Legendás, mennyi ideig vajúdott Székesfehérvár városvezetése a XIX–XX. században (az ifjú Ybl Miklóstól a révbe ért Csitáry G. Emilig), mire sikerült hozzátoldani a régi városházához – a Bierbauer-ház elbontásával és a helyén egy új, emeletes épület felhúzásával – a Zichy-házat, hogy az irodisták lehetetlen helyzetét orvosolják végre. Hasonló, bár valamivel rövidebb kálvária előzte meg a mostoha körülmények, a szerteszóratás igájától nyögő törvényszéknek a vásártéren kialakított, impozáns Igazságügyi palotába költözését.
A tarthatatlan állapotok megszüntetését célozva – a hivatali helyiségek nem is egy utcában elhintve, a főtárgyalási termet egy istállóból alakították át stb. – első ízben 1884 októberében Székely Ferenc királyi főügyész-helyettes fordult meg Székesfehérváron. „Előintézkedéseinek” annyi visszhangjáról tudunk, hogy Havranek József polgármester mindenben készséges partnernek bizonyult az igazságügyi kormányzat előtt.
1885 tavaszán néhány alsóvárosi vezéregyéniség terjesztette városszerte, hogy ha az Igazságügyi palota a vásártéren épülne fel, azt hadüzenetnek vennék, és nyílt összecsapáshoz vezetne közöttük és a felsővárosiak között. (Valójában csak időt akartak nyerni, hogy bevethessék a területet lucernamaggal.) A fals információ mindenesetre eljutott az igazságügyi kormány fülébe is. Ők a viszály magját nem kívánták elhinteni a lucernasorok közé, s – átmenetileg – elálltak az építkezés ideájától. Többen úgy vélték, az nem tetszett a döntéshozóknak, hogy a minisztérium építtetné fel a monumentálisnak szánt intézményt, emiatt szakadtak két pártra.
A halogatást látván Tamássy Béla, a helyi törvényszék elnöke arra kezdett fókuszálni, hogy a vármegyétől bérelt belső terek mellé póthelyiségekhez juthasson az intézmény. Erre vonatkozó engedéllyel a zsebében a megyeház tőszomszédságában lévő Sigray-házra esett a választása, melynek tulajdonosával több évre előre megállapodott.
1886-ban már olyan elképzelések is nyomdafestékbe mártóztak, hogy a főreáliskolát kellene a vásártérre felhúzni, ami közegészségügyileg, valamint a város anyagi helyzetét figyelembe véve egyaránt progresszív változást eredményezne. E kérdésben sem sikerült azonban dűlőre jutni eleink vezetőinek, hiszen a fentivel párhuzamosan felmerült a Pfund-ház átalakításának a lehetősége is – kisebb területen drágábban, s akkor még arról nem is beszéltünk, hogy a város elesett volna az épületben üzemelő boltok bérleti díjától.
1891 őszén, mintha addig mi sem történt volna, nulláról indult a törvénykezési palota ügye. Ekkor fordult a királyi főügyész dr. Fittler Bélához, a székesfehérvári ügyésztől kipuhatolandó, mutatkozna-e igény a városban egy kerületi fogház megvalósítására. S amennyiben igen, össze lehetne-e kapcsolni a leendő törvényházzal? S nem utolsó sorban rendelkezésre bírná-e bocsájtani Székesfehérvár a beruházáshoz szükséges területet? A báró Fiáth Miklós által ismertetett lehetőségre Havranek József úgy reagált, az Igazságügyi palotát belterületen, a vásártér keleti részén képzeli el, a fogházat ellenben – a lakosság biztonságát szem előtt tartva – a város külterületén szeretné tudni. Biztosított mindenkit afelől, hogy a Fehérvár mindkét létesítményhez ingyen ad földterületet.
