Kodolányi János

125 évvel ezelőtt, 1899. III. 13-án született Telkin a XX. századi magyar irodalom egyik meghatározó prózaírója, Kodolányi János. Akit nézeteinek, világlátásának hajlékonysága okán a legellentmondásosabb, legtöbbféleképpen értelmezett – és félreértelmezett szerzők közé sorolhatunk. Nem sokan „büszkélkedhetnek” azzal, hogy egyidejűleg viselték a „fasiszta” és a „kommunista” billog hegét is a homlokukon. Ő azonban – példával szolgálva (többek között) Édith Piafnak (is) – nem bánt meg semmit. Élete alkonyán így emlékezett vissza: „Az igazság az, hogy bár látszólag meddő volt az életem, eredménytelen és sikertelen a munkám, mégiscsak ezért volt érdemes élni; és ha újra elkezdhetném, lépésről-lépésre ugyanezt az utat járnám végig… ugyanezt a munkát kezdeném el, és – ha talán okosabban, hajlékonyabban, engedékenyebben –, de semmiképpen sem lényegét megváltoztatva venném fel az élet által elém dobott kesztyűket…”.

Miután a haragvó Isten, korbácskarú apjuk in medias res kiadta neje útját, a kétgyermekes édesanya Jancsival és Juliskával Pécsváradra költözött 1903-ban.

Az iskolaérett korba lépő, érzékeny fiúnak az örömtelen pécsi diákévek a kaszárnyák korlátolt durvaságát tapasztották lüktető lelkéhez. Baranya központi fellegvárára úgy tekintett, mint szenvedései talapzatára: szerelme nem lelt viszonzásra, Achillesín-zsugorodása miatt ez idő tájt már csak botorkálni tudott, az operáció után is bot támaszára kényszerült. Talán legpozitívabb élménye, mely Pécshez kötődik, az volt, hogy 1914 őszén, majd 1915-ben is letette irodalmár-névjegyét a Pécsi Naplóban. Bár ekkor még mindig többet idealizálták a  „jogos” háborút, mint akik a realitás talaján hoztak értékítéletet a világégéssel kapcsolatban; Kodolányi egy szerb pópa megtámadását festi az olvasók elé, akit egy részeg dajdajozó bicskájával foszt meg a szakállától. Egy másik életképben pedig az otthon maradt hangemberkedők páváskodását állítja szembe a besorozott fiatalember nejének csendes imájával. Megint másik szösszenetében Rimbaud versét idézi meg, melyben a győztes szemszögéből tekint le egy haldokló szerb kiskatonára – fölényét emberséggel, részvéttel elegyítve.

Az igazsághoz tartozik azonban, hogy (természetesen) nem mindig aratott osztatlan sikert zsengéivel. A Zászlónk „Újévi üdvözletek” pályázatára beadott munkájára például így reagáltak a szerkesztők: „Ötször átolvastuk, de hogy mit akar, kivenni nem bírtuk. Pedig a lantja nem peng rosszul.”

Miután mennyiségtan-tanára azzal vádolta meg, hogy dolgozata megoldásait úgy orozta el egy társától, meg is buktatta, s mivel nem volt hajlandó elmenni a pótvizsgára, évet ismételt. (Kodolányi az 1940-ben megjelent Süllyedő világban, önéletrajzi regényciklusának első darabjában visszatekintett a századelőre, gyermek- és ifjúkora történései közt kutatva az okokat, amik az író jelenének magyar valóságához vezettek. Művéből több példányt is elküldött a pécsi reáliskolába, ahol növendékéveit töltötte. A tanári kar efölötti öröme azonban csak addig volt felhőtlen, míg a regény olvasásában a mennyiségtan-tanárától elszenvedett kálváriához értek. Kodolányi oly mértékben figurázta ki professzorát kötete lapjain, hogy a diákok szemében nevetségessé vált oktatót az illetékesek idő előtt nyugdíjazni látták tanácsosnak.)

1916 őszétől Székesfehérváron folytatta tanulmányait, egy valamivel szabadabb, nyugalmasabb környezetben. Az 1854-től működő, a Sas utcában, a Malom-csatorna és a Vár kerületi csatorna találkozásától délkeletre 1892 óta emelkedő Székesfehérvári Magyar Királyi Állami Főreáliskolában kezdte meg a 6. osztályt. (A később Vántus Károly, majd Szent István nevét viselő, középfokú, mezőgazdasági stúdiumok oktatására szakosodott intézmény épületében.)

