A Kéglek első ismert felmenőjének Mihályt tartjuk, a pozsonyi gyógyszerészt, aki II. Ferdinándtól 1623-ban kapta nemeslevelét. Kiemelkedő tagja volt a famíliának az a Kégl Gáspár, aki az 1740-es évektől ’51-ig a csákós süveg mellett legtovább kitartó Ghillányi-ezredben szolgált a németalföldi hadszíntéren. Leszerelését követően már közelebb került a Habsburgok kedvelte koronázóvárostól a korábbi szakrális központhoz – a Komárom megyei Örspusztán gazdálkodott. Az ő fia (szintén Gáspár) költözött először Fejér vármegyébe, előbb Óbarok-pusztán, majd Sárpentelén bérelt birtokot. Fiúunokája, György, két nővérét követve érkezett a Kégl-családba: Pesten született 1822. III. 24-én.
A háttérbe húzódó ifjú Györgyről nem sok mindent tudunk. A lapok hasábjain rendre adományai kapcsán találkozunk csak a nevével. Annyi azonban bizonyos, hogy az 1850-es évek végén (Szinnyei József szerint 1847-től) a Fejér megyében – a csalai központtól Sukoróig, Gárdonyig és Zámolyig – bérelt birtokain gazdálkodott. Gabonaféléket termesztett, lovakat, birkákat tenyésztett, szőlőt nevelt, s követve az újításokat, már 1860-ban lecserélte lóval hajtott angliai cséplőgépeit gőzerővel működőkre. A tejet tőle felvásárló kereskedő mintegy garanciaként hivatkozott a termelőre, csalai nedűt kapnak a hozzá betérők.
Gárdonyi Géza gyermekkorára visszaemlékezve említi meg, hogy 1866 őszétől egy ideig a Csalával szomszédos Pátkán laktak, a bolt mellett. Egykor acélgyáros, a szabadságharc idején tevékeny édesapja uradalmi gépészként kereste a kenyerét Kégl György alkalmazásában. Egy alkalommal azzal dicsekedett a büszke atya Kéglnek, hogy hároméves fia ismeri a gépek nevét. A birtokos vette a lapot és a magfelhordó készüléket kérdezte a kis Gézától, mire ő gondolkozás nélkül rávágta: „pater noster”.
Eredményei elismeréseképp Kégl Györgyöt beválasztották a Fejér megyei új Gazdasági Egyesület állattenyésztési szakosztályának választmányi bizottságába. Az egyletből 1872 tavaszán mint alelnök lépett ki, ekkor már a képviselői mandátum megszerzése foglalkoztatta inkább, s a két funkciót nem tudta volna egyszerre 100%-osan ellátni.
1872. VI. 20-án a Deák-párt színeiben ringbe lépő Kégl Györgyöt választották meg – 1296 rá leadott vokssal 813 ellenében – a csákvári kerület képviselőjének. Bár több szavazatot kapott, az ellendrukkerei elég nyomatékosan hangsúlyozták, hogy nem szívesen látott vendég Velencén. 33 vádlottat állítottak bíróság elé, mert kővel és sárral dobálták meg a korteskedő Kéglt. Az ügy nagy port vert fel, hiszen a hajigálás aktusában különböző tisztségeket betöltő urak is részt vettek. Kégl képviselőként is lelkesen gyakorolta a rászorulók támogatását, 1874-ben a csákvári kerület összes tanodái közt 2553 forintot osztott ki, külön 100–100 forintot a magyaralmási római katolikus, illetve református iskola számára.
