1485 elején Székesfehérvár város hatósága, illetve Kálmáncsehi Domonkos, a Szűz Mária-társaskáptalan prépostja, Fodor István, a falakon kívüli Szent Miklós-társaskáptalan prépostja, valamint Simontornyai István, a keresztes konvent preceptora részletekbe menően szabályozták a koronázóvárosba történő borbehozatalt és a bor árusítását. Ez az információ mutatja, hogy a Budai külvárosban álló Szent Miklós-prépostság – melynek elöljárója kisprépostként a koronázótemplomhoz kapcsolódó nagyobbik táraskáptalannak is tagja volt – a középkori Székesfehérvár legjelentősebb egyházi intézményei közé tartozott. Történetéről ugyanakkor csupán töredékes adatokkal rendelkezünk, hiszen a tárgyalt intézménynek nem maradt fenn a magánlevéltára és hiteleshelyi tevékenységet sem folytatott.
A társaskáptalant 1215-ben említették először, de elképzelhető, hogy már a 12. század elején is létezett. Az 1234-ben már bizonnyal ispotállyal is rendelkező egyház eredetileg a fehérvári Váron kívül letelepedő latin telepesek temploma lehetett, de az újabb kutatások szerint létrejöttében presztízsszempontok is szerepet játszottak; a Szűz Mária-káptalan prépostjainak főpap mivoltát erősítette egy nekik alárendelt kisebb káptalan létrehozása. A prépostság jó eséllyel áldozatul esett a tatárjárásnak, de 1242 után helyreállították, sőt, Salamon nevű prépostja többedmagával kézbesítette a magyarok levelét a pápának. 1474 előtt a pasztorációs feladatokat is ellátó káptalant egyházjogilag összekapcsolták a falakon belül, a város legmagasabb pontján álló Szent Péter-egyházzal (a mai székesegyház elődjével); a plébánosi teendőket is egy-egy kanonok látta el.
Az intézmény birtokai elsősorban Somogy megyében terültek el (Csege, Zamárdi), de a közeli Barcon (ma: Sárkeresztes) is lehettek birtokrészeik. A 15. század elején sikertelenül pereskedtek a Battyányi családdal a Fejér megyei Fetel birtok egy része miatt is. Természetesen a prépostság Székesfehérváron is rendelkezett falakon belüli és kívüli ingatlanokkal: egyfelől 1478-ban Nagylucsei Orbán prépost vásárolt egy Szent Péter utcai házat két kanonoka számára, másfelől pedig az 1543. évi adóösszeírás említi a káptalanhoz tartozó Szent Miklós utcát. A testület városi javai mentesültek az adószedés alól.
A kanonoki testület személyi összetétele terén egyfajta kettősség figyelhető meg. A prépostok archontológiája 1331 és 1541 között rendelkezésünkre áll. Leszámítva a később fehérvári nagypréposttá emelkedő Tatamér alkancellárt, az Anjou-kori elöljárók listája nem tűnik kiemelkedőnek. A 15. század prépostjai között már találunk olyan személyeket, akik több egyházi javadalommal rendelkeztek, sőt, közülük Kaza András kalocsai éneklőkanonok is volt, Temesvári András pedig kisprépostból a fehérvári Szűz Mária-prépostság olvasókanonokává emelkedett. A 15. század második felében kizárólag olyan személyek álltak az intézmény élén, akik később – bár származásuk nem volt a legelőkelőbb – püspöki vagy érseki méltóságig emelkedtek (Kálmáncsehi Domonkos, Nagylucsei Orbán, Fodor István, Szatmári György). Utóbbiak rendre feltűntek az uralkodók szolgálatában is. A testület utolsó ismert prépostja az a kalandos életű Bebek Imre királyi titkár volt, aki az 1530-as években a lutheránus tanok hatása alá került és meg is házasodott.
Velük ellentétben a káptalan többi tagjáról rendkívül hiányos kép rajzolható. Az első, név szerint ismert kanonok az 1304-ben említett Beda volt, vele együtt nagyságrendileg két tucat tagját azonosíthatjuk a testületnek. Az oszlopos kanonokok közül mindössze az olvasókanonokot tudjuk adatolni, illetve a gazdasági feladatokra összpontosító dékáni tisztség megléte bizonyítható a káptalan 1512-ből fellelt szabályzat-kivonatából. A kanonokok közül néhányan kápolna- vagy oltárigazgatói javadalommal rendelkeztek a nagyobbik, Szűz Mária tiszteletére szentelt prépostságban is, ami a kisprépostok személyén túl a két egyházi intézmény szorosabb kapcsolatára utalhat. Az ismert személyek származási helyére vonatkozó szerény, de arányaiban rossznak nem nevezhető ismereteinkből kitűnik, hogy az azonosítható kanonokok döntő többsége Fejér megyéből és a Dél-Dunántúlról érkezett, vagyis pontosan arról a területről, ahol a fehérvári egyházi intézmények birtokoltak. A legtöbb nevet egy 1537. évi közjegyzői oklevél őrizte meg: az ebben felsorolt öt, nyilvánvalóan helyben tartózkodó kanonok személyéből arra következtethetünk – miközben ebből az időszakból Bebek Imre prépostot is ismerjük, és az oklevél oszlopos kanonokot egyáltalán nem említ –, hogy a koronázóváros kisebbik társaskáptalanának létszáma 6–10 fő körül lehetett. Összehasonlításképpen: a nagyobbik káptalan létszáma a késő középkorban 34 fő volt.
A Szent Miklós-prépostság Székesfehérvár 1543. évi török meghódításával elpusztult, az egyházi intézmény épületegyüttesének pontos helyét mindezidáig nem sikerült meghatározni.
Ribi András
Fontosabb irodalom:
- Kertész Balázs: A székesfehérvári káptalan archontológiája és oklevéladó tevékenysége az Árpád-korban. (Közlemények Székesfehérvár történetéből) Székesfehérvár, 2022. 53.
- Köblös József: Az egyházi középréteg Mátyás és a Jagellók korában. (A budai, fehérvári, győri és pozsonyi káptalan adattárával.) (Tárasadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 12.) Budapest, 1994. 129 – 130.
- Ribi András: A fehérvári káptalan archontológiája (1301–1457). Turul 91 (2018) 138 – 139.
- Ribi András: A prépost és a káptalan egyezsége 1512-ben. Megjegyzések a fehérvári falakon kívüli Szent Miklós-társaskáptalan késő középkori történetéhez. In: Ruscia – Hungaria – Europa. Ünnepi kötet Font Márta professzor asszony 70. születésnapjára. Szerk. Bagi Dániel – Barabás Gábor – Fedeles Tamás – Kiss Gergely. Pécs, 2022. 510–528.
- Thoroczkay Gábor: Társaskáptalan a társaskáptalan árnyékában. (Székesfehérvár és Óbuda esete.) In: Főesperesek, krónikaírók, monostorok. Tanulmányok. Szerk. Farkas Csaba. (Az Árpád- és Anjou-kor magyar egyházi archontológiájának kérdései 5.) Pécs, 2023. 39–44.
- Zsoldos Attila – Thoroczkay Gábor – Kiss Gergely: Székesfehérvár története az Árpád-korban. (Székesfehérvár története I.) Székesfehérvár, 2016. 224.