Az itt töltött három év alatt a Tobak utca 2. szám alatti diáktanyán bérelt szobát, egy földszintes sarokházban. Egy iskolatársáról tudunk, aki közel került a leendő íróhoz, Csehély Miklósnak hívták az illetőt. Többnyire magányosan vívta meg tehát csatáit – nem csupán a világgal, gyakran önmagával is küzdött.

A fontos, mély barátság Tarsoly Sándor, egy Kolozsváron élő diák révén lépett az életébe. Leveleztek egymással, 1917 nyarán pedig a Szamos partjára látogatott Kodolányi, s az együtt töltött három nap érlelte meg benne a gondolatot, hogy „rendes”, nyomtatott folyóiratot fog szerkeszteni. Eme elhatározás gyümölcse lett az 1917. XI. 15-én megjelent Diák-toll egyetlen száma. A „szépirodalmi közlönyt” a 10. lapon megjelent, A Szent Imre ünnepély című írás – melynek szerzőségére csupán Kodolányi monogramja utal –, valamint a ciszterci rend Székesfehérvári Szent István Reálgimnáziumának bírálata okán – Kelemen Béla főreáliskolai és Mátrai Rudolf gimnáziumi igazgatók közös akaratának megfelelően – betiltották; nem jelenhetett meg több füzet.

Vagyis ott folytatta Székesfehérváron, ahol Pécsen abbahagyta – újra keresztes hadjáratot indított az álság minden megnyilvánulási formája ellen, provokálva ezzel szűkebb s tágabb környezetét egyaránt. Az ifjú Kodolányi már ekkor egyfajta cinikus leképezéseként működött Hermésznek és Mefisztofelésznek – tudása és viszályszításra törekvő hajlama legalábbis a fentiek attitűdjét juttatja eszünkbe. S talán másokéba is – ami megmagyarázza azt az ellenszenvet, amit már gyermekkorában mágnesként vonzott magához puszta jelenlétével.

Az iskolában működő önképzőkör oszlopos tagjaként az 1917. XII. 1-jén – a költő születésének napján – megrendezett Vörösmarty-ünnepélyen elszavalta saját, Vörösmarty emlékére írt versét és felolvasta a Vörösmarty, az ember címmel ellátott tanulmányát.

Amellett, hogy költői ambíciói szárnyaltak, minden érdekelte, ami a művészettel, a tudománnyal vagy a politikával kapcsolatos. Az éppen dúló háború iránt érzett, kezdeti lelkesedése például az uralkodót kommunista világlátással elítélő, „forradalmi” eszméknek adta át a helyét Velinszky László és holdudvara hathatós közreműködésére.

Székesfehérvárról is – csakúgy, mint Pécsről – egy verseskötettel tarsolyában távozott, 1919-ben látott napvilágot a Kitárt lélekkel című gyűjteménye.

Gyakorlatilag három év után tért ekkor vissza Vajszlóra, az apai házba – fehérvári diákoskodása idején a szénhiány miatti kényszerszüneteket és a vakációkat többnyire Püspökladányban töltötte, az édesanyjánál. Főerdész apjával azonban sosem találták meg a közös hangot. Egy alkalommal olyan heves összetűzésbe bonyolódott vele, hogy zaklatottságában töltött pisztollyal csörtetett a temetőkertbe, de a halántékához szorított lőfegyver csütörtököt mondott. A legenda szerint a rögtön ezután az ég felé fordított revolver csövét probléma nélkül hagyták el a golyók.

Csikesz Sándor, Kiscsány-Oszró (ma Csányoszró) lelkésze és prédikátora tanítványként tekintett Kodolányira, eszmecseréik hatására előbb csak lélekben, majd ténylegesen is protestantizált („cipőben” – vágta a fejéhez egy későbbi vita során Debrecen egyik német származású, kálvinista lelkésze). A református hitet, s az azt valló nagyjainkat azonosította a teljes magyarsággal, míg a katolicizmusban a külföldi érdekek mind erősebb támaszát vélte felfedezni.

Menyasszonyával, egy vajszlói, művelt parasztlánnyal, Csőszi Matilddal maga mögött hagyta „otthonát” – a fiatalok egymásra találását egyik szülői házban sem nézték mosolygó szemekkel. Faluról falura vándoroltak, Vajszlón s az azt követő időben érezte meg Kodolányi a nép, az ormánsági nép közelségét, minden apróságot magába szívott, ami az ősi magyar kultúrához kapcsolódik, ami természetes, ami egyszerű, igaz, és amiről úgy gondolta, örök értéket képvisel. Ez, persze, nem tartotta vissza attól sem, hogy adott esetben kipellengérezze ezeket az embereket – a jelenségeket az egész országban tapasztaltakra vonatkoztatva.

