Zichy István

Ifjabb Zichy István 1879. III. 31-én született a Komárom megyei Bábolnapusztán nem sokkal éjfél előtt – atyja, Zichy István és édeasanyja, Szőgyény-Marich Mária, valamint a Dorothy Gale-énél negyedszázaddal korábban született Toto legnagyobb örömére. Az apa a helyi ménesbirtokon szolgált hadapródként. Huszárhadnagy volt pedig korábban (szülői nyomásra, de kedv nélkül), ám mert szerelmi házasságot kötött, amit mindkét család felmenői elleneztek, hagyta a katonaéletet, és polgári foglalkozás után nézett. A magyar nyelvet viszont nem bírta, így nem is tudott érvényesülni. S mert közvetlenül esküvőjük előtt egy részeg fehérvári fiákeres felborította, minek következtében eltört a bokája, csapatnál sem szolgálhatott. A méneskarba felvették ugyan, de régi rangját vissza nem kaphatta.

1882 második felében a fehérvári méntelephez helyezték át – a lövöldekerttel szemben lévő kaszárnyába költözött a család. Ebből az időből a húsvétra kapott fehér nyulára és a nagylángi Zichy-nagyfiúkra emlékezett vissza legélénkebben a kis Isti. A majdani kultuszminiszter Jánossal, a későbbi kalocsai érsek Gyulával és Henrikkel – kinek karrierjéről nem szól a fáma – együtt elköltött habos csokoládékra. Míg az idősebb István lovagoltatta az érdeklődőket a kaszárnya és az indóház közötti téren, kisfia cifrázni tanulta a káromkodásokat az őrmester uraktól. Karácsonykor a székesfehérvári Szőgyény-Marich házban gyűlt össze a família – az ifjabb László családján kívül, holott István az ő lánykáival találta meg leginkább a közös hangot, nem csoda, hogy ilyen körülmények között nem bizonyult a társasjátékozás nagy pártolójának.

A nyarak túlnyomó részét a nagyszülők csóri birtokán töltötte édesanyjával és a rendszeresen fel-felbukkanó rokonokkal, míg apja a vidéki fedeztető állomásokat ellenőrizte.

A fiukkal időközben megbékélő Zichy nagyszülők is örömmel fogadták Hainburgban – ahol annak idején Haydn is ismerkedett a betűvetés fortélyaival – a kis Istvánt. A mélyen vallásos és kutyabolond Valérie Kolowrat-Krakowsky éppúgy, mint az unokáját nyolcvannégy évesen is „lóhátra” kapó, szenvedélyes vadász Zichy Zsigmond. Hainburg kifinomult művészi érzékkel bővelkedő, ám öncélú világát közelebb érezte magához a kisfiú, mint Csórnak a közösségi életben tevékeny, de száraz, jogász–politikusi alapokon nyugvó műveltségű miliőjét.

Egy alkalommal a fehérvári Püspökkertben okította szlovén származású nevelője Istvánt, hogy aki lop, azt elviszi az ördög. Álmában sem gondolta, hogy ezzel céljának épp az ellenkezőjét éri el. A fiúnak ugyan eszébe sem jutott eddig bármit is elcsenni, de az, hogy milyen lehet az ördög, aki a tolvajokért megjelenik, annyira birizgálta a kíváncsiságát, hogy elemelt egy zsebkést apja asztaláról; de vissza is adta, bevallva motivációit, miután hiába várta a vasvillás pokollakó érkezését.  

1885 januárjában folytatódott az országjárás, ezúttal Nagykőrösre költöztek az édesapa munkájából fakadóan; ahol olyan mértékben el voltak vágva a külvilágtól a helyiek, hogy hétköznapi, de elegáns ruházatuk alapján azt hitték a sétáló István és édesanyja láttán: komédiások érkeztek a településre.

