímárról és 38 tobakról tettek neki jelentést. Bár e két mesterség gyakran fedték egymást, a tobakokról annyit leszögezhetünk, hogy ők kizárólag a bőr kikészítésével foglalkoztak, lábbelit nem készítettek.)
Az ifjabb Weiss, Károly – bécsi tanulmányait követően – 1869-ben lett a manufaktúra tagja; ő gabonakereskedéssel színesítette a cég repertoárját. A közkereseti társaság 1876. I. 1-től három beltagot számlált: Weisséket (apát és fiát), valamint Tull Antalt.
Forrás: MNL Fejér Vármegyei Levéltára
A műhely üzemi méretű bővítése Weiss Károly nevéhez kötődik. Emellett közmegbecsülésnek örvendő tagja volt több székesfehérvári pénzintézet elnökségének csakúgy, mint a koronázóváros törvényhatósági bizottságának.
A céhek kormányrendelet útján történő megszüntetését követően 1880-ban töltötte Székesfehérváron az utolsó inasévét Kalocsai István, aki idős fejjel felelevenítette az utókor számára, milyen kemény rivalizálás folyt a különböző mesterségeket tanuló inasok között. Nemigen mertek még többedmagukkal sem mások utcájába átmenni. A tobakosokat amiatt gúnyolták, mert (legalábbis egyesek) kutyagumit használtak a bőrök kicserzéséhez, amit az inasaik csípővassal gyűjtöttek össze az utcákon.
Egy nagyobb üzemben ezzel szemben kevésbé esetlegesen, szervezettebb körülmények között folyt a munka. A meszes gödrökben beáztatott, rendszeresen megforgatott bőröket megfosztották minden felesleges terhüktől: zsiradéktól, szőrtől, húsrétegtől. A páclével megpuhított anyagot azután húsoló késekkel munkálták meg. A „cseres”-ben találkozott a készülő termék a cserzőlével. Ezt minden műhelyben a mester keverte ki, főként e létől függött az eladandó áru minősége: összetételét nem véletlenül titkolták a konkurencia előtt. A kicserzett bőrökre várt még a hasítás, a méretre szabás és a szárítás folyamata.
Károly fia, Miksa még szélesebb alapokra helyezte a családi cég működését. A Balkánról jelentős mennyiségű nyersanyagot, a Közel-Keletről cserzőanyagot szereztek be; szattyán-, fehérirha és bélésbőr termékeik ugyanis keresettek és kedveltek voltak a monarchia határain túl is. Áruik minőségét Baross Gábor kereskedelmi miniszter elismerő leiratban méltatta 1890-ben. Számos országos és/vagy ipari kiállításon jutalmazták a vállalat gyártmányait aranyéremmel. Míg 1868-ban mintegy 60 tobakos kereste a kenyerét Fehérváron, a céhrendszer megszüntetésével a gyarapodó, fejlődő Weiss és Tullnak nem igazán akadt versenytársa a környéken Kovács Ferenc 1884-ben alapított bőrgyárán kívül. (Ők is csak állami támogatással – 1902-ben egy 8 lóerős benzinmotoros gép munkába állításával – állták a sarat.) A századforduló környékén tovább nőtt a nagyüzemek előnye a kis műhelyekkel szemben: azzal, hogy a házilag előállított cserzőleveket fel tudták váltani az ásványi sókból nagyobb mennyiségben kikeverhető vegyszerekkel.
1896. VII. 5-től a bejegyzett tulajdonosok: Weiss Károly, Weiss Miksa és Tull Ármin. A vállalat képviseletére azonban csak a két Weiss volt feljogosítva. Tull Árminnak ez a leosztás oly kevéssé tetszett, hogy már 1896. VIII. 10-én kilépett a cégtől. A jól csengő, bejáratott márkanéven ennek ellenére sem változtattak Weissék.
Károly 1911. III. 23-án lépett ki a cégből. Miksa rövid ideig Vas Imre hitközségi alelnökkel, majd annak csakhamar bekövetkezett halála után egyedül irányította a vállalkozást. Bár a Nagy Háború alapvetően megviselte a hátországot is, a bőrből készült termékek iránt felsrófolt igény konjunktúrát teremtett a cserzőműhelyek számára – könnyebben maradtak talpon, mint sok más szakmát űző mesterember.
Weiss Miksa is prominens képviselője volt a helyi elitnek: a Székesfehérvári Kereskedelmi Csarnok elnöki tisztét például 1918-ban nyerte el. Ekkorra a társulat bútorait elharácsolták, vagyontárgyait széthordták, az egyleti élet lényegében megszűnt. Weiss szervezőkészségét dicséri, hogy 14 éves regnálása idején élte reneszánszát a társaság. Az egyesületnek a színházban lévő helyiségeit megnagyobbíttatta, s díszteremmé alakíttatta át. 1932. évi lemondása vélhetőleg összefügg azzal, hogy a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara gyáripari csoportjában is tevőleges szerepet vállalt.
