2022. június 1.

Weöres Sándor

(1913–1989)

A 75 éves Weöres Sándor portréja (forrás: Kritika, 1988. 6. sz.)

Weöres Sándor huszártisztnek és a nagyszebeni polgárcsaládból származó, négy nyelven beszélő Blaskovich Máriának 1913. VI. 22-én született kisfia Szombathelyen. Az apa foglalkozásából adódóan gyakran költözött a család, Pápától Szombathelyig, Győrtől Sopronig vezetett a legifjabb Sanyika útja iskolapadból iskolapadba. Amikor 1932-ben leérettségizett, már Kosztolányival és Babitscsal levelezett, versei a Nyugat hasábjain láttak napvilágot.

Már ekkor felbukkan a neve Székesfehérvárral kapcsolatban: 1932 júniusában Tulipán címmel indult egy irodalmi és művészeti folyóirat, mely elsősorban a Dunántúlról remélt a magas irodalom iránt fogékony olvasótábort magának. A mindössze öt hónapig (ez idő alatt is kisebb kihagyásokkal) megjelenő lap első számában ifj. Juhász Gyula novelláinak társaságában láthatjuk Weöres verseit.

A Pécsen egyetemista Weöres későbbi önmagához képest meglepően tevékeny volt, Öttorony címmel irodalmi folyóiratot tervezett Tatay Sándorral és Takáts Gyulával. Tanáruk, Várkonyi Nándor is segítette volna a vállalkozást, ám a „titánok” periodikáról szőtt álmai nem valósultak meg. A kiadványhoz kért, Babits tollából származó előszót később azonban még felhasználták.

1934-ben jelent meg első verseskötete, a Hideg van, s a következő másfél évtizedben gyakorlatilag évente került ki a nyomdából egy-egy gyűjteménye. S bár később arra panaszkodott, hogy mostohább körülmények között él Csöngén, a nagyatyja építette házban, mint a vályogvető cigányok, a két ízben is elnyert Baumgarten-díjjal együtt járó pénzjutalomból nem ingatlant vásárolt, hanem egy kelet-ázsiai körútra fizetett be. Bombay-n és Ceylonon keresztül Kínába is eljutott 1937 elején, az ott tapasztaltak színesítették meghatározó olvasmányélményeit, az Upanisadok, a Rigvéda-szanhitá és a Tao te King világát. (Bevallása szerint Weöres már 16 évesen tanulmányozta Lao-ce írásait.)

Az egyik legnívósabb vidéki irodalmi sajtóorgánumnak a pécsi székhelyű Sorsunk számított a ’40-es években. E Várkonyi Nándor szerkesztette lap hasábjain is gyakorta felbukkantak a társszerkesztő Weöres Sándor munkái.

Az ekkor már több kötettel előrukkoló Weöres költészetében kiemelten fontosnak tartotta a kísérletezőkedvet és a gyermeki rácsodálkozás képességének a megőrzését. Amikor alkotott, valami újat hozott létre, bátran és élvezettel tért le a nyelv és a ráció masszív, akár a tunyaságig megszokott sínpárjáról. A sziklamerev ízlést addig tapasztalatlan hangú fanfárokkal próbálta formálni, nyelvi játékaival, egyedi szóleleményeivel igyekezett olvasói agyát gimnasztikára kényszeríteni. (Persze, előfordult, hogy az emberi értelmet a butaság viszonylag még magas rendűnek mondható formájaként értékelte a költő. Egy-egy hangulatot, az alkotás tempóját, muzikalitását többre tartotta a racionális elemeknél.)

A teoretikusan modernekkel sem érzett közösséget, a doktrínákkal terhelt, előre kikövezett úton haladó szerzők írásai csak nyomokban (vagy semennyire sem) emlékeztették az igazi költészetre. Faként gondolt legszívesebben magára, amely a művészi eszközök segítségével minden irányban terebélyesedik: ágaival az ég, gyökereivel a Földmag felé.

Lírájának ismerői tudják, hogy távol állt Weöres Sándortól, hogy önmagának, vágyainak, nézeteinek, viselt dolgainak állítson emléket papírra rótt soraival. Ami szellemi összegyűlt benne a kollektív-kozmikus érvényű megtapasztalásokból, azt igyekezett minél hiánytalanabbul kiírni magából. Szuggesztivitásra törekedett, s arra, hogy minél nagyobb intellektuális igényeket fakasszon.

Azért írt, hogy produktumai által a krisztusi esszenciát minél élményszerűbben kifejtse magából és a közönségéből egyaránt, művei segítségével közelebb kerüljön olvasóival együtt a jézusi azonossághoz.