1888-ban a nagykőrösi gazdasági kiállítást abban a kaszárnyában rendezték, melynek a jobb szárnyában voltak elszállásolva. Ezen esemény kapcsán találkozott báró Prónay Dezső képviselővel, a Magyarországi Evangélikus Egyház egyetemes felügyelőjével, s kötött barátságot gróf Teleki Józseffel.

Ahogy elérte a 9–10 esztendős kort, s értelme mind élénkebben nyiladozott, Szőgyény-Marich nagypapa is több érdeklődést mutatott irányába (az apró, zajgó kisgyerekek bosszantották az öreget). Sokat mesélt neki múltbéli dolgokról, ha találkoztak a családi könyvtár csendes magányában. Amikor Fehérvárra fújta Istvánt a rokonlátogatás szele, kortársai közül Cziráky Béla unokája, Miklós lett a jópajtása. Míg Isti anyai nagyanyja haldoklott, lánya s veje ápolta, s hogy a lurkó ne legyen láb alatt, rendszerint átugrott az utca végén álló megyeházára, ahol együtt ütötték agyon az időt Miklóssal.

1889 elején ismét a költözködésnek jutott a főszerep, ezúttal a Veszprém megyei Kisjenő (a mai Somlójenő) volt a célállomás. Az eddigi átmeneti szálláshelyekkel szemben saját háznak, saját gazdaságnak örülhettek, ez lett István első otthona.

Ide járt a magántanár, hogy bölcsességgel tömje tele a kisfiú kobakját, a tanév végén azonban a fehérvári cisztereknél tette le a vizsgáit.

12 éves korától vadászott sörétes puskával, elsőként egy kékcsókát fosztott meg az életétől fegyverével. Kézügyessége a fúráshoz-faragáshoz is hamar kiviláglott, szintén ekkoriban már saját ötletétől vezérelve egy működőképes szövőszéket állított össze.

Bécsben többször meglátogatták az ifjabb Szőgyény-Marich László családját a Bankgassén álló magyar házban. A nagybácsi időközben a király személye körüli miniszter rangjára emelkedett. Az ifjú korcsolyázni járt unokatestvéreivel és múzeumokat látogatott édesapjával. Táncleckéket vett, legszívesebben Ulysses Grant tábornok Julia nevű unokájával ropta.

Továbbra is rendszeresen megfordult az egykori koronázóvárosban, útja gyakorta vezetett Klökner Péter könyvesboltjába, ahol – többek között – a német nép kultúrtörténetéről szóló, gazdagon illusztrált füzetsorozatot is megrendelte. 1892–93 telén a nála négy évvel idősebb Klebelsberg Kunóval is megismerkedett, a megyeházára bejáratos István büszke volt arra, hogy tőle tudta meg Fehérváron élő Kuno: Hattyúffy Dezső aljegyző egy kis múzeumot rendezett be az épületben. Együtt is megtekintették a kiállítást.

Harmadéves egzámenjeinek sikeres abszolválása után érkezett a Zichy-házhoz a Mintarajziskolából Adlmann Gusztáv. A szerény képességű művész Székely Bertalan irányítása alatt tanult anno rajzolni, s magával hozta mestere Bonctanát. E munkából ismerte meg István az emberi test pontos felépítését és arányait. Tájképeket is festett természetesen, de érdeklődése jószerivel kimerült a technikai, mesterségbeli fortélyok elsajátításában. Fametszet készítésével is próbálkozott, de mert hüvelykujjmetszés lett belőle, szülei eltiltották az ilyen irányú kísérletezéstől. Egyiptomi cigaretták bádogdobozából vértet eszkábált magának rézszegecsek segítségével.

Nagyapja bibliotékájának búvárlása közben fellelt egy XVIII. századi kéziratot, mely Rákóczi Péter cárhoz küldött követeiről és az ónodi diétáról emlékezett meg. Ezen felbuzdulva felvette levélben a kapcsolatot Thaly Kálmánnal, akivel olyannyira összebarátkozott, hogy később végig kísérte peregrinációján Kőszegre, hogy Chernel István bázisnak kinevezett házából elutazzanak Lékára, Rohoncra. Borostyánkőre.

