Az 1813. X. 8-án Székesfehérváron született Wagner János 1830-ban Bécsben kezdte, majd 1834-ben Berlinben folytatta felsőfokú tanulmányait. Miután letette mestervizsgáját, a pesti kőműves és kőfaragó céh tagjává avanzsált 1844-ben. Az ez évi Mátyás-emlékmű pályázatra Marco Casagrandénak, az 1837-ben Pesten letelepedett építésznek készített hat tervét már ő rajzolta.
Redlich Klárával 1846 szeptemberében lépett házasságra Wagner, esküvői tanúik Szepessy Ferenc, Budapest épp regnáló polgármestere és annak helyettese, a 12 pontot 1848. III. 15-én (három hónappal főpolgármesterré történő kinevezése előtt) elsőként szignózó Rottenbiller Lipót voltak.
Az eredetileg a Zöldkert utcában (a 481. szám alatt) emelkedő sarokház Wagner János szakértelmének egyik korai mementója. Az 1847-ben emelt épület egyik lakásában hunyt el Petőfi tífuszos édesapja 1849 márciusában; majd Vörösmarty özvegye, Csajághy Laura is 1882 februárjában. A jelenleg a Reáltanoda utca 19-es számozású épületet a gasztronómus dinasztia alapítója, Gundel János vásárolta meg 1880. XII. 16-án.
A gótizáló romantikus templomépítészet egyik legkorábbi protestáns emléke a losonci református templom. Istennek a szabadságharc idején lángok martalékává lett háza helyére építette Wagner János 1852 és ’54 között. A Tolna megyei Faddon is egy templomot alkotott, amit Pécsy József prépost szentelt fel 1860. VI. 13-án – hömpölygő áhítat közepette.
Wagner a nála egy évvel fiatalabb Ybl Miklós tervei alapján építette Unger Henrik, a törvényhatósági bizottság tagja számára a Múzeum körút 7. szám alatt álló házat. (Építészünk a szintén Székesfehérvárról elszármazó Ybl-vel szoros barátságot és gyümölcsöző munkakapcsolatot ápolt.) Nyilvántartott épületeinek a száma száznál többre rúg. Tényleg csak érintőlegesen: olyan objektumok tervezése és kivitelezése fűződik a nevéhez, mint a lóvasút Váci utcai végállomása vagy a Kecskeméti utca 7. szám alatti lakóház, amit ma műemlékként tartunk számon. (A korai eklektika pazar reprezentánsát az Alba Regia Építőipari Vállalat költségén állították helyre.) Wagner János cégének köszönhetjük a Vigadót, a régi tőzsdeépületet, a Thonet-udvart, a tudományegyetem élettani intézetének Puskin utcai épületét (az utóbb ráépített emeletet leszámítva) és az Engels téri Jálics-házat; bár ez utóbbit a II. világégés során elszenvedett sérülései után már nem építhették újjá, elbontották – ahogy a Wagner-építmények többségére is ez a sors várt.
A Magyar Kertészeti Társulatot is erősítette, s ebbéli minőségében járta a külországokat, hogy a regionálisan termesztett jeles gyümölcsfajokat itthon is megismertesse a nagyérdeművel. Így tett például 1861-ben Alexis Lepère montreuil-i kertészetének terményeivel is. A rosszmájúak a Magyarországra hozott növények premierjét követően azonnal megállapították, hogy azok nem tudnak majd alkalmazkodni az itthoni éghajlathoz.
Az omnibuszok vetélytársaként jelentkező, lényegesen komfortosabb lóvasút gróf Károlyi Sándor kezdeményezésének köszönhetően 1866-ban kezdett tért hódítani Pesten. Az újpesti birtokos már 1865-ben megkapta az engedélyt a Kálvin tér és Újpest közötti pálya kiépítésére. 1866. VIII. 1-jén kezdte meg működését a tömegközlekedési eszköz, melynek újpesti végállomása Wagner János eklektikus stílusban megalkotott épülete volt: indóház és vendéglő egyben.
Érdemes egy pillantást vetnünk arra, hogy 1867-ben olyan kvalitású alkotóművészek ültek a fővárosi képviselő-testület tagjai között, mint Diescher József, Dörschug Antal, Gottgeb Antal, Limburszky József, Ybl Miklós.