Csalapusztát, addigi bérleményét 1873-ban vásárolta meg Nádasdy Júlia grófnőtől. Még ebben az évben ismerkedett meg Hauszmann Alajos építésszel. Természetesen elég hamar felmerült az ötlet: egy kényelmes kastélyt kellene felhúzni Csalán. Eltelt egy kis idő, mire Kéglnének a valóságtól messze rugaszkodott elképzeléseit sikerült ésszerű keretek közé szorítani, így a kápolnával, parkkal, istállókkal, tóval és szökőkúttal körbetűzdelt kastély „csak” 1878-ra készült el. Kégl György elégedett volt Hauszmann munkájával, s ennek számos tanújelét is adta. A megbeszélt honoráriumot például megfejelte 10 000 forinttal, s élete végéig minden húsvétkor bárányt küldött az építésznek. Ez utóbbi okát Hauszmann a mecénás lelkifurdalásával magyarázta. Az történt ugyanis a Dinnyés melletti nádasban, hogy egy közös kacsavadászatuk alkalmával Kégl egy téves címre érkező tölténye megsebezte Hauszmann ajkát, s ki is törte egy fogát.
Egy gondolat erejéig térjünk még vissza Pátkára. Közte és Csala között két római oltárkőre bukkantak 1874 augusztusában. Az ép mintázatú felirata megrongálódott, az olvasható textusún viszont az ábrázolat maradt fenn töredékesen. A helybeliek szimplán „kőrakásként” aposztrofálták a gátat, amely a Császár-víz hullámait felfogva halastavat alkotott – 1863-ig, mikor is lecsapolták. Pedig a pikkelyes gerinceseit nem csak Fehérváron, Pesten is népszerűsítették a piacozók. (Ma az egykori tó helyén található a Dunántúl legnagyobb víztározója, mely a Velencei-tavat látja el.) A romló állapotú gáthoz közel húzódó ősi temetőben mintegy száz sírhalom magasodott. 1875-ben Henszlmann Imre Kégl Györgytől kapott embereket, hogy harmadmagával kiásson két sírt. A másfél láb mélységből előkerülő, fekete cserépedények alakja és súlya alapján Henszlmann népvándorlás koriaknak állapította meg a leleteket.
Még 1874 júniusában egy sumák törvényjavaslattól, illetve képmutató képviselőtársai attitűdjétől megundorodva Kégl György kijelentette, hogy mandátuma lejárta után nem kíván az országgyűlés tagja lenni. Volt ugyanis egy olyan tévképzete, hogy az anyagi függetlenségnek (is) az erkölcsi függetlenség a pillére. Szavain homlokráncolva értetlenkedtek. Végül mégsem dobta sutba politikai pályáját, 1875 nyarán a Szabadelvű Pártnak nyert ugyancsak a csákvári körzetben mandátumot. A parlamentben (két ciklust kihagyva) egészen 1892-ig, 70 éves koráig dolgozott.
Nemesi címe megerősítése mellett Ferenc József jóváhagyta, hogy Kégl György a „csalai” előnevet is használhassa 1878. IV. 29-től.
1888 májusában letaglózó hírt kapott Kégl: elsőszülött fia, a dáridózásairól és adósságairól elhíresült Pista még mielőtt betöltötte volna a 30-at, főbe lőtte magát, ahogy gyermekkori cimborája, Rudolf is megcselekedte nyolc hónappal később a visszafordíthatatlant Mayerlingben.
Pár mondat erejéig tévesszük most szem elől Kégl Györgyöt, hiszen cikkünk másik „főszereplőjéről”, a fehérvári kórházról még nem esett szó.
Bár már 1138-ban működött a Sziget városrész (Székesfehérvár „belvárosától” délnyugatra) johannita kolostorában a betegek ellátásában jeleskedő xenodochium, a rend azonban a muzulmánok 1543. évi beköltözésével elhagyta a várost. Hogy az újkori államszerveződések tisztában voltak a közegészségügy fontosságával, III. Károly király egyik, 1724-ben kelt rendelete is alátámasztja, melyben azt taglalja, hogy a főpapi állások megüresedése alkalmával az egyházfi birtokaiból származó jövedelemnek, valamint a végrendelet híján elhunyt papok vagyonának egy részét mindenhol ispotályok építésére kell fordítani. Természetesen a járványok okozták a legtöbb problémát. Még a XVIII. század közepén is a pestis (később pedig a kolera) ellen karanténnal és „fertőtlenítő” füstöléssel hatástalanul védekező lakosság a halottait a Berényi út északi oldalán elterülő mezőn földelte el. Ezt a területet ma is Pestispincéknek, illetve Gugás- [~ golyvás] dűlőnek nevezik.