A Bécsből berlini nagykövetté avanzsált Laci nagybácsihoz is kilátogattak, ahol rendszeresen zongoráztak, s itt is járták a múzeumokat. Ekkor már a hadtörténeti gyűjtemény lényegesen jobban izgatta a siheder fantáziáját, mint a képtárak. Ennek az is oka lehetett, hogy Matejko-festményeknek nem voltak bővében a jó berliniek. A lengyel festő volt ugyanis a fiatal István kedvence, példaképe, ő is olyan történelmi képeket szeretett volna alkotni, mint Jan Matejko. Még Lembergbe is elutazott édesapjával, hogy megtekintsenek egy lengyel nemzeti kiállítást, majd következett Velence és Firenze, a „művészet szentelt földje”.

Ez bizonyult utolsó nagyobb szabású közös útjuknak, id. Zichy István ugyanis 1895. VIII. 12-én, mintegy 42 esztendős korában szívszélhűdés következtében elhunyt. Földi maradványait átszállították Kőszegről, hogy a kisjenői birtokon, az általa ültetett máriamajori szőlők mellé temették.

A millenniumi kiállítás idején több, mint egy hetet Budán töltött ismerősöknél, s ez alatt az idő alatt meg is szemlélte a történelmi gyűjteményt. A családi kupaktanács úgy határozott, a hátralevő két év tananyagát nem otthon magántanár útján, hanem nyilvános gimnázium falai között sajátítja el. A választás a piaristák budapesti intézményére esett. Itt két barátot szerzett: a végzetes trianoni diktátum egyik aláírója, Benárd Ágost is és Szinnyei József is orvosi pályán helyezkedett el később. Ám miután a magántanár csak vele foglalkozott, így tanulni nem tanult meg, lemaradt a többiektől. Annyi pénzt, hogy továbbra is privát órákat vegyen, egyik rokon sem biztosított számára, és mivel amúgy is határozott elképzelése volt, hogy festő válik belőle, kibrunsztolta magának, hogy hagyják az érettségit másnak, a Mintarajziskolában sajátíthatja el a szakma csínját-bínját. Itt együtt tanult a Hollósy Simon-tanítvány Rudnay Gyulával és a majdani miniszterelnökkel, Teleki Pállal. Rendszeresen látogatta a fővárosi képtárakat, Ferenczy Károly és a XV. század eleji olasz művészek alkotásaiért rajongott leginkább.

Münchenben Hollósy Simon iskolájában mélyítette el ezután mesterségbeli tudását, amit 1898 elején azért szakított félbe, hogy I. 9-én tanúként részt vehessen unokatestvére, Szőgyény-Marich Kamilla Berlinben tartandó esküvőjén, melyre II. Vilmos császár is hivatalos volt. Visszatért Münchenbe, majd Nagybányára is követte Hollósyt. Itt Ferenczy Károllyal, egyik példaképével is jókat beszélgetett. Hollósyval viszont összekülönbözött valamin, s Máramaros megyéből München érintésével Párizs felé vette útját édesanyjával. Utánuk utazott lübecki (szintén festőnek készülő) mátkája, akit még Münchenben ismert meg és jegyzett el. A francia fővárosban puritán körülmények között (külön) éltek, de Colarossi akadémiáján képezték tovább magukat. Ráadásul általános gyűlöletet csiholt a jó párizsiakban az 1899-ben kirobbant II. búr háború minden angol iránt. Meg azokkal szemben is, akiket angolnak néztek. Zichyt is megkergették, megdobálták, leköpdösték jártában-keltében, nem egyszer kellett menekülőre fognia, tapasztalván a lincshangulatot.