Pécsről rövid időre Pestre költözött, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársaként kereste a kenyerét, ám a háború elől újra a Vas megyei Csönge magányába menekült.

Eközben (1946 elején) Székesfehérváron újjáalakult a Vörösmarty Társaság, mely ezúttal főleg a kétkezi munkások művelődésére fókuszált, és elhivatottságában a környező falvakban is (csillagtúraszerűen) terjesztette a magas kultúrát.  

1946. XI. 24-én helybeli képzőművészek kiállításával kezdődött – két hét csúszással – a Művészeti Hét. Áron Nagy Lajos munkáit kánonban dicsérték az érdeklődők. A tárlatmegnyitót követő irodalmi eseményen, amit rendkívüli várakozás előzött meg, Keresztury Dezső végül nem tudott megjelenni, Kassák Lajossal, Kosztolányi Dezsőnével, Jankovich Ferenccel és Weöres Sándorral ellentétben. Ez utóbbinak a saját maga által interpretált költeményei, illetve a három nappal később, a XI. 27-én adott hangversenyen felcsendülő, Kodály Zoltán által megzenésített versei olyan elképesztő sikert arattak, hogy a literatúra lelkes pártolói körében megfogalmazódott az ötlet, egzisztenciát kellene biztosítani Székesfehérváron Weöres Sándornak.

A város vezetőinek átfogó művészeti elképzeléseit híven reprezentálta, hogy a konzervatóriumi rangra emelkedett zeneiskola élére 1947 januárjában Farkas Ferencet nevezték ki. Azt a Farkas Ferencet, aki már az évtized elején dallá avatta a Maláj ábrándokat, s most, hogy mindketten Székesfehérváron tartózkodtak, további gyümölcsöző kapcsolatot ápoltak Weöressel. Bár hamarosan messzire sodorta őket egymástól az élet, Farkas még a poéta halála után is komponált a versszövegeire épülő kórusdarabokat, dalokat.

V. 3–4-én rendezték meg Badacsonyban a dunántúli művészek találkozóját, melyen Kaposvár, Pécs, Sopron, Székesfehérvár és Szombathely irodalmi társaságai, zeneszerzői és képzőművészeti szervezetei szerepeltették tagjaikat. A konferencián a közeljövő teendőit hányták-vetették meg az egyetemes magyar kultúráért felelősséget vállaló résztvevők. A Dunántúlnak, mint összetartó erőnek a Magyar Királyság trianoni megcsonkítását követően nőtt meg a szerepe. Ekkoriban tulajdonítottak nagyobb jelentőséget Julianus barát úti beszámolója azon mondatainak, melyekben Etelköz és a Dunántúl domborzatát két tojásként hasonlította egymáshoz. Ráadásul hitelesnek elfogadott források szerint a legtekintélyesebb honfoglaló törzsek csak már a Dunán is átkelve telepedtek le, és az addig nomád magyarok civilizálása, nyugati kultúrával történő megismertetése is az e területen épült kolostorokból indult ki. Nem véletlen tehát, hogy az ekkoriban lendületet kapó testvérváros-mozgalom keretében dunántúli partnert talált magának Székesfehérvár vezetése – a pécsiek személyében. A Sorsunk székesfehérvári írók s költők bemutatásával kezdett a közös munkába, a fehérváriaknak pedig egy művészdelegációja utazott le Baranyába 1947 januárjában, köztük Weöres Sándor is.

Gáspár János polgármester és Ivánka László szabadművelődési felügyelő felvetését – találjanak egy testhezálló funkciót az egykori koronázóvárosban az ünnepelt költőnek – Keresztury Dezső vallás- és közoktatásügyi miniszter támogatta. Hivatalosan szabadművelődési segédtitkárrá nevezte ki a költőt, gyakorlatilag a helyi múzeum vezetésével bízta meg. Weöres Sándor 75 évvel ezelőtt, 1947. VI. 1-jén kezdte meg igazgatói működését, s mert ez volt a legköltséghatékonyabb megoldás, a múzeumban is lakott.