22 esztendős volt – tehát még kiskorú –, amikor nőül vette Tildit. 1921-ben jelent meg Budapesten a harmadik, egyben utolsó verseskötete, az Üzenet enyéimnek. 25, kötött formában megírt és 25 szabadvers egy csokorba fogva. A könyvecske ajánlásában olvashatjuk: „Komádi Tarsoly Sándornak, a nagy testvérnek és osztályosnak a vertségben, sirató szeretettel teszem a sírjára. 1921. november 21-én. K. J.” Ezzel házasságkötése fontosságát is kihangsúlyozta – hiszen a szertartás pontos dátumát tüntette fel.

1922 szeptemberében publikálta a Móricz Zsigmondnak ajánlott, Sötétség című elbeszélését a Nyugat hasábjain. Lényegében ezzel indult el prózaírói pályáján. Móricz ajánlotta be Kodolányit Mikes Lajos és Miklós Andor mecénások figyelmébe. Utóbbi tulajdonába került 1924-ben az Athenaeum Könyvkiadó, s életműszerződést kötött az íróval, 1939-ig 11 kötetét publikálta a kiadó.

Élete első interjúját nem másnak, mint az ekkoriban Mikes Lajosnak dolgozó Szabó Lőrincnek adta 1924-ben. „Azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete.”

1923-ban megkérdőjelezhető minőségű szennyfolt pecsételődött a helyét nagy erőkkel kutató Kodolányi nevére. Ekkor robbant ugyanis az az előző évben élesített bomba, melynek köszönhetően Kodolányi leleplezte a Háztulajdonosok Országos Szövetségének egy meg nem nevezett, titokzatos tagját, aki gyűjtést szervezett másfél millió korona értékben. Ez önmagában nem okozott volna még problémát, ha nem derül ki, hogy az egész (amúgy jó magyarosan) porhintés a szemekbe. Az összegereblyézett pénz kétharmada ugyanis Bernolák Nándor népjóléti miniszterre lett volna bízva, hogy 300%-kal emelje meg a házbéreket. A fennmaradó félmilliót pedig a saját belátása szerint költhette volna el. A meg sem jelent cikk miatt az ifjú Kodolányit 30 000 korona pénzbírság befizetésére kötelezték.

Bár már 1927-től dolgozott a Nyugatnak, az irodalmi műhellyel való szorosabb kapcsolatát Kodolányi 1929-től, Móricz szerkesztői kinevezésétől eredeztette. Ebben az időben rendszeresen jelentek meg írásai a Pesti Napló, a Magyarország és a Szabadság hasábjain is. Mikes 1930. évi halálát és Móricz 1933-as távozását követően már semmit nem küldött a Nyugatnak, de ha küldött volna, sem publikálták volna. 1937-ig még Illés Endre kritikái sem jelenhettek meg Kodolányiról e sajtóorgánumban azok „túlzóan elismerő” hangja okán.

1927-ben memorandumot írt Huszár Károlynak, a képviselőház alelnökének címezve az egyke-kérdésről. Az expresszionista, szociografikus A hazugság ölben az Ormánság (tágabb értelemben Magyarország) pusztulását vetítette előre. Hat évvel később Illyés Pusztulás című dolgozatával már jóval nagyobb visszhangot váltott ki. Fülep Lajossal egészül ki e téma taglalóinak triumvirátusa.

1928 őszén csatlakozott a három éve működő Bartha Miklós Társasághoz, azon radikális értelmiségiek csoportosulásához, akik Ady Endrét, Szabó Dezsőt és Móriczot emelték maguk elé szellemi iránytű gyanánt. Vitaestek rendezése és antológiák publikálása mellett például nagy hangsúlyt fektettek falukutatások szervezésére, azok komplett kultúrájának feltérképezésére. 1930-ban azonban az alapító Fábián Dániellel és József Attilával együtt kilépett a társaságból, kiknek eszmerendszere erőteljesen a nemzetiszocialista értékrend felé tolódott ekkoriban.