Második müncheni tartózkodása idején rendszeresen látogatta Zichy Fedor házát, ahol a fajelmélet Wagner-rajongó kidolgozójával, Houston Stuart Chamberlainnel is gyakran került egy légtérbe. Ahogy a genfi Vöröskereszt alapítójának fiával is, Adolphe Appia díszlettervezővel. A See Strassén bérelt műtermet, Olgyai Viktor avatta be litográfiakészítés rejtelmeibe, ezt gyakorolta főleg ekkoriban.

Ám gyötörte a honvágy és 1902 tavaszán visszaköltözött. Egy rövid ideig Kisjenőre, de mert azt bérbe kellett adniuk, Budapestre tette át székhelyét. A Kelenhegyi úton terebélyeskedő műterembérházban az idős Madarász Viktor volt a szomszédja. Medveczky Frigyesék estélyeire volt bejáratos Zichy, nem egyszer ő fogadta a vendégeket, mintha a házhoz tartozna. Nem egyszer nyitott ekképp ajtót Görgey Artúrnak, Gyulai Pálnak vagy Eötvös Lorándnak is. A nemzeti öntudat egyre erőteljesebben buzgott fel e találkozásoknak köszönhetően Zichyben, a német gondolkodásban a magyarság legnagyobb ellenségét vélte ekkor már felfedezni. Emiatt és mert anyagi helyzete fikarcnyit sem javult (házasságkötésre továbbra sem gondolhatott), 1904-ben felbontotta jegyességét a lübecki hölggyel.

Érdekes, hogy müncheni műveiből többet is bemutattak már 1903-ban az Országos Képtárban (ezeket a Nemzeti Galéria grafikai gyűjteményében őrzik ma is), Nagybányán és Párizsban festett alkotásai viszont ismeretlenül vesztek elEz év nyarán leutazott Körösfőre, hogy a kalotaszegi népviseletet tanulmányozza. A viseletüket, építészetüket, életstílusukat. Októberig rajzolgatott, barátkozott a helyiekkel. Annyira inspirálta a környezet, hogy 1906-ban önálló, a körösfői munkáiból felépített tárlattal rukkolhatott elő – ötvennél több festménnyel és grafikával – a kritikusok örömére.

Ez év tavaszán leköltözött Gödöllőre, aminek megvolt az az előnye, hogy hamar fel lehetett jutni Pestre, s Medveczkyék vendégszobájában elalhatott, ha valamely társasági esemény éjszakába nyúlóan marasztalta. A gödöllői művésztelepet (ahogyan ők hívták: a kolóniát) Körösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor vezették, velük is hamar egy húron tudott pendülni.  Ékes bizonyíték erre, hogy nekik köszönhetően kapott a Zeneakadémia épületében egy falfelületet, melyre freskót festhetett. Témául egy XVII. századi jelenetet választott: hölgyek s urak élvezik egy hegedűs játékát.

Következő tanulmányútja Mezőkövesdre, a matyók közé vezetett, innen kerékpározott át Tardra és Szentistvánra, de (bár barátságosan fogadták) ezen a vidéken nem érezte olyan jól magát, mint Körösfőn. Amennyire csak – anyagi – erejéből tellett, bebarangolta az országot. Bugac pusztaságát, az Ipoly mellett a palóc viselet gazdagságát éppúgy megfestette, ahogy Székelyföldet is bejárta.

Egy nagyszabású itáliai körúton vett részt Velencétől Rómáig elsősorban a késő középkori és a reneszánsz művészet tanulmányozása céljából. (Csak Firenzében öt hetet töltött ekkor.)

Budapestre visszatérve kiterjedt társasági életet élt: Térey Gábor (a Szépművészeti Múzeum egyik osztályigazgatója) házának ugyanúgy gyakori látogatója volt, mint gróf Apponyi Sándor műgyűjtőének. De míg a festők többsége a Japán Kávéházban gyűlt össze, Zichy szívesebben múlatta az időt Ady Endre társaságában a szintén az Andrássy úton működő Három Hollóban. Barátságuk kétirányúságáról tanúskodik a költő Gőzösről az Alföld című versének az ajánlása.