Emellett rendkívül kevés orvos látta el a betegeket Fehérváron. 1717 júliusától például egyedül Sztankó Vilmos ez irányú tudására számíthattak a városban élők. 1727-ben Borbély Zsigmond sebész állt első ízben városi orvosként Székesfehérvár szolgálatába. 1739-ben az ő útmutatásai alapján vette katonáival kordonzár alá a települést báró Gaymann városparancsnok. A strázsáknak parancsba lett adva, hogy aki a pestis dühöngése idején át meri lépni a kordont, azt lőjék le. Ezen óvintézkedések mellett is 158 bejegyzés került a belvárosi plébánia halotti anyakönyvébe, jelentős növekményt prezentálva az előző évben bekövetkezett halálesetek számának (56) ismeretében.
A fertőző betegségeknek kedvezett a gyakran csapadékos időjárás, a várost átölelő mocsarak bűzös kipárolgásai, a szűk, levegőtlen és nedves lakások, az utcákra kiszórt hulladék, s hogy a fel-feltörekvő talajvíz miatt a kutak vize keveredett a latrinás vécék szennyével. A tisztálkodás és az élelmiszerek higiéniája a minimálisan elvárt szintet sem ütötte meg a legtöbb esetben. A lápos területeket 1731-től kezdték lecsapolni, az utcák tisztán tartására is fokozottabb figyelmet szenteltek, ellenőrizték a kutak vízminőségét. A megelőző intézkedésekkel együtt is égető szüksége volt Fehérvárnak gyógyításra szakosodott intézményre.
1750 körül rendezték be az első kórházat a város szélén, a Kórház utca végén (a mai Rákóczi út és Széna tér találkozásánál). Itt tevékenykedett a városi orvos, s apácák ápolták a betegeket. Az azonban hamar, már 1800 környékén kiviláglott, hogy egy másik, a megye által fenntartott kórházra is igény lenne, a városi negyven ágya nem volt elegendő minden gyógyulni vágyó fogadására.
Az 1830-as kolerajárványt Say Ferenc városi tiszti főorvos intézkedéseinek köszönhetően sikerült megfékezni, ekkor létesült a járványkórház, ez azonban a ténylegesen csak a ragályok terjedési fázisában működött.
Az első vármegyei kórház – dr. Kövessy Ferenc sebész irányítása alatt – a Lövölde utca és a Budai út kereszteződésénél 1865. XII. 1-jén nyitotta meg kapuit a sérült és egészségügyi problémákkal küszködő lakosság előtt. Tizenhat ágyat tartottak fenn a női és tizenhatot a férfipáciensek számára. Két zárkát különítettek el az elmebetegséggel megverteknek. Az első évben 159 „ügyfele” volt az ispotálynak. Az intézményt négy évvel később nyilvánította a Belügyminisztérium közkórházzá. Ennek azért volt jelentősége, mert innentől a kórház minden rászorulót köteles volt ellátni, felvenni a megfelelő osztályra. A laktanyából átalakított ispotályban azonban a kismamák is a többi beteggel közös termekben vajúdtak, a tüdő- és bujakórosok pedig válogatás nélkül fertőzték meg hálótársaikat.
A kórházat 1885 áprilisától vezető dr. Révy Ferenc kilincselésére sikerült átalakítani és kibővíteni az épületet, nyolc kórteremben ötvenhárom ággyal várta az ellátandókat a takarítónőstől, kapusostól tizenkét főből álló személyzet.
A XIX. század utolsó harmadában a Kígyó utcában, Kereskedelmi Ifjak Kórházában, a Városmajorban pedig a gyermek-járványkórházban folyt kisebb forgalmú gyógyító tevékenység.
