2020. november 2.

Heinrich Lajos

(1812–1895)

A Magyarországon letelepedett Heinrich családnak adományozott nemeslevél 1759. XII. 28-án kelt, vagyis Mária Terézia uralkodása idején érdemelte ki Heinrich János és neje, Sticz Anna Mária e megtiszteltetést. Pontosabban ők és gyermekeik, köztük a másodszülött fiuk, az a Heinrich János György, akinek 1812. XI. 19-én született unokája, Heinrich Lajos, a későbbi járási tiszti főorvos és sebész. Az ő praxisába tartozó esetekből gyűjtöttünk össze egy füzérre valót olvasóinknak, melyekkel működése során kellett szembesülnie a XIX. század végi Magyar Királyságban.

A Baracson született, de Előszálláson anyakönyvezett Lajos ifjú éveiről nem sokat tudunk. 1842-ben sebészként találkozhatunk viszont a nevével, 1851-ben pedig már a járási sebész hivatalát töltötte be. Minden tisztújítás alkalmából maradt a pozíciójában, eltekintve egy intermezzótól a ’70-es évek második felében, amikor Törökországban tevékenykedett. Ez idő tájt az isztambuli „Vörös félhold” kórház igazgatójaként szerette feltüntetni magát, s bennfentesként tudósított a Mohamed gyermekeinél történtekről, oly tárgyakban, mik felé a magyar olvasóközönség is érdeklődéssel fordult (reményei szerint). Itt keveredett nézeteltérésbe Csatáry József mülazimmal (kozák hadnaggyal), aki szemfényvesztésnek titulálta Heinrich kórházigazgatói rangját. Meghagyva, hogy ellenlábasa a török seregben teljesített ugyan orvosi szolgálatot, de e funkciójából – őszerinte – egy év elteltével elmozdították.

Az 1870-es évek közepén ama keserű tapasztalatainak adott hangot sebészünk, hogy a siófoki, pökhendi fürdőbérlők mit sem törődnek a Balaton apadásával és a vendégeik igényeivel: a fürdőházat olyan távolságban helyezték ki a partra, ahonnan több száz métert kellett gyalogolniuk a lubickolni vágyóknak. Heinrich Lajos – bár bizakodva tekint az említett fürdőbérlők üzletpolitikájának képlékenysége irányába – mindenkinek szíves figyelmébe ajánlja a lényegesen felhasználóbarátabb bodajki és alapi fürdőket a megyénkben.

1888 májusában egy szélhámost füleltek le Heinrich Lajos akaratlan közreműködésének köszönhetően. Egy ismert ügyvéd fiaként megbízhatónak vélt ifjú egy általa hamisított levéllel környékezte meg a tiszti főorvost, melyben arra kérné egy kasznár ismerőse a doktor urat, hogy 217 forintot kölcsönözzön neki, amin búzát venne. A pénzt – így az írás – az ifjú küldönc „vitte volna” a kereskedőhöz. Heinrich azonban szemfüles volt, s a szükségtelennek ítélt „lépcsőt” ki akarta hagyni a történetből, mondván: kifizeti a kölcsönt a kereskedő kezeibe. A leleplezett szélhámos menekült volna, de nem volt hova.

1891 februárjában Sukorón tarolt járványszerűen a roncsoló toroklob (a mandula- vagy gégegyulladással járó torokgyík, vagyis diftéria). Az expeditív óvintézkedéseket ilyen esetekben is – joggal – a járási tiszti főorvostól várta el a lakosság. Ahogy váratlanul elhunyt gyermekek felboncolását is neki kellett elvégeznie. Sukorón maradva például azért riasztották egy ízben tévesen, mert egy gyermek erőszakos halálát megállapító halottkém arra a hallomáson alapuló vélekedésre alapozta hivatalos véleményét, miszerint csak azoknak marad fehér az ábrázata haláluk után, akiket erőszakkal tettek el láb alól.

1891 júliusában egy budapesti adótiszt indult récelesre Gárdonynál a Velencei-tóra. A veszélyt megérző, a nádasból elhúzó kacsacsapat közé durrantó tisztviselő golyója azonban olyan szerencsétlen röppályát írt le, mely egy másik sajkát irányító csónakos fejében végződött, s a tóba rántotta magával a 72 esztendős halász agyvelejét. A vizsgálóbíró és a királyi alügyész mellett Heinrich Lajos is kiszállt a helyszínre.