Üzemének irányítását sem hanyagolta el: neki köszönhetően létesült 1923-ban a technika legfrissebb vívmányaival felszerelt bőrgyár. Addigi repertoárjukat talpbőrök forgalmazásával, valamint zsíros felsőbőrök és lószerszámbőrök megmunkálásával egészítették ki. Termékeik Herkules márkanév alatt futottak.
Vas Imre fia, Endre szintén 1923-tól dolgozott a vállalatnál, egyenrangú társtulajdonosként azonban csak 1931. X. 14-én jegyezték be a nevét. A szakmát Bécsben és Freiburgban kitanuló ifjú elsősorban műszaki vezetőként tevékenykedett a gyárban, melynek mind kevesebb konkurenciája akadt.
A ’30-as évek elején négy fehértímár állította elő portékáit az egykori koronázóvárosban. Weissék mellett a Várkörút 43. alatt lakó Koháry Nándor, a műhelyét a Tobak utca 13. alatt irányító Kovács Ferenc és Sándorovits László, akinek a Rác utca 19-ben volt ugyan az otthona, de a Tobak utca 6-os számú házában űzte mesterségét. (1946-ig, ekkor lett ugyanis a Rác templom kántor–gondnoka. Fiai sem tímárként képzelték el a jövőjüket.)
1934-ben arról szóltak a hírek, hogy a család visszafogottan ünnepelte meg az üzem 100 esztendős jubileumát.
Rá egy évre megvettek egy másik bőrgyárat, mely közel volt az övékhez. Ám míg a fő profil ez utóbbinál a talpbőrök készítése volt, az újonnan szerzett komplexumban a felsőbőrök gyártására fókuszáltak. E munkálatokhoz az újpesti Donáth gépgyár szállította a berendezéseket. Nagy port kavart Weissék terjeszkedése, mivel egy versenytársuk, Kovácsék árverésre bocsájtott bőrgyárát kellett ehhez megvásárolniuk, melyet tulajdonosai saját áramfejlesztő teleppel is felszereltek. Az üzem, melybe nem sokkal korábban félmillió pengőt invesztáltak, 62 ezer pengő fejében került a Weiss és Tull birtokába. Azzal, hogy a felsőbőr gyártására álltak itt rá, további muníciót szolgáltattak a háborgóknak, hiszen pont e téren mutatkozott túltermelés ekkoriban. Ráadásul a tulajdonukba került áramfejlesztő révén akarták fedezni a régi üzem áramigényét is, s ezzel gyakorlatilag a város konkurenseként léptek fel. Dacára annak, hogy addig is kedvezményes áron fogyaszthatták a villamosenergiát.
Weiss Miksa 1942 nyarán bekövetkezett halála után özvegye (született Putz Gizella) örökölte meg a céget. Vas Endre neve csak 1943. XI. 25-én kerül egyedüli cégtulajdonosként bejegyzésre. Vas a gyáraitól egy kőhajításnyira, a Nagy Sándor utca (ma: Ady Endre utca) 21/a-ban lakott. Cégének épületei a Tobak utca 11–13., valamint 27–29. szám alatt emelkedtek. (Az eredeti műhely a 29-es szám alatt létesült anno, ez minősült a gyár telephelyének a későbbiekben is.) Továbbá a Rác utca 1. és a Palotai út 25., 44. ingatlanjai (irodák, raktárak) is a Weiss és Tull vagyonát képezték.
Egy 1944. VI. 29-én kelt jegyzőkönyv szerint a naponta 3500 kilogramm marha-, sertés- és lóbőrt megmunkáló üzemet Vondra Géza irányította, és Vas Endre távollétében (ekkor hivatalosan „ismeretlen helyen tartózkodott” Vas, de az 1946-os iratokban már halottként említik) bérbe adta a kolozsvári Darmata Műveknek. Kereken 10 évre!
A gyár 1945 áprilisától júniusig az orosz katonai parancsnokság fennhatósága alatt állt. Ők az Iparügyi Minisztériumnak adták át, a döntnökök pedig Ladányi Sándort jelölték ki vállalatvezetőnek. Az addigi igazgató: Mucsi Sándor Ladányi helyettese lett. A gyár 1945 őszén 140–150 főt (havonta változó létszámú munkást) foglalkoztatott. Legnagyobb mennyiségben krupont, hasszelet, marhaboxot és fekete borjúboxot állítottak elő.
Ladányi aztán sajátosan intézte a cég ügyeit. A budapesti székhelyű Strausz testvéreknek például nem szállíttatta el az általuk megvásárolt talpakat, krómkruponokat és felsőbőröket, azzal „nyugtatgatva” őket, hogy másnak (is) eladta a szóban forgó árut – drágábban. Strauszék azonban híján maradtak a megnyugvásnak, hiszen ezután sem kapták meg, amit már kifizettek.