Ilyen egészségügyi állapotok uralkodtak Székesfehérváron, amikor Kégl György elhatározta, mindent megtesz, hogy Fehérváron működjön Magyarország legmodernebb ispotálya. Hogy kiterjeszthesse az építendő intézmény alapterületét, először is aközkórházzal szomszédos lakóépületeket igyekezett megvásárolni. A Móricz-féle ház esetében nem koronázta siker törekvését, a Fodor-házat viszont 8000 forintért megvette. 125 évvel ezelőtt, 1897. IX. 23-án délelőtt 10 órakor juttatta el az adakozó ügyvédjén, Szabady Józsefen keresztül a vásárlás dokumentumait, valamint 92 000 forintot takarékpénztári letétben a megyeházára. Heinrich Lajos főügyész jelenlétében Huszár Ágost alispán egy Kégl György tollából származó levelet is felnyitott, melyben feltételeit fogalmazta meg, amennyiben elfogadja a megye vezetősége az alapítványát.
1., Egy kórházépítő bizottság létrehozását tartotta szükségesnek, hogy tagjai a gyógyintézmény felhúzásával kapcsolatos összes teendőt koordinálják. Kégl a bizottságba felveendőnek jelölte meg saját magát és két vejét, Meszleny Benedeket és Pált.
2., A Móricz-féle telket kísérelje meg a város is megvenni, és ha a tulajdonos ekkor sem hajlana az üzletre, kezdeményezzék az ingatlan kisajátítását, hogy 1899. XII. 31-re az egész megálmodott épületkomplexum fogadhassa a betegeket.
3., Kégl fenn kívánt tartani három betegágyat névhez kötött alapítványi helyként. (Halála után a saját nevére szóló szálljon Dezső fiára, írta, a másik két ágyat pedig a fent említett vők számára foglalta le.)
4., Hangsúlyozta az adományozó a levelében, hogy vallási kötelmeiknek a betegek mindig eleget tudjanak tenni, éppen ezért egy kápolnát kell emelni a kórház területén.
5., A hetivásárok napjain a kórház leendő doktorai egy-egy órán át ingyenesen rendeljenek, hogy a megye szegénysorsú közönsége is részesülhessen orvosi ellátásban.
Hamar bebizonyosodott azonban, hogy a plusz telekkel is túl kicsiny lenne a kiszemelt hely a tervezett, modern intézménykomplexum kiépítéséhez. A város egy lényegesen nagyobb területet ajánlott fel ingyen az építendő kórház javára az Erzsébet ligettel (ma Halesz) szemben, a Seregélyesi út túloldalán. Kégl 1897. évi adományát időközben megduplázta, a hiányzó 240 000 koronát pedig a megye frissen kivetett pótadóból biztosította, így elhárult minden anyagi akadály az elől, hogy Hübner Jenő terveit Hegyi Ferenc építőmester megvalósítsa. A hat objektumból hármat (a felvételi, a gazdasági és a központi épületet) pavilonszerűen, zárt folyosókkal kötöttek össze, emellett álltak külön-külön elszórtan: az elmemegfigyelő, a fertőző osztály és a hullaház. Szolgálati lakásokat, az apácák számára pedig klauzúrát alakítottak ki, hogy ha a szükség úgy kívánja, éjjel-nappal a szenvedők rendelkezésére állhassanak. A kórházépítő bizottság javaslatára a létesítmény a Fejér Megyei Szent György Közkórház nevet vette fel.
A nehézségek ellenére sem csúsztak sokat – egy évet – Kégl kezdetben megfogalmazott terveihez képest, a sárkányölő szentről elnevezett (és természetesen Kéglre is utaló) kórház 1901. I. 2-ától fogadja a betegeket. Az ünnepélyes avatáson a megyei és városi nobilitások mellett a Belügyminisztérium is képviseltette magát.
Hogy mennyire sürgető volt egy ilyen befogadóképességű és felszereltségű kórházat létesíteni Fehérváron, már az 1909-es adatok is mutatják. A betegfelvételek száma 2341 volt ebben az esztendőben, a belügyminiszter kénytelen volt öt fővel megemelni a leterhelt alorvosok létszámát. 200 közül jelölhettek ágyat azoknak, akik nem tudták lábon kihordani a betegségüket. A legkaotikusabb állapotok az elmemegfigyelőben uralkodtak – az ott elhelyezettek természetéből adódóan is, de alaposan meg kellett pótágyazni a kórtermet, hiszen előfordult, hogy a tizennyolc fő befogadására tervezett helyiségben nyolcvanhárman szorongtak.