És Wagner János, akinek a nevéhez fűződik a gödöllői kastélyegyüttes ez évi átépítése – a kiegyezés eufóriájának egyik legplasztikusabb leképezése. Ferenc József – látva a koronázási ajándékul kapott rezidenciát – felajánlotta Wagnernek a választás lehetőségét: mesterművéért bárói rangot vagy busás summát kér inkább cserébe? A praktikus építész választása, akinek tizenhárom éhes szájat kellett ekkoriban elhallgattatnia, az utóbbira esett. Hogy mennyi a költött és a valóságos eleme a fenti gesztusnak, kinyomozhatatlan. Arra, hogy legendamorzsák is hulltak az elbeszélésbe, utal, hogy létezik egy másik változata is az események leírásának, mely szerint a pesti rakpartnak a (Lánchídtól a Ganz-házig történő) beépítését követően határozta el magát az uralkodó a fenti jutalmazási opciók felvázolására.
Budán, az Úri utca 43. szám alatti ház homlokzatát az akkori tulaj, Augusz Antal kérésére illusztrálta 1866-ban három puttóval – egyikük trombitál, másikuk tervrajzokon könyököl. Liszt Ferenc közeli barátja volt Augusznak, és mind szekszárdi, mind az említett budai otthonában gyakran és szívesen vendégeskedett. A puttók időközben az enyészet felségterületére tévedtek, ma már csak leegyszerűsített, művészeti szempontból kikezdhető verziójukkal találkozhat a Várnegyedben szemlélődő.
1871-ben, majd 1872-ben is leégett a Kerepesi úton amúgy is szánalmas állapotban düledező Magyar Játékszínt kiszolgáló raktárépület, s bár a lángokat a teátristák áldozatos részvételével sikerült megfékezni, mielőtt magukba a világot jelentő deszkákba is beleharaptak volna, a díszletek s kellékek zöme hamuvá vált. Ennek ellenére célszerűnek tűnt a raktárral egy füst alatt egy új színházépületet is felhúzni a rozoga meglévő helyett. Az 1873 szeptemberi terveket az illetékes hatóságok visszautasították, ám az átdolgozott verzióra már kiadták az engedélyt. A 150 évvel ezelőtti, 1874. II. 28-án megszületett döntést követően Wagner János építőmester ajánlatát fogadták el a kőműves és kőfaragó munkákra. A homlokzatot is a fehérvári születésű építész alakította át és építette egybe a mellette álló sarokházzal Szkalnitzky Antal tervei alapján.
Annak a gondolata, hogy Ferencvárosnak, a XVIII. század végén még hézagosan lakott külvárosnak is építsenek saját templomot, akkor fogant meg első ízben, amikor Fellner János bognármester telket ajándékozott e célból 1795-ben a plébániának. Schlik Mária Katalin adakozásának köszönhetően 1822-ben négy hónap leforgása emeltek egy imaházat a híveknek, amely viszont életveszélyessé vált 1865 áprilisára, így be kellett zárni. Az újabb gyűjtéseknek az adott igazán komoly lendületet, hogy őfelsége Erzsébet királyné elfogadta a felkérést a leendő templom védnökségére.
Ybl Miklós és Steindl Imre nyújtottak be román és gótikus stílusúnak tervezett pályázatot az épületre. Miután Yblét fogadta el a templombizottság, a kivitelezést Wagner Jánosra bízták, aki a már megbeszélt, 1400 forintos honoráriumából elengedett 400 forintot. Állandó huzavona és makacs pénzhiány lassította az építkezést. 1874-re gyakorlatilag félbehagyták a munkálatokat, s a helyi szlengben csak „Budapest legújabb romja”-ként aposztrofálták a pusztulásnak indult torzót.
1875-re új, agilisabb elnököt választottak a templombizottság élére Rupp Imre személyében. A külső munkákkal végeztek is a szakemberek 1878-ra; ez év végén pedig kimondatott, hogy a főváros tisztikara a királyi ezüstmenyegzőt (Erzsébet és Ferenc József egybekelésének 25. évfordulóját) e templom felszentelésével kívánja megünnepelni. A templom feldíszítése ennek ismeretében viharléptekkel haladt, így a kijelölt napon, 1879 áprilisában Simor János hercegprímás – akit egyébként Wagner a jóbarátjának tartott – problémamentesen felszentelhette.