Németh László is készített volna vele interjút, de a Nyugat népiesekre és urbánusokra szakadása miatt, amit már nem lehetett továbbodázni, Babits elállt a cikksorozat folytatásától (az Erdélyi Józseffel és az Illyés Gyulával készítetteket már lehozták). Babits bírálatát, melynek a „parasztregény” és a naturalizmus esett áldozatul, Kodolányi magára vette, s minősíthetetlen hangnemben vágott vissza, valamint a nyugatos fővezér realistán megírt, Bodri és Pityu című novellája is – az ő Sötétségének paródiáját észlelve benne – sértette.

Kodolányi saját bevallása szerint 1929-ben csatlakozott az illegális kommunista párthoz, tanulmányokat is publikált a kolozsvári illetőségű, baloldali Korunkban. Itt viszont pont a nyugatos háttere miatt néztek rá szúrós szemmel. Nádass József nem volt hajlandó leközölni az írásait, de olyanok is, akiket barátainak gondolt (Gergely Sándor, Fáy Árpád), kritizálták, anarchizmus terjesztésével vádolták.

Alapítója és kezdetben titkára, majd társelnöke volt az 1932-től működő Írók Gazdasági Egyesületének, az IGE-nek, melynek tagjai a magyar írók jogi és gazdasági érdekeinek védelmét tűzték zászlajukra. Ennek érdekében rendszeresen szerveztek vitaesteket, előadásokat, táborokat. Pakots József halála után Móricz is csatlakozott a csapathoz, de egy sikkasztás bonyolult kivizsgálása egymásnak robbantotta őket Kodolányival. Az IGE végül 1944 áprilisában szűnt meg, ekkor rendelték el a betiltását.

A népi írókkal szimpatizáló Zilahy Lajos regnálása a Magyarország főszerkesztői székében 1934-ben kezdődött. A lap tulajdonosa, Miklós Andor Kodolányit bízta meg az ülőszerkesztői teendőkkel. Az állandó bevételi lehetőséggel egyrészt megszűntek Kodolányi megélhetési problémái, másrészt ismét ráirányíthatta a közfigyelmet a memorandumában felvállalt ügyre: Talpassy Tiborral és Bajcsy-Zsilinszky Endrével bejárták a baranyai falvakat, hogy cikksorozatban mutassák be az ott élők mostoha sorsát, lehetetlen életkörülményeit. Zilahy az Új Szellemi Fronttal, Gömbös Gyuláék kormányának támogatásával célozta megoldani a húsbavágó problémákat. Az elképzelés kérészéletűnek bizonyult, de amíg – látszólag – működött, Kodolányi, Szabó Lőrinc, Németh László is támogatta. József Attila ellenben már az elején viszolygott a népi mozgalomnak az ilyeténképpeni politikai korrumpálódásától.

A ’30-as években írt történelmi regényeiben a magyarság egyik legnagyobb próbatételét járta körül, A vas fiaiban, a Boldog Margitban és a Julianus barátban a tatárjárás korát, hatását és a veszedelemre adott és adható válaszreakciókat kötötte csokorba. Nem elszigetelten egyedi (vö. Sobor Antal Hosszú háborújával), mégis megsüvegelendő kísérletet tett arra, hogy a korabeli magyar nyelven szólaltassa meg regényei szereplőit.

1937-ben megkapta a már évek óta esedékes Baumgarten-díjat. Basch Lóránt, az egyik kurátor ugyanis már régóta támogatta törekvéseit, Babits azonban minden próbálkozást elgáncsolt, nehogy egy, a Móricz árnyékából elősettenkedő lektűrnek tapasztalt nyikhaj jusson e rangos elismerés birtokába. Sokat nyomhatott a latban, hogy Babits mégis beadta a derekát, Schöpflin Aladárnak a XX. század irodalmát górcső alá vevő tanulmánya, melyben A vas fiait a legnemesebb történelmi regények polcára emelte.

Az 1943-as keltezésű, Zárt tárgyalás című elbeszélésében a lelki–szellemi alapon szerveződő kultúra minőségét ütköztette össze az anyagi alapokon nyugvó társadaloméval. Szkepticizmusa egyértelmű az utóbbi létjogosultságát célzó, bárminemű megokolással. Ekkoriban csömörlött meg végleg a baloldali eszméktől.

Még ez évben memorandumot fogalmazott Faragho Gábor megbízásából titkos fegyverszüneti tárgyalások megkezdéséhez. Ezzel a németek szemében ellenséges íróvá avanzsált, ezért Faragho, aki 1944. VII. 1-jétől a csendőrség és a rendőrség felügyelője lett, arra utasította embereit, ha arra kerülne sor, hogy a németek le akarnák fogni Kodolányit, előzzék meg őket, ők tartóztassák le az írót. Erre végül nem került sor.