Az 1910. évi választások alkalmával korteskedésre adta Zichy István a fejét. Az ipolysági kerületben munkapárti programmal mérettette meg magát jóbarátja, Jankovich Béla, az ő politikáját népszerűsítette a tót atyafiak között. Népszónoki szereplése olyan jól sikerült, hogy sokan nem is Jankovichra, hanem őrá akartak voksolni.

Ezzel egy időben kezdte meg működését Rózsa Miklós művészettörténész és újságíró irányításával Művészház nevű csoport. Amikor Zichy Jenő Rózsa utcai palotáját is megszerezték kiállításaik helyszínéül, a bejárat két oldalát (a mi) Zichy(nk) és Körösfői-Kriesch dekorálta ki egy-egy alkotással.

Zichy István 1911 elején kötötte össze életét Takács Máriával. Együtt utaztak el Párizsba, ahol néhány műterem és magángyűjtemény átnézését követően Zichy megállapította, hogy a formák öncélú keresése távol áll az ízlésétől. Így Matisse vagy Picasso képeiben a kuriózumot tudta értékelni, épphogy blöffnek nem nevezte a munkáikat.

Itáliai körútjuk során azt látták, forrong a félsziget. Nem tudtak átutazni egy olasz nagyvároson sem, hogy tüntetésbe, németellenes szólamokat skandáló tömegbe ne ütközzenek. Nápolyban nem érezte úgy, hogy már mindent látott, meg is halhat akár, Capri szigetén ellenben nagyon jól mulatott. Még Gorkijjal is teázott egy ízben.

Visszatérve Budapestre Suppé Bocacciójának díszleteit tervezte, szenvedélyesen ismerkedett az Operaház szerkezetével, lelkesedése azonban nem ragadt rá az operettet/vígoperát végigülő kritikusra, aki úgy érezte, a jellegtelen kulisszák nem hozták el a publikumnak Firenze színpompás, nyüzsgő hangulatát.

Nyilván nem az éles kritika, hiszen általában elismerték a kortársai is művészetét, de a ’10-es évek elején a képzőművészeti tevékenység helyett a régészi, történészi, muzeológusi pálya került érdeklődése homlokterébe. 1913-ban a régi barát, a vallás- és közoktatásügyi miniszter hivataláig emelkedett Jankovich Béla közbenjárására a Magyar Történelmi Képcsarnokban alkalmazták.

Bár a nagy Háború kirobbanásakor önként jelentkezett a Budapesten állomásozó, 1. számú huszárezredhez, s ki is került a frontra, gyermekkorától gyengélkedő szervezete nem bírta a megpróbáltatásokat, olyan mértékű reuma vette elő, hogy betegállományba került már 1914 októberében. Budapesten folytatta hivatali munkáját, 1915. IV. 20-án pedig a Szépművészeti Múzeum őrévé (vezetőjévé) nevezték ki. Állapota javult, így fél évvel később újra csatlakozott csapatához. 1916 márciusában azonban megint kiújult a betegsége. A Tanácsköztársaság kikiáltásig tovább végezte muzeológusi munkáját, ekkor azonban Bécsbe menekült, és csatlakozott a Bethlen István vezette, 1919. IV. 12-én alakult Antibolsevista Comitéhez (ABC-hez). A villámsebesen változó idők őt is magukkal sodorták. XI. 4-én már a nemzeti hadsereg kinevezett kormánybiztosa; aki Budapestre érkezve Horthy mellett teljesített szolgálatot. Annak kormányzói kinevezésétől pedig a honvédelmi és a külügyminisztérium közötti kommunikációt, a szervezést mint a vezérkar tagja segítette – a kormánybiztosi intézmény 1921-ben bekövetkezett megszűnéséig.