Újabb három és fél év elteltével, a korábban befagyott kommunikációs csatornák olvadtával Erdélyi Sándor igazságügyi miniszter leiratot intézett Daróczy István törvényszéki elnökhöz, vegye fel a kapcsolatot – a történetünk során végig Székesfehérvár polgármesterének tisztségét betöltő – Havranek Józseffel, bocsássa a rendelkezésükre a Kossuth utcai prófunt- (vagy proviant-)házat, a katonai péksütödét és élelmiszerraktárt, miután megszerezte az ingatlant a katonai kincstártól. A helyi ügyvédi kamara egyetértett a törvényház ezen területen tervezett elhelyezésével. A város első embere szintén támogatta a javaslatot, Székesfehérvár nevében megajánlotta az alapozáshoz szükséges termésköveket és homokot, valamint a kert mögött bűzölgő csatorna beboltozását, hogy – a közegészségügyi szempontból elkerülendő kipárolgások megszűntetése mellett – kocsiközlekedésre is alkalmas legyen a térség.
Szemenyey Zsuzsánna titokzatos halálesetének – a már öngyilkosként elkönyvelt cselédlányról egyszer csak kiderült: gazdája fia, ifj. Antal József lőtte le – tárgyalását övező, lavinaszerű érdeklődés kapcsán is fény derült arra, mekkora szükség lenne egy tágas termekkel bíró Igazságügyi palotára. Több százan tolongtak az utcákon, mert nem fértek be az épületbe.
Ekkoriban már azt is tervezgették, hogy a hamarosan felszabaduló helyiségeknek – miután új, minden igényt kielégítő otthonába költözik a törvényszék – kik lesznek az új gazdái. A megyeházán lévő szobákra például a szintén szűkös odúkban meghúzódó árvaszék tartott igényt, de egy régiségtár eszméje is körvonalazódni kezdett a felszabaduló irodák némelyikében. Ráadásul egészségügyi szempontok is társultak a kényelmiek mellé, a végtárgyalási terem például hírhedt volt arról, hogy a falain penészfoltokban ütközik ki a nyirkosság.
Ennek ellenére teltek-múltak a hónapok… és… nem történt semmi. Isten malmai nem csak lassan, esetenként slendrián módon is őrölnek. Az a leirat (derült ki 1896 májusában), melyben az állam több mint egy évvel korábban magára vállalta az építkezés költségeit, amennyiben ingyen jut egy megfelelő méretű telekhez, nevezetesen a Kossuth utcai prófuntházéhoz, állítólag nem jutott el a címzetthez. Miként a városnak a csatornapart beboltozására és terméskő-ajándékozásra vonatkozó ajánlatára sem érkezett válasz. Jelentékeny sajtóvisszhangot váltott ki ama anomália is, miszerint egy minisztériumi gyakornok egy tökéletesen illetéktelen megyei(!) közigazgatási bizottságtól kérte számon hivatalos úton, miként állnak az Igazságügyi palota dolgai.
Tovább borzolta a kedélyeket, hogy 1896. VII. 24-én megszökött két rab a megyeházán létesített fogházból. A 21 esztendős Székely János és a 22 éves Németh Ágoston a börtön padlásán felhalmozott sás válogatása közben áttörte a tűzfalat, s átjutván a főispán szénapadlására, a tető kibontásával a megyeházat a csendőrségi parancsnokságtól elválasztó közbe leugrott a fiatalabb rab. Meglátták azonban a Budai út felé iramodó ifjút, s a csatornaparton el is fogta egy tisztiszolga. Németh a felhajtás elkerülése végett elbújt a padláson. Meg ugyan nem találták, de megerősítették az őrséget. A félig-szökevény este 10 körül megunta a terméketlen rejtőzködést, s feladta magát. Másfél hónappal később több szerencsével (vegyes szerencsétlenséggel) járt Németh Károly – neki ugyan bokáit kificamítva, de sikerült megszöknie. S tette mindezt azért, mert korábban megfogadta, minden évben elzarándokol a csatkai búcsúba. Hogy szavának állni tudjon, egy, a Szúnyog utcában lakó javasasszonnyal a helyére rakatta megbicsaklott lábait. A búcsút letudván pedig addig csámborgott feltűnően, míg le nem fogták, s egy héttel a szökése után már ismét áristomban csücsült. Rövid időn belül ez volt a negyedik partizánakció keretébeni szabadulás a dutyiból, egyre sürgősebbé vált tehát a vármegyének is, hogy mielőbb megszabaduljon a büntetőintézet irányításának a nyűgétől. (Hisz nem is e célból épült eredendően a létesítmény.)