Az új idők szavát még nem teljesen értő Becsey Istvánné, született Suly Anna amerikai állampolgár 1945. VII. 5-én bejelentkezett az üzem kibérlésére. Érvelésében nem csupán férje szakértelmére hivatkozott, de a mögöttük felsorakozó amerikai és magyar tőkecsoportra is, akik mind pénzzel (évente 300 000 pengő bért fizetne Anna), mind a munkához szükséges hozzávalókkal – nyersbőrrel és cserzőanyaggal – bőségesen rendelkeztek.
Arra, milyen jó híre volt a bőrgyárnak, jó példa a soproni Horváth Ferenc (a vármegye legnagyobb vevőkörrel bíró kereskedőjének az) esete, aki 1945 augusztusában fordult a Weiss és Tullhoz azon oknál fogva, hogy nagy mennyiségben bocsássanak a rendelkezésére keményárut – főképp krupont, felsőbőrből készült boxot és lósevrót –, mert újra megnyitotta üzletét.
A háborús pusztítások mellett olyan gondokkal is meg kellett küzdenie a vállalatvezetésnek, mint amit a lakáshivatal intézkedése jelentett, akik előzetes egyeztetés vagy jelzés nélkül kiadták a Palotai út 44. számú raktárukat egy harmadik fél igénylésére 1945 szeptemberében. Dacára annak, hogy az épületet a gyár munkásai renoválták saját hatáskörben, és minden kivetett adót is befizettek utána.
1946-ra a Weiss és Tull minden élmunkást megszégyenítő módon, teljes kapacitással üzemelt. Nyilván szerencse is kellett ahhoz, hogy havi 80 000 aranypengő értékű bőrrel járulhassanak hozzá az ország újjáépítéséhez, a rájuk kényszerített jóvátételhez, hiszen a több találatot kapott, leamortizáltabb Vadásztöltény- és Gyutacsgyár és az alumínium hengermű munkásai erőiket egyelőre saját soraik rendezésére, a termelés feltételeinek újrateremtésére kellett, hogy fordítsák.
Az ipari miniszter 1948. III. 27-én nevezte ki vállalatvezetőnek Dinda Béla rákospalotai lakost. Igen nagy volt ekkoriban a fluktuáció a vezérkarban, érdekes, hogy jószerével csak fővárosi káderek adták egymás kezébe a kilincset. A megszaporodó feladatok vállalatvezető-helyettesért kiáltottak, akit a miniszter Brezsák Gyula fehérvári vízvezeték-szerelő személyében talált meg. A posztját 1949. X. 18-tól elfoglaló polihisztor szakember olyan talpraesetten teljesített, hogy még abban az évben (XII. 16-án) felmentették Dindát, hogy Brezsák állhasson a cég élére.
1948 októberében a Weiss és Tull cég vált elsőként élüzemmé. Teljesítményükkel – nem mellékesen – az ország összes gépgyára élére kerültek. 1949. XII. 28-án a Weiss és Tull magába olvasztotta a Vondra Alajos és Fiai bőrgyárat, napjaik azonban nekik is meg voltak számlálva. 1950-ben államosították a vállalkozást – a Népgazdasági Tanács 75 évvel ezelőtt, 1950. II. 9-én kelt, 90/6/950. számú határozata alapján megszűnt a Weiss és Tull, az összes rájuk vonatkozó bejegyzést törölték. Az üzem Fehérvári Bőrgyár Nemzeti Vállalata, majd Székesfehérvári Bőrgyár néven működött tovább. Termékeik presztízsértékéről sokat elárul, hogy a ’70-es évek végére már „csak” a Simontornyai Bőrgyár székesfehérvári üzemében folyt itt a gyártás.
Források:
Demeter Zsófia: Tobak utcai bőrgyárak, in: Fejér Megyei Hírlap, 1981. IV. 3.
Fehérvári Napló, 1948. XII. 15.
Honi Ipar, 1936. III. 1.
Juhász Viktor—Pallay István—Vértes József: Székesfehérvár és Fejérvármegye ipara és kereskedelme Szent István évében, 1938
Kalocsa Erzsébet: Székesfehérvári tobakosok, tímárok, in: Fejér Megyei Szemle, 1980/2.
Központi Értesítő, 1876. VII. 14., 1896. VII. 19., 1896. VIII. 20., 1911. VI. 8., 1926. III. 11., 1931. XI. 19., 1942. IX. 24.
Lukács László: Adatok a székesfehérvári csizmadiacéh történetéhez, in: Dóka Klára—Éri István—Nagybákay Péter (szerk.): II. Nemzetközi kézművesipartörténeti szimpózium, 2. kötet, 1984
Magyar Közgazdaság, 1935. X. 7.
Magyar Nemzeti Levéltár Fejér Megyei Levéltára, XI. 3. A székesfehérvári Weiss és Tull Bőrgyár iratai, 1939–1950
Nemzeti Ujság, 1935. X. 30.
Népszava, 1946. VI. 25.
Pesti Napló, 1934. II. 8.
Schneider Miklós—Juhász Viktor: Fejér vármegye (Magyar városok és vármegyék monográfiája XXII.), 1937
Végh Ákos László