Bár mindenki örült a dolgok ilyeténképpeni alakulásának, a muzeológiához Weöres nem sokat konyított, így a helyi gyűjtemény gondozása sem mozgatta meg annyira a fantáziáját, mint a nedűkkel teli palackok és a lánykákkal kitöltött szoknyák. VI. 30-i keltezésű az a Fülep Lajosnak írt levele, melyben lakonikusan megjegyzi: élete csupán „ragyogó üres bámulás, semennyi szavas költemény”. Kiterjedt levelezést folytatott, s ezzel párhuzamosan Gazdag Erzsi gyermekverscsokrának publikálása előtt tisztogatta az utat fehérvári tartózkodása idején, Farkas Ferencet is agitálta, juttassa el a gyermekrádió műsorait szerkesztő Kolozsvári Grandpierre Emilhez és Képes Gézához Erzsi költeményeit.

Személyes ismerősei szerint Weöres nagy szerencséjére megismerkedett Károlyi Amyval, akivel még ez év októberében egybe is keltek, és együtt utaztak az örök városba a Collegium Germanicum et Hungaricum ösztöndíjasaiként. A Falconieri palotában uralkodó légkör pezsdítően hatott az ifjú házasokra. Az ő fejükben is megfordult a gondolat, hogy Cs. Szabó Lászlóhoz vagy Máraihoz hasonlóan új hazát választanak maguknak, de barátaik, rokonaik aggódás s a rájuk váró bizonytalanság – ha nem is azonnal, de – hazatántorította őket. Nem azonnal, mert a kiküldetésük idejének lejártakor kérelmezték, maradhassanak még a Római Akadémián. S bár nem hosszabbították meg az illetékesek a mandátumukat, a Weöres házaspár ennek ellenére megtoldotta pár hónappal itáliai kint tartózkodásuk idejét. (Amikor 1970. III. 1-jén egy, a vatikáni rádió műsorvezetőjével folytatott beszélgetés miatt jártak Rómában, ugyanabban a szobában szálltak meg, amelyiket huszonkét esztendővel korábban is használtak.)

1948. III. 20-án ismét nagyszabású irodalmi estet rendezett a Vörösmarty Társaság. Ezen Weöres Sándor – Rómában tartózkodván – nem jelent ugyan meg, de verseit felolvasták, a művészetét méltató tanulmányt osztottak meg a publikummal, a költészete köré szerveződött a Kodály és Farkas Ferenc komponálta kórusműveket is felvonultató est a ciszterci gimnázium dísztermében. A nemzedékének legkiválóbb költőjeként aposztrofált Weöresnek ekkor már az iskolai olvasókönyvekben is találkozhattunk a verseivel.

1948 őszén ismét Magyarországon él az ifjú pár, de nem Fehérváron, hanem rövid ideig Csöngén, majd a magyar irodalmi élet központjában, Budapesten. Székesfehérvárral sem szűnt meg teljesen Weöres Sándor kapcsolata, még a ’60-as években is húzónévként szerepelt a helyi ünnepi könyvhét programsorozataiban.

Weöres alkotó tehetsége nem merült ki költeményei létrehozásában; műfordítóként is jeleskedett. Oroszból, franciából, németből, angolból, perzsából ültetett át írásokat magyar nyelvre. Ez irányú tevékenységének legreprezentatívabb darabja A lélek idézése című szöveggyűjtemény, melynek lapjain ősi pogány énekektől a kortárs literatúráig számos műfajú alkotással ismerkedhetnek az olvasók.

Az 1970-ben irodalmi Nobel-díjra is jelölt Weöres Sándor 1989. I. 22-én hunyt el. Budapesten, a Farkasréti temetőben pihennek hamvai.

Források:
Domokos Mátyás (szerk.): Egyedül mindenkivel – Weöres Sándor beszélgetései, nyilatkozatai, vallomásai, 1993
Dunántúl, 1932. VI. 16.
Dunántúli Népszava, 1947. I. 19.
Fehérvári Kis Ujság, 1946. XI. 26., 1948. III. 23.
Hunyady József: A badacsonyi írótalálkozó, in: Sorsunk, 1947/6.
Kelemen Éva: „Amikor Székesfehérváron trubadúrdalokat fordítottál…”, in: Magyar Zene, 2015/4.
Köznevelés, 1947. V. 1.
Lőcsei Péter: Szombathelyi emlékpohár, 2007
Negyvenhat perc a költővel – Cs. Szabó László rádióbeszélgetése Weöres Sándorral, in: Magyar Műhely, 1963/7–8.
Színház, 1947. VI. 17.
Tüskés Tibor: Weöres és a Sorsunk, in: Jelenkor, 1983/6.
Várkonyi Nándor: A Dunántúl történeti hivatása, in: Sorsunk, 1941/3.
Weöres Sándor: Megfejtés a „rejtelemre”, in: Látóhatár, 1964/2.

Végh Ákos László

Galéria:

Megosztás:

Ezeket látta már?