125 évvel ezelőtt, 1897. IX. 6-án emlékezetes nap virradt a fehérvári fogda lakóira. A helyszínre kilátogató börtönvizsgáló bizottság tiszteletére egy próbaszökést avanzsíroztak a rabokkal, akik a megható és pompásan sikerült (egy fogolynak sem kelt lába) program után Gseidt József vezetésével egy memorandumot nyújtottak át a testületnek, melyben „ünnepélyesen” tiltakoznak a felépítendő, masszívabb fogház ellen, ahonnan nem szökhetnek meg tetszésük szerint. Nem csekély cinizmusra vall a bizottsági tagok megnyugtatónak szánt válasza; felesleges aggódniuk a raboknak, az Igazságügyi palota vélhetően akkor épül majd fel Fehérváron, amikor a városháza.
1897 elején az az ábránd mozgatta meg a városvezetés fantáziáját, hogy ha a csatornaközt (a mai Várkörútnak a Vízivárost a Belvárostól elválasztó szakaszát) kellő mértékben kiszélesítenék, s itt emelnék fel a városházát, a törvényházat és az állami főreáliskolát is, 20–25 év alatt a mondott terület Székesfehérvár legszebb, központi utcájává válhatna. Sokan azonban már annak is örültek volna, ha befásítják a porfelhőket pöfögő, Szaharát idéző sivatagot, amit a vásártérről fújt erre-arra, de legfőképp a Belváros irányába az uralkodó – nyugati–északnyugati – széljárás. Az Alsó- és Felsőváros között szűnni nem akaró rivalizálás azonban gátat vetett egyelőre a nagyszabású építkezéseknek. Dacára annak, hogy egyetlen épkézláb projektet nem dolgoztak ki, mely az Alsóváros valamely konkrét pontjára helyezte volna a törvénykezési palotát. A szabadelvű ellenzéki képviselők a Justitia patikamérlegével meghatározott igazságosságot tartották szemük előtt, amikor minden városrésznek egy-egy impozáns állami hivatalt szántak. A városházát a Belvárosnak a Kossuth utcában, az Igazságügyi palotát a vásártéren, a közös hadsereg laktanyáját a Tóvárosban, a csapatkórházat a Vízivárosban.
A Felmayer-testvérek halála után felmerült az ötlet, hogy a család lakóházát ajánlja fel a város törvénykezési célokra az igazságügyi kormány számára, ám ez a manőver olyan nagyszabású átalakításokkal járt volna, hogy inkább vízre bocsátották a Léthén. Dieballa Györgynek is támadt egy sajátos víziója, de (dacára annak, hogy megvásárolta a város a prófuntházat a katonai kincstártól) Székesfehérvár törvényhatósága 1900 júniusában rendkívüli közgyűlésen (70 szavazattal 27 ellenében) kimondta, hogy az igazságügy-miniszter kívánságát teljesítve 30 000 koronáért átengednek a vásártérből 200 négyszögölnyi területet a törvénykezési palota számára. Vagyis (ha nem számítjuk, hogy a Kossuth utcai prófuntházat feleslegesen vásárolták meg) a város pozitívabb mérleggel büszkélkedhetett, mint amilyenre számíthatott bárki Fehérváron. Havranek József polgármester aranyköpése az e tény fölötti megkönnyebbülésből fakadhatott, midőn a törvényhatósági bizottság tagjai előtt azon élcelődött: kérjük meg a pénzügyminisztert, vegyen telket nálunk a pénzügyi palota, s a kereskedelmi minisztert a postapalota felépítése céljából. A fent említett 30 000 koronát egyébként a vásártérnek a feltúrását követő rendezésével kapcsolatban felmerülő kiadásoknak a fedezetéül különítette a városvezetés.