Vízbe fulladt kiskamaszokat, kútba zuhant aggastyánokat egyaránt boncolnia kellett; súlyosbodtak a gondjai, midőn hörghurut grasszált a járás valamely községében. Gyakran kellett nem kívánt magzatok „exhumálásában” részt vennie, kiknek elhantolása kuruzslónők hathatós közreműködésével zajlott, mely méregkeverőket előszeretettel látta el „emberi szörny” címkével a sajtó. A tettes kilétének felderítése Heinrichnek jutott osztályrészül akkor is, amikor a lovasberényi börtönben a vizsgálati fogságban lévő Balog Péterné oly nagymérvű önmegtartóztatással szúrta szíven magát, oly csendesen, hogy a mellette szunyókáló testvére sem ébredt fel az agóniájára.

Időről időre körutakat is tennie kellett a megyében, hogy behatóan megvizsgálja, mily mértékben tartják be a közegészségügyi rendeleteket a településeken. Sebészkésére volt szükség, amikor ismeretlen támadók egy sorozásra igyekvő legénynek a torkát fültől fülig elmetszették Fülén; vagy amikor egy vasúti kalauz felkapaszkodván a szerelvényre megcsúszott a jeges fékeken, és a vonata kerekei alá bucskázott; miként a nyéki öngyilkos vasúti tisztet is neki kellett felboncolnia, a korhely hamiskártyást, aki nem látott maga előtt egyéb kiutat.

A mohai Stefánia-forrásnál 1888. IV. 20-án elhalálozott Priermann Ignác esete különleges volt Heinrich praxisában. A forrásból egy hat méter mélységig lefúrt üreg alján töltögették palackokba a felbugyogó, szénsavas ásványvizet. Sokáig egy kikötözött létrán közlekedtek a napszámosok, ezt épp ez évben helyettesítették egy korlát nélküli falépcsővel. Priermann a gödör mélyén felügyelte a munkafolyamatot egy padon ülve, amikor egyszer csak a hevesen tóduló szénsav oly bódító hatást gyakorolt a szervezetére, amitől elveszítette az eszméletét, és arccal a vízbe bukott. A segítségére sietőknek is csakhamar iszkolniuk kellett a felszínre, mert elkábultak a tömény szénsav jelenlététől a levegőben, az ő életük is veszélyben forgott. Ki tudja, túlélik-e a kalandot, vagy csatlakoznak Preiermannhoz, ha Heinrich nem követeli meg a feljáratot biztosító létra könnyebben használható lépcsőre cserélését.

Amikor 1891. XI. 13-án több teóriát is kreáló körülmények között az alig 30 nyarat megért ifj. Batthyány Géza (az első alkotmányos miniszterelnök unokája) esti sétája közben elesett egy göröngyben polgárdi kúriája parkjában, s az oldalzsebében hordott forgópisztoly átlőtte a jobb halántékát, a bizarr szituáció miatt az önkezűséget sem lehetett egyértelműen kizárni, így ekkor is Heinrichet ugrasztották kivizsgálni az ügyet.

Amikor 1892 áprilisában egy húsától már lecsupaszított csontvázat talált a nadapi főerdész a község melletti, csak nagy nehézségek árán áthatolható csalitosban, szintén Heinrichet kérték fel, vizsgálja meg a maradványokat, miután befejezte a helybeli sorozás körüli teendőit. Azon túl, hogy legalább nyolc éve elpusztult a csontok szerencsétlen tulajdonosa, nem jutott ő sem Sherlock Holmeshoz a rejtély megfejtésében.

Négy nappal később pedig már Csóron kellett két kisfiú tetemét felboncolnia, akik a szokásos, sárga földes gödrükben játszódtak, de a községi elöljárók hanyagságának köszönhetően, akik elhordatták a gödör alól az azt megtámasztó föld egy részét, valamint az előző napok esőzéseinek számlájára írhatóan, melyek átnedvesítették a talajt; a part roppant robajjal zúdult le a szórakozó gyermekek alatt.

Elsőszülött, a keresztségben szintén Lajos nevet nyert fia ugyancsak szép karriert futott be tiszteletbeli főügyészként, a társasági élet krémjéhez tartozott.

125 évvel ezelőtt, 1895. XI. 2-án, a reggeli órákban, életének nyolcvanharmadik évében Heinrich Lajos jobblétre szenderült. A megboldogultért az engesztelő szentmisét XI. 4-én celebrálták a székesegyházban, az egyházi szertartást Gremsperger István vezényelte le. A hamvakat még ugyanezen a napon szállították el a Megyeház tér 11. sz. lakóházából a Palotai úton lévő Szentháromság, vagy Hosszú temetőbe. A 15 órakor induló gyászmenetet a rokonok, valamint a megyei és városi notabilitások előtt a helybeli önkéntes tűzoltók díszszázada nyitotta meg..

Végh Ákos László

Galéria:

Megosztás:

Ezeket látta már?