Kállay István pedagógus szülők gyermekeként 1931. VI. 16-án született a Bács-Kiskun megyei Fülöpszálláson. Alma matere az evangélikus gimnázium volt Orosházán.
Tanulmányait az ELTE történelem szakos hallgatójaként folytatta, csak a harmadik tanévtől vette fel mellé a levéltár szakot. Kumorovitz L. Bernát, Lederer Emma és Wellmann Imre tanítványa 1953-ban államvizsgázott le. Gyakornoki éveit a fővárosban, a Magyar Országos Levéltárban töltötte, majd mintegy két évig Pécsre tette át a székhelyét. Segédlevéltárosként is olyan témák foglalkoztatták, mint Timon Ákos jogtörténetírói iskolájának bírálata.
1956 februárjában került a Fejér Megyei Levéltár kötelékébe, annak igazgatói székébe. A napi teendők mellett tovább képezte magát, egyetemi doktori címét 1958-ban szerezte meg. Disszertációjának témájául az Árpád-kori törvények és a Russzkaja Pravda (a Kijevi Rusz XI. század közepén keletkezett törvénykönyve) közötti párhuzamok és eltérések feltérképezését választotta. Tudományos munkásságának és szakmai rátermettségének köszönhetően a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchivba delegálták 1959-ben, hogy az ott őrzött, magyar vonatkozású történeti anyagot kutassa és tegye hozzáférhetővé a magyar kutatók számára.
A császárváros egy másik gyűjteményében, a Hofkammerarchivban fellelhető dokumentumok alapján állította össze kandidátusi értekezését (A szabad királyi városok gazdálkodása 1740–1780 között címmel). A korabeli forrásokra támaszkodva 48 város gazdasági fejlődéséről készített átfogó képet művében. Munkájával 1968 nyarára készült el, nyilvános vitáját 1969. VI. 30-án rendezték a Magyar Tudományos Akadémia felolvasótermében. A tanulmány opponensei Kosáry Domokos és Ruzsás Lajos történészek voltak.
1966-ban tért vissza az osztrák fővárosból, hogy a Magyar Országos Levéltár legújabb kori, majd a családi és gyűjteményi osztályát erősítse. Ez utóbbi helyen osztályvezetővé nevezték ki 1970-ben.
Doktori értekezését, a mintegy 520 oldalra rúgó A magyarországi nagybirtok kormányzata 1711–1848-at 1976-ban fejezte be, amit a következő évben védett meg. Az általa közvetlenül tárgyalt harminc nagybirtok a kérdéses időszakban az ország mintegy egyharmadát tette ki, így a korabeli jelenségeket bemutató, kizárólag eredeti forrásokra támaszkodó munkája reprezentatívnak tekinthető.
Fehérvártól nem szakadt el teljesen, feltárólap-sorozatot állított össze a város tanácsülési jegyzőkönyveinek az 1689 és 1714 között keletkezett iratanyagából, azok kutathatóságát könnyítve meg ezzel. A magyarországi késő feudális városi önkormányzat formálódásáról és a városi bíráskodás gyakorlatáról publikált műveihez is Székesfehérvárt választotta modellnek.
1980. VII. 1-jén nevezték ki az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a Történelem Segédtudományai Tanszék egyetemi tanárává és élére is egyben. A bölcsészkar második emeleti sarokszobájára a tanszékvezető közvetlen természete, barátságos jelleme után a beavatottak Kállay-tanszékként kezdtek el utalni. Ugyanakkor a jogászhallgatók is rendre profitálhattak az előző három évszázad jogtörténetéből merítő előadásaiból. Kutatási eredményeit 1985-ben publikálta Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században cím alatt – mintegy százötven úriszék százötven éves gyakorlatából mazsolázva. Nyilván nem egyedül az ő érdeme, de a tudománypolitika évtizedes szűklátókörűségének a mocsarából az ő tanszékvezetősége idején emelkedett „A” szakká a levéltárosképzés – a lélegeztetőkészüléken tartott segédtudományi diszciplínák elismeréséért folytatott küzdelem állomásaként. Az ő bábáskodásának köszönhetően született meg először magyar nyelven a történelem segédtudományait felvonultató kézikönyv, mely azok ismertetése mellett az egyetemi stúdiumokhoz nélkülözhetetlen bibliográfiai tájékoztatót is tartalmazta.
Újjáélesztette az 1950-ben feloszlatott Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságot, melynek (első) elnökévé is megválasztották a lelkes tagok. Egy évtizeden át volt felelős szerkesztője a Levéltári Szemlének, helyet foglalt a Levéltári Közlemények szerkesztőbizottságában. A történelem segédtudományainak népszerűsítése céljából külön lapot alapított Magyar Herold címmel, melynek ugyan egyetlen száma jelent csak meg, de a Turul szerkesztői ma is az általa kitaposott úton haladnak.
Bertényi Ivánnal együtt indítványozta a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsánál, hogy térjenek vissza a történelmi magyar államcímerhez.
Nem érhette meg az emeritus professzorság, a nyugdíjas kor áhított nyugalmát. Hosszan tartó betegeskedés után 25 évvel ezelőtt, 1998. VIII. 17-én, 67 esztendős korában hunyta le örökre szemét családja körében Budapesten.
Források:
Bertényi Iván: Kállay István (1931–1998), in: Turul, 1998/3-4.
dr. Kállay István professzor hagyatéka, VLK XIV-12.
Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace – levéltáros nekrológok 1923–2011, 2012
Ress Imre: Kállay István 1931–1998, in: Századok 1999/4.
Végh Ákos László