Zichy életében egy-egy finn szál – érdekes módon – újra és újra felbukkant. Először Párizsban hozta össze a sors Kyyhkynennel, aki szintén festői babérokra tört, de senkinek nem értette a nyelvét. Zichy azt gondolta, majd ő fordít a többieknek, ha már egyszer nyelvrokonok. Rá kellett döbbennie, hogy nem eszik olyan forrón a kását. Kövesdi tanulmányútján egy Jaakkola nevű nyelvész és filológus volt a beszélgetőpartnere, Itáliából hazatérve pedig Pesten találkozott Akseli Gallen-Kallela festővel, aki túlnyomórészt a Kalevalából merítette az ihletet, de azért három portrét is készített István barátjáról.

A magyarság őstörténete egyre jobban izgatta a ’10-es évektől Zichy fantáziáját, aki 1922 elejére kész, kidolgozott elmélettel állt elő e témában. Nem ő volt az első, aki a hun–magyar, illetve a török–magyar rokonság bizonyítását tűzte zászlajára; kutatásait viszont olyan tetszetős köntösben tárta a tudományos világ felé, hogy „minden” megszólított illetékes csak helyeselni tudott.

Zichy elfogadta Hunfalvyék tételeit annyiban, hogy őseink a Volga és a Káma folyók vonzáskörzetében halászó-vadászó finnugor törzsekbe tömörültek, akik az V. században a Kaukázus északi lejtőjén fejlettebb társadalmi szerveződésben élő, harciasabb türkökkel. E két népcsoport keveredett egymással. A szellemi és katonai vezetők többsége török eredetű lehetett, ám a lélekszám tekintetében erősebb ugoroktól ők vették át a nyelvüket, nem fordítva. Zichy hipotézisét Gombocz Zoltán, Hóman Bálint, Felvinczi Takács Zoltán és Németh Gyula – ha más-más megközelítésből is, de – egyaránt üdvözölte.   

Zichy István eszmefuttatása e témát érintően egy évvel később, 1923-ban jelent meg A magyarság őstörténete és műveltsége a honfoglalásig cím alatt.

Az ekkor még Nógrád megye területén magasló (ma Szlovákiához tartozó) Zichy-sasfészekbe, a divényi várba húzódott vissza. Felújította az épületet és birtokai jövedelméből igyekezett megélni. A házmester leányából grófnévá avanzsált Takács Mariskával megromlott házasságát és válását az elzászi származású Lucy Kremp feledtette, kitől két leánya (Luca, Kata) és egy fia (Zsiga) született.

A Magyar Tudományos Akadémia – az imént említett kötetében foglaltakat honorálva – 1925. V. 7-én választotta be levelező tagjai sorába, székfoglaló beszédét Levédia és Etelköz címmel 1926. I. 4-én tartotta. A ’20-as–’30-as években több olyan tudományos kiadványsorozat kezdte meg hódító útját, melynek Zichy is szerkesztőbizottsági tagja volt, s a mai napig tájékoztatják az érdeklődőket az új elméletekről, fejleményekről, forrásokról.

1928 októbere és 1930 szeptembere között négy népművészeti kongresszuson (Prága, Brüsszel, Róma és Antwerpen adta a helyszínt) vezette a magyar delegációt. Bár 1926-tól tartott egyetemi előadásokat, „csak” 1931 őszén szerezte meg magántanári diplomáját.

A Magyar Történeti Múzeumot azon célból alapították 1934-ben, hogy a lehető legteljesebben mutathassák be gyűjteményein keresztül a magyarság néprajzi, iparművészeti jellegű régiségeit, művelődéstörténetünk összefoglaló igénnyel egybe szerkesztett tárgyi emlékeit. A Nemzeti Múzeum alá tartozó intézmény első főigazgatója (1934. VII. 1-jétől 10 éven keresztül) Zichy István volt. Zichy, aki kifejezetten üdvözölte az összehasonlító zenetudomány fejlődését, azt, hogy – többek között Bartha Dénesnek is köszönhetően – a dallamkutatás mellett immár a komparatív hangszerkutatás területén is mind több eredményt tudtak felmutatni hazánkban.