Ki lehetett immár írni a tendert a törvényházra. Bár a komáromi illetőségű Weil Rezső adta a versenytárgyalási árlejtésen a legvisszafogottabb ajánlatot, ennek napfényre kerülését követően nyomban mozgalom indult meg, hogy a helybeli Bernstein és Káldor cég kapja meg a megbízatást. Plósz Sándor igazságügy-miniszter valóban Bernsteinéket hirdette ki győztesként, amennyiben a Weil által megajánlott összegért elvállalja a feladatot, és helybeli munkásokat fog alkalmazni.
A munkálatok 1901 augusztusában kezdődtek meg Wágner Gyula műépítész tervei nyomán. A palota faragványait az akkori polgármester, Havranek József bátyja, Antal alapította cég – jelesül öccse, id. Havranek Lajos és fiatalabb fia, ifj. Havranek Antal – készítette el. Az Igazságügyi palotát a vállalt határidő előtt, 1902. IX. 30-án adták át a vállalkozók a városvezetésnek, pedig nem egy sztrájk lassította a haladást.
Bár már 1901 novemberének közepén is lázadás tört ki a munkakörülmények miatt, XI. 23-án 11 órakor ünnepélyt celebráltak – az épület tömbfalai ugyanis elérték a tervezett magasságot, melyek már türelmetlenül várták a befedésükre szolgáló tetőzetet. Az Igazságügyi Minisztérium 3000 koronát küldött az építkezésben résztvevők jutalmazásául. A munkások drapériákkal, a trikolór mellett a város és a megye színeiben pompázó zászlókkal díszítették fel a homlokzatot.
Az 1902. IV. 7-ére keltezett munka-beszüntetésnek (többek között) érdekessége, hogy a zsurnaliszták egymásnak is ellentmondó okokra hivatkoznak ezzel kapcsolatban. Egyikük szerint a szóban forgó hétfő reggel indoklás nélkül és teljesen váratlanul kiadta 10 alkalmazottjának a munkakönyvét a Bernstein és Káldor, mely eljárást a többi munkás határozottan sérelmesnek talált. Más forrás szerint nem volt elég teendő, s a rendelkezésére álló 400 építőmunkásnak csak a fele foglalatoskodott a mondott időben a falakon. Hoppon maradt társaik viszont felbujtották őket, tegyék le a lantot (meg a kalapácsot, a fándlit és a lapátot is).
Olyan – évszázados távlatból bagatellnek tetsző – visszaélések is derekasan borzolták a kortárs kedélyeket, mint ami a kitermelt föld eltüntetése körül képződött. A rögöket ugyanis a megkötött szerződés értelmében saját költségén kellett volna elszállítania a vállalkozónak, de az élelmes Káldor Pál Winkler Vilmos főmérnököt felkereste a városházán, s felajánlotta a „földjét” ingyen a városnak. Csupán a fuvarért kért – kocsinként – 40 fillért. A kezet rázást követően (nem meglepő módon) csak 2469 szekérrel sikerült a porhanyós elemet a meghatározott helyekre eljuttatni – egy-egy platón alig zötyögött egy talicskára való anyaföld. A városházán – miután kipattant a skandalum – a legútszélibb személyeskedésig fajult a vita emiatt.