A háború után – tehetséges írótársai zömével együtt – az ő tollát is kettétörte a Rákosi nevével fémjelzett diktatúra. Önként vállalta e szellemtelen világból történő kivonulását – modern remeteként balatonakarattyai villájába vonult vissza. Bár sokan emlegették A Nagy Kaméleon néven, az említett rendszert képtelen volt bármilyen formában kiszolgálni.

1953 nyarán Rákosinak és Révai Józsefnek útilaput kötöttek a talpára, s bár „Tollamat a szærba mártom, s azzal írom:” Horváth Márton maradt az Agitációs és Propaganda Osztály élén, csigalassúsággal, de változó szelek kezdtek fújni a művészvilág berkeiben is. Kassák erőteljesebbnek mutatkozott, Illyés Gyula mind magabiztosabban hallathatta a hangját. Kodolányi viszont továbbra is minden nyilvános szereplés elől elzárkózott – barátai, az imént említett Illyés Gyula vagy  Várkonyi Nándor noszogatása, agitálása ellenére is. Az elszigeteltséget sem érezte ugyanakkor elviselhetőnek – igyekezett elintézni, hogy a hatóságok engedélyezzék letelepülését a fővárosban. S míg ez folyamatban volt, nejével, Tildivel egy rózsadombi házban „vendégeskedett” ideiglenesen. A hallgatás éveiben frissítette fel héber nyelvi tanulmányait, elmerült a Biblia, valamint a sumér–akkád mondák világában. Életműve meghatározó darabjait köszönhetjük eme ambivalens időszaknak: Az égő csipkebokort, a Vízözönt és az Új ég, új földet.

1955-ben mutatkozott csak hajlandónak visszatérni az irodalmi életbe, tagja lett az Írószövetségnek. Éltek, ahogy tudtak a címe ekkor kiadott elbeszélésfüzérének. 1957-ben útjára bocsájtott életműkiadása Az égő csipkebokorral indult.

1967-ben szeretett Suomijában, hova a ’30-as évek közepétől, ha tehette, kiutazott, nyelvrokonaink önálló államiságuk 50. évfordulóján a Finn Oroszlánrend parancsnoki keresztjével tüntették ki. Kodolányi tagadhatatlanul nagyra értékelte a mentalitásukat, természetközeliségüket, az Élethez való viszonyukat, optimista és céltudatos szervezettségüket. A finnek legjellemzőbb tulajdonságait bemutató, önazonosságuk fokmérőjeként tisztelt Hét testvért például már 1942-ben átültette magyar nyelvre. Ösztönzésére fia is megtanult finnül, kettejük közös fordításait szintén publikálták a könyvkiadók.

Mind szívbetegségét, mind diabéteszét elhanyagolta. Végül az utóbbi egy speciális szövődménye okozta halálát. 1969. VIII. 10-én hunyt el. Az VIII. 18-i temetésén Veres Péter vett búcsút pályatársától a Farkasréti temetőben.

1990-ben kapta meg posztumusz a Kossuth-díjat. 1992-től viselte nevét a székesfehérvári alapítványi főiskola. Az intézmény székhelye 2017. II. 1. óta Orosházán található, 2018. VIII. 1. óta pedig egyetemként működik Orosházán, Budapesten és Székesfehérváron.

Források:
Féja Géza: Világosságot a Baumgarten-alap ügyében!, in: Szabadság, 1934. I. 21.
Fenyvesi Károly: „Ez az ember ért minket…”, in: Magyar Szemle, 1999/3–4.
Függetlenség, 1942. XII. 12.
Horányi Károly: Eredet és jelkép (Kodolányi János és kortársai), 2004
Kodolányi János: A sebesült ellenség, in: Pécsi Napló, 1915. VI. 2.
Kodolányi János: Képek a háboruból, in: Pécsi Napló, 1914. X. 25.
Népszava, 1923. VII. 26.
Rajnai László: Kodolányi János, 2002
Szabó Lőrinc: Kodolányi János – Látogatás a „Börtön” írójának nádfödeles otthonában, in: Az Est, 1924. VI. 29.
Tüskés Tibor: Kodolányi és a finnek, in: Alföld, 1983/12.
Tüskés Tibor: Kodolányi János, 1999

Végh Ákos László