Amikor Wagner elkezdte összevásárolni a pusztulásnak indult szőlőtáblákat a Duna-part budai oldalán, még senki sem sejtette, hogy egy olyan impozáns, kastélynak is beillő nyaralót fog felhúzni a lankákon, mellyel csak Wörner Jakabnak, a malomipari gépészet fenoménjének palotája vetekedhetett a környéken. Már csak azért sem, mert Gül Baba egykori rózsadombi mecsetéhez még éveken át bejárást kellett biztosítania a muzulmán zarándokok számára. A türbe ugyanis még egy 1870. évi telekkönyvi bejegyzés tanúsága szerint is Törökország tulajdonát képezte. Végül minden akadályt legyűrve, évtizedeken át építette a maga tervezte, eklektikus–romantizáló várkastélyt, melynek leendő funkcióját a találgatások sűrű ködfelhője lengte be vagy két–három dekádon keresztül. Gondolták a lassúdan épülő-szépülő lakot bőrcserző műhelynek, festészeti akadémiának, sörcsarnoknak. Hitték, konyakgyár, konzervatórium vagy obszervatórium készül csigatempóval a tót atyafiak (akik a pallérjai voltak Wagnernek) kezei nyomán. Épült-szépült, kész viszont teljesen soha nem lett. A legenda szerint ebben a fent említett dervisek egyike is szerepet játszott, aki, miután megcsodálta a folyamatban lévő beruházást a türbe körül, azt találta mondani: „Ha kész van a ház, jöhet a dzsinn…” Egy másik, szintén misztikus történet szerint egy jósnő látott szoros ok-okozati összefüggést a jövőben az építkezés befejezése és Wagner halála között.
Akárhogy is, ahhoz, hogy a II. világégés pusztítása megkímélte a török sírkápolnát, nagyban hozzájárulhatott a XIX. századi körbeépítése.
1894-ben valósította meg Wagner az akkori Hatvani utcában, a mai Kossuth utca 14–16. szám alatti, neoreneszánsz homlokzatú, palotának is beillő bérházat, mely impozáns eleme a belvárosnak akkor is, ha a Puskin mozi mellett magasodó épületet a legtöbb ékítményétől meg is fosztották időközben XX. századi tulajdonosai.
Öt fia közül négy (János, Gyula, Ferenc és Ödön) az építészeti pályát választotta, György Budapest tisztiorvosává képezte magát. Műépítészt – Klára lánya révén – vejei között is találunk, Pecz Samu elméjében öltött testet első ízben a központi vásárcsarnok és a Fazekas téri református templom kolosszusa.
1904 áprilisában lényegében már csak a passziójának élt az öregúr, kastélyához toldozgatott, egy árkádos lépcsőzettel bíbelődött. 9-én, szombaton este zsámolyra állt, hogy kakukkos órája járásán korrigáljon, onnan azonban tompa puffanással érkezett a földre – agyvérzés terítette le, s három napra rá, IV. 12-én a leggondosabb ápolás dacára is eltávozott. A régi Pest tipikus figurájától 1904. IV. 14-én délután fél 4-kor indulva a Kossuth Lajos utcai halottasházból vehettek végső búcsút barátai, tisztelői.
2007. III. 29-én a Belvárosi Helytörténeti Klub szervezett Wagner János emlékére címmel előadást az Arany János utcában.
Források:
Bódai Dalma: Gül baba türbéje, in: Élet és Tudomány, 2018. XI. 30.
Budapesti Hirlap, 1854. I. 19.
Budapesti Napló, 1904. IV. 14.
Buza Péter: Egy város játékai – Budapest a millennium színpadán, 1996
Éber László (szerk.): Művészeti lexikon L–Z, 1935
Katholikus Néplap, 1860. VI. 28.
Kenyeres Ágnes (szerk.): Magyar életrajzi lexikon L–Z, 1982
Komárik Dénes: A gótizáló romantika építészete Magyarországon, in: Major Máté (szerk.): Építés – építészettudomány, 1982
Koroda Miklós: Ház az Úri utcában, in: Tükör, 1966. XII. 27.
Magyarország, 1861. IX. 25.
Molnár Szilvia: Gül Baba megtalált és elvesztett türbéje, in: Budapest, 2019/6.
Pereházy Károly: Oszmán emlék a Rózsadomb oldalán, in: Turista, 1962/8.
Pesti Hirlap, 1879. IV. 24., 1904. IV. 14.
Pesti Napló, 1874. XI. 25.
Religio, 1860. VI. 23.
Szabó Sándor: Emlékek egy belvárosi öreg házban, in: Budapest, 1969/7.
Társalkodó, 1844. IV. 11.
Vadas József: „Zúg és… kihívó hangot ád” – Krúdy és a modern nagyvárosi közlekedés, in: Valóság, 2020/10.
Vízy László: Wagner János pesti építőmester (Székesfehérvár, 1813–Budapest, 1904), in: Magyar Építőipar, 2015/7.
Képek forrása: Magyar Építőipar, 2015. 65. évfolyam, 4. szám – Arcanum Digitális Tudománytár
Végh Ákos László