A szemet gyönyörködtető épületet a felszentelése után két nappal, 1902. X. 20-án avatták fel. (Az eseményen – elháríthatatlan külső körülményekre hivatkozva – sem az igazságügy-miniszter, sem a minisztériumi államtitkár nem vett részt.) A grandiózus építmény ión oszlopokkal tagolt homlokzatát baluszteres attika és manzárdpavilon koronázta, a félköríves kapuja előtt dór oszlopokon nyugvó erkélyről messzire el lehetett látni a Víziváros és a Belváros irányába. A manzárdtető előtt angyalok tartotta, kőből vésett országcímer látható, alatta az épület születésének az éve, s a „törvényház” felirat. A korunk Zichy ligetére nyíló ablakainak és a fogház kapujának a zárókövén oroszlánfejes ékítmények, a mai Szekfű Gyula utcai oldal emeleti nyílászárói felett füzérdíszes koszorú övezte emberfejek díszítik az intézményt. 11 órakor Daróczy István, a törvényszék elnöke mondta el ünnepi beszédét, az emelvényen Ujházy Sándor királyi főügyész-helyettes, majd Dieterich Szilárd, az ügyvédi kamara elnöke követte őt.
A meghívott vendégeket végig is kalauzolták a neoreneszánsz architektúra falai között. Különösen a díszes, egykarú lépcsőcsarnok nyűgözte le a kortársakat, az esküdtszéki nagy tárgyalótermet azonban a nevéhez nem illőnek vélt méretei miatt érte kritika részükről. Pontosabban a tervezőt. A járásbíróság irodái a földszinten kaptak helyet, a törvényszékéi és az ügyészségéi az emeleten. A bíróknak, ügyvédeknek, ügyészeknek és jegyzőknek minden tárgyalóterem mellett biztosított az építész külön helyiségeket. A törvényház elnöki osztályának berendezése egy államtitkár hivatalával is felvette akár a versenyt. A folyosók a törvényház előudvarába torkolltak, mely egy ötszögű, tágas teret formált. Innen egy bazárépület alatti átjárón lehetett a fogházba átjutni. Bár nem híresült el annyira, mint a velencei Sóhajok hídja, megjegyzendő, hogy az esküdtszéki tárgyaló északra néző ablakai a belső udvar felől baljóslatúan a fogházra nyíltak. A meghívottak megtekintették a betegszobát és az orvosi rendelőt is. Dr. Pataki Ármin törvényszéki orvos mutatta meg a kórházi felszereléseket a látogatóknak, melyek iránt főleg Várossy Gyula püspök tanúsított megkülönböztetett figyelmet. 13 órától pedig a Magyar Király szálloda emeleti nagytermében tartott bankettet a város eleje – kereken 100 fő részvételével.
A II. világháború során megrongálódott épületet csak 1968-ra sikerült teljesen helyreállítani. Újabb rekonstrukcióra, homlokzatának helyreállítására és udvarának lefedésére 1994-ben került sor, azóta is változatlanul dísze a Felsőváros keleti csücskének. 2022-ben a Giro d’Italia magyarországi felvezetésének egyik szakaszfinise (ahogyan az 1970-es évek második felében rendkívül népszerű utcai gokartversenyek befutója is) itt, az Igazságügyi palota mellett volt.
Források:
Ellenzék, 1884. X. 22.
Entz Géza Antal (szerk.): Székesfehérvár, 2009
Magyarország, 1900. V. 22., 1900. VI. 16.
Székesfehérvár és Vidéke, 1885. V. 9., 1885. V. 16., 1885. XI. 3., 1886. I. 9., 1891. IX. 17., 1895. II. 21., 1895. II. 26., 1895. VI. 25., 1895. VIII. 24., 1896. III. 12., 1896. V. 21., 1896. VII. 25., 1901. VII. 27., 1901. IX. 21., 1901. X. 1., 1901. XI. 23., 1902. IV. 8., 1902. IV. 10., 1902. V. 17., 1902. X. 21.
Székesfehérvár szab. kir. város törvényhatósági bizottságának közgyűlési jegyzőkönyvei, VLK 1402-a, 179/11 303., 1900
Székesfehérvári Hirlap, 1896. IV. 19., 1896. IX. 13., 1897. II. 21., 1897. VII. 28., 1897. VIII. 29., 1897. IX. 10.
Végh Ákos László