A XVIII–XIX. század fordulójának környékén kezdtek neveket adni az utcáknak. (A korábban bevett gyakorlat abban merült ki, hogy számot kaptak a lakóépületek, illetve a prominens családokból származó tulajdonosok vezetékneve átragadt a házukra is.) A közterületeket hétköznapi nevűekre keresztelték. Lásd: Apáca, Kert, Gyümölcs utca. Az első személy, akiről utcát neveztek el Székesfehérváron, a Szent György Kórház alapítója, Kégl György volt. 1905. VI. 26-án ugyanis Székesfehérvár törvényhatósági bizottsága elfogadta Plossek Ferenc miniszteri tanácsos VI. 21-én benyújtott javaslatát, valamint a három nappal később kelt, azzal mindenben megegyező, negyvennégy városi bizottsági tag által aláírt beadványt; miszerint a Dinnye utcát Kégl György utcára kereszteljék át. (Kégl elsőségét el nem vitatva, de az igazsághoz tartozik, hogy egyidejűleg a Zöldfa utca nevét is megváltoztatták József királyi hercegnek állítva emléket.)
Mindezek ellenére érezhette úgy a lojalitásáról és szociális érzékenységéről elhíresült Kégl, hogy ha a kezét nyújtja, egyeseknek az egész karja sem lenne elég. 1906 nyarán például aratósztrájk robbant ki a csalai és a kisfaludi uradalmakban (is). Kívánságaiknak megfelelően Kégl többrendbeli kedvezményt nyújtott az elégedetlenkedőknek – folytatódhatott a munka. Folytatódhatott volna. Mintegy három héttel később ugyanis újra lázongás hátráltatta a betakarítást. Ez alkalommal már teljesíthetetlen követelésekkel álltak elő a sztrájkolók.
Kégl György 1908. I. 8-án, este háromnegyed 8-kor vejének, Meszleny Pálnak velencei kastélyában adta át lelkét teremtőjének. A földi maradványaitól történő végső búcsúzásra I. 11-én, szombaton került sor a csalai családi sírboltban, a gyászszertartást Károly János nagyprépost, címzetes püspök celebrálta, melyen Prohászka Ottokár megyéspüspök, Havranek József polgármester és az elhunyt közeli barátja, Günther Antal igazságügyminiszter is részt vett.
A Szent György Kórház kápolnájában is tartottak egy gyászistentiszteletet az elhunyt mecénás lelki üdvéért I. 18-án délelőtt, melyen a gyógyintézet vezetősége mellett a lábadozó betegek is részt vettek.
Források:
A Hon, 1874. I. 8.
Az Ujság, 1908. I. 12.
Budapesti Hirlap, 1908. I. 10.
Gazdasági Lapok, 1863. VIII. 2.
Gerlényi László: A székesfehérvári Szent György Kórház története, 1992
Hauszmann Alajos naplója: építész a századfordulón, 1997
Henszlmann Imre: Római gátok Fejérmegyében, in: Székesfejérvár, 1875. IV. 10.
Hornyánszky Károly, dr.: A Fejér Megyei Kórház története, 1974
Károly János: Fejér vármegye története, III. kötet, 1899
Pesti Napló, 1859. XII. 10., 1860. VIII. 12., 1862. VII. 19., 1867. IV. 4., 1872. IV. 20., 1906. VII. 3.
Székesfehérvár és Vidéke, 1890. X. 25., 1897. XI. 23., 1905. VI. 21., 1905. VI. 24., 1905. VI. 26., 1908. I. 18.
Székesfejérvár, 1872. IV. 7., 1872. XII. 15.
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, Icrés–Kempner, 1897
Varró Ferenc: Szemelvények Csala történetéből, 2017
Végh Ákos László
