Székesfehérvár megyei jogú várossá válása
Székesfehérvár jogállása az első tanácstörvény következtében alapvetően megváltozott. A korábbi szabad királyi város a kiegyezést követően törvényhatósági jogú város volt. 1945 után e státusza nem változott. Az átfogó törvényi rendelkezés 1950-ben jelent meg.
Az 1950. évi I. törvény a (megyei, járási, városi, községi) tanácsokat – szovjet mintára – az egységes és központosított államhatalom helyi szerveiként határozta meg. A tisztségviselők választását zárt listás rendszerben vezényelték le, első alkalommal 1950. október 22-én. A tanácselnökök csupán korlátozott, formális szabályrendelet-alkotási jogkörrel rendelkeztek. A tanácsok központi irányítását 1950-től a belügyminiszter, majd 1953–1954-ben a Minisztertanács látta el, ellenjegyzésük nélkül a tanács rendelkezései nem léphettek érvénybe. Székesfehérvár városát e törvény értelmében a járási tanács fennhatósága alá rendelték. Hasonló sorsra jutott a korábbi megyeszékhely, a nagymúltú Esztergom is.
Az 1954. évi X. törvény, vagyis a II. tanácstörvény már egyéni választókerületi rendszert vezetett be, s létrehozta a tanácsok saját fejlesztési, illetve tartalékalapját. A módosítások után új területi igazgatási egységek: a megyékkel azonos jogállású, vagyis megyei jogú, és a járásokkal egyenrangú járási jogú városok jelentek meg. A kis területű, egymással szomszédos, 500 lakosnál kevesebb lélekszámú községek – ha más községgel vagy várossal nem voltak egyesíthetők – közös tanácsú községeket alkothattak. A megyei jogú várossá nyilvánításról, a közös községi tanácsok alakításáról, megszüntetéséről a Népköztársaság Elnöki Tanácsa határozott. Ennek értelmében – 1954. november 28-i hatállyal – négy várost emeltek megyei jogú városi rangra: Debrecent, Miskolcot, Pécset és Szegedet. Székesfehérvár esetében a jogszabály azt eredményezte, hogy járási jogú várossá vált.
Az 1971-ben hatályba lépett III. tanácstörvény – az 1971. évi I. törvény – a korábbi államhatalmi és tömegszervezeti funkciók, feladatok helyett a tanácsok népképviseleti, önkormányzati és államigazgatási jellegét, teendőit hangsúlyozta. Oldotta a központi irányítás szigorát: utasítások helyett már törvények és más szintű jogszabályok határozták meg a tanácsok funkcióit; a helyi képviseletek önkormányzatként való működésének elengedhetetlen feltétele, gazdasági önállóságuk biztosítása azonban elmaradt. Ugyancsak 1971-től a járási tanácsok megszűntek, járási hivatalokká keresztelték át őket, és a megyei tanácsok alá rendeltettek, mint annak önálló hatáskörű, államigazgatási feladatokat ellátó, egyszemélyes vezetés alatt álló szervei.
A megyei jogú városi jogállás 1971. április 25-ei hatállyal, az új, III. tanácstörvény alapján szűnt meg. Ezután megyei város elnevezéssel illették a már említett négy legnagyobb magyar várost, melyekhez csatlakozott ekkor már Győr is. Ezen városok népessége meghaladta a százezer főt, valamint társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális hatásuk átívelt a megyehatárok fölött. Ezt követően hosszabb ideig nem történt változás a városi hierarchiában. A rendszerváltás „előzményeként” 1989. április 1-jei hatállyal azonban újabb három város megyei várossá nyilvánítására került sor. Az addigra a százezres népességet elérő Kecskemét, Nyíregyháza és Székesfehérvár kisebb részben töltött ugyan be több megyére kiterjedő, regionális funkciókat, de az épp zajló politikai változások engedékenyebbé tették a döntéshozókat a helyi ambíciókat megfogalmazó tanácsi vezetők igényeit szem előtt tartva.
A városoknak lehetősége nyílott arra, hogy hagyományaikat és helyi energiáikat fejlődésük érdekében hasznosíthassák.