A Magyar Néprajzi Társaság elnöki posztjának elnyerése pedig segítette Zichyt a magyar őstörténet kutatási módszereinek a megreformálásában, a néprajzi ismeretek széleskörű népszerűsítésében. A változások kézzelfogható bizonyítéka volt a társaság alapszabályának 1937. évi újra fogalmazása.

1936-ban a Budapesti Szemlében publikált tanulmányával (Az eurázsiai lovas-nomád műveltség kérdéséhez) nagy port kavart, kritikusai mind az ázsiai őshazával, mind a pianobori vaskultúrával kapcsolatos magyar vonatkozású teóriákat eleve elhibázottnak tartották. Nem nekik lett igazuk.

Zichy maga is beismerte többször, hogy hirtelen, lobbanékony a természete. Ezen az attitűdön a kor sem segített. Az Iparművészeti Múzeum 1937. évi, szokásos karácsonyi kiállítását például egy kisebb botrány árnyékolta be neki köszönhetően. Bár az illetékes szervek minden szempontból kifogástalannak minősítették a szervezést, Zichy a megnyitó előtt 48 órával megtiltotta a tárlat nagyközönség előtti bemutatását, s a nyomaték kedvéért annak ajtajait lezárta. E fordulaton Szablya János kormányfőtanácsos oly mértékben felháborodott, hogy a hajthatatlan főigazgatót kihívta pisztolypárbajra. Az 1938. I. 7-én lebonyolított lovagias ügyben háromszori golyóváltás után sem sérült meg egyik fél sem. Szablya és Zichy nem békélt meg egymással ezután sem, dacára annak (vagy éppen azért, mert) a kiállítás már a duellum előtt látogatható volt.

Köztudott németellenessége 1941-től jelentett igazán problémát. Ha nem lett volna a nehéz a természete, pozíciója miatt akkor is eltalálták volna a II. világégés közepette alacsonyan szálló feljelentések. A német megszállást követően főigazgatói állásából felfüggesztették, a Néprajzi Társaság elnöki posztjáról pedig saját maga mondott le 1944. VI. 28-án.

Visszavonultan élt családjával divényi otthonában 1946-ig, amikor is mindenüket elvéve Magyarországra telepítették őket a tárgyalóasztal mellett szlovákiaivá vált kastélyukból a Székesfehérvártól mintegy 15 kilométerre fekvő Abára. Neje 1948-ban hunyt el, ekkor még puritánabb körülmények közé kényszerült: a Vörösmarty utca 1. szám alatt élő házaspár fogadta be, egy külön bejáratú szobában morzsolgatta napjait.

Egész életművéből két utazóládányi könyv és kézirat maradt a birtokában, melyek közül az egyiket a 75 évvel ezelőtt, 1951. I. 12-én bekövetkezett halála után – a városi legenda szerint – a helyi hatóságok befuvaroztattak Fehérvárra. Az adatközlők azonban már abban sem egyeznek meg, melyik közgyűjteménybe adresszálták az értékes dokumentumokat. Annyi bizonyos mindössze, hogy egyikhez sem érkezett meg.

Források:
Keserü Katalin: Zichy István önéletírása elé, in: Varga Kálmán (szerk.): A Gödöllői Városi Múzeum évkönyve 1992, 1993
Magyarság, 1922. III. 12.
Moór Elemér: Kisebb közlemények, apró megjegyzések, in: Acta litterarum ac scientiarum Regiæ Universitatis Francisco-Josephinæ: Sectio philologico-historica, 1936
Őriné Nagy Cecília: A hónap műtárgya: Zichy István (1879–1951): Női fej, in: Gödöllői Szolgálat,1996. II. 23.
Pesti Napló, 1938. I. 8.
Szabó Zoltán, G. (szerk.): Curriculum vitæ (Gróf Zichy István élete és munkássága), 2007
Székesfehérvár és Vidéke, 1895. VIII. 17.
Világ, 1911. IX. 21.

Végh Ákos László