Az etrekarcsai Lukátsok a magukat Ethe kun vezértől származtató család csallóközi ágához tartoztak. Egy oklevél tanúbizonysága szerint még IV. Bélától kaptak donatiót (földbirtokot ajándékba).
Az 1851. IX. 1-jén Székesfehérváron született Gyula édesatyja Fejér megyében bérelt birtokokat. A fiú 15 éves koráig szülővárosában tanult, 1866-tól viszont már Fiuméban látjuk, a tengerészeti akadémián. 1868-tól osztrák–magyar lobogó alatt töltötte kadétéveit, majd a hadnagyi rangig emelkedett. Ezen időszakban jószerivel körbehajózta az egész (ismert) világot.
Egyik ilyen útján szenvedett hajótörést a Catterina V. fedélzetén 150 évvel ezelőtt, 1870. I. 7-éről 8-ára virradóra.
A Rijekában 1856-ban épített hajó nevét 1861-ig egy –t-vel, Caterina V-nek írták a tengerészeti évkönyvekben. 1863-tól a vitorlás tulajdonosai Nikola Bačić és Juraj Vičević helyi nagykereskedők voltak. 1867-ben az ekkor 31 esztendős Stjepan Gudac lett a Catterina kapitánya. A vitorlással többnyire szenet szállítottak Cardiffból és Falmouth-ból, valamint gabonaféléket Odesszából és Észak-Amerikából, de az 1868-as és ’69-es jelentések szerint Havanna kikötőjében is megfordult a Catterina legénysége. 1870 januárjában épp az Atlanti-óceán hátán lovagoltak Lukátsék – a raktérben Odesszából származó, Corkba és Falmouth-ba szállítandó, 12 000 mérő gabonával –, amikor 7-én 19 óra 20 perckor orkán erejű szél támadt délnyugat felől. A vitorlákat bevonták, de az előárboc legnagyobb vitorlája nyitva maradt. Éjfél után 40 perccel – épp Lukáts és az alá beosztottak voltak szolgálatban – egy hatalmas hullám terítette be a vitorlást, a fedélzet megtelt vízzel, s jobbra döntötte be a hajót. Vasdorongokkal réseket ütöttek a párkányzaton, amivel sikerült elvezetni a víz egy részét, de a következő percben korbácsként becsapódó hullám nyolclábnyira leszakította a párkányzatot fedő gerendát az orrban. Az ekkor már behúzhatatlan árbocvitorlát fel kellett hasogatni, hogy oda ne vesszenek. A vászonnal, s ami kezük ügyébe akadt, betömték a hajóorrban keletkezett rést, de a háborgó tenger újabb s újabb víztömegeket pulzált a bárkába. A szivattyúk folyamatosan működtek, de 8-án estére (21 órára) megteltek búzával és eldugultak. A matrózok kénytelenek voltak sajtárokkal meregetni a holtsúlyt. A sziszifuszi munka ellenére a vitorlás kormányzata megtelt vízzel. Az elemek kényének-kedvének kiszolgáltatott Catterina V-t Brest felé sodorták a szelek, teljesen kimerült legénysége 9-én délután találkozott a szintén megrongálódott norvég Edennel, de mert a tomboló vihar miatt csak életük kockáztatásával tudtak volna átmászni – ebbe még bele is mentek volna –, s mivel be is esteledett, meg sem tudták kísérelni a mentési munkálatokat. I. 10-ére csökkent a szél erőssége, s meg is fordult, ellenkező irányba tolta őket Bresttől, a nyílt óceán felé. Már az utolsónak sejtett imádságot is elmondták közösen, mikor a brit felségjelzés alatt közlekedő Nyanza tehergőzös kimentette szorult helyzetükből a hajótörötteket. A szerencsétlenül járt legénység I. 14-én szállhatott partra Southamptonban.
A fiumei magyar tengerészeti hatóság a kereskedelmi tengerészet kötelékébe sorozta be Lukáts Gyula Zsigmondot Székesfehérvárról 1873 decemberében, aki, hogy jogászi karrierjére koncentrálhasson (Budapesten), 1874-ben leszerelt. 1876-tól a jogászsegélyező egylet elnöki tisztét töltötte be. Emellett újságíróként is jeleskedett, elsőként az Egyetértés hasábjain jelentek meg tudósításai.
Az 1877-ben Konstantinápolyba, Abdul Kerim pasának, „a djunisi győzőnek” díszkardot vivő, tíztagú küldöttség vezetőjéül választották meg. Az előző év júliusában kirobbant balkáni konfliktus idején – Szerbia és Montenegró felkelt török elnyomóik ellen, amit tovább bonyolítottak a cár ezen területekre irányuló hódítási törekvései – az Osztrák-Magyar Monarchia meg kívánta ugyan őrizni a semlegességét, a magyarok többsége (elsősorban az egyetemi ifjúság) ennek ellenére a törökökkel szimpatizált. (Ennek oka a Rákóczi-szabadságharcot, illetve az 1848–49-es forradalmat követő szerepvállalásukban keresendő.) A mostani harcok során megsebesült törökök részére adományokat gyűjtöttek Fehérváron is, jótékony célú előadásokat tartottak, az adakozók nevét lehozták a lapok. A Konstantinápolyba Lukátsékkal majdnem egy időben (pár nappal korábban) érkező Klapkát lelkes ovációval fogadták az Aranyszarv-öbölben. A magyarokkal közös rokonsági fundus mellett – „Attila népei 1000 éve még együtt éltek Ázsiában” – a két nép fiatalságát és erejük teljében létét hangsúlyozták muzulmán fivéreink.
Visszatérve a szablyát és egy, Rákóczi rodostói sírjára szánt koszorút szállító delegációhoz: a különítmény Székesfehérváron át szárazföldön tette meg az utat Triesztig. A kikötővárosban hajóra szálló csapatot a délszláv lakosság rohadt naranccsal dobálta meg: a török agresszor pártolóit, elnyomóik szövetségeseit látták a magyar urakban. Valljuk be, nem minden alapot nélkülözően. Ám sem a kő, sem a sár, de a toccsanó déligyümölcsök sem billentették ki lelki egyensúlyukból a küldetéstudattal rendelkező ifjakat. Flegmatice cigarettáztak a fedélzet korlátjára könyökölve, miközben „megmacskazenézték” őket.
A tengeri betegségen Lukátson kívül mindegyikük átesett, de ezen kívül különösebb gond nélkül érkeztek meg a török fővárosba. A felékített fegyvert I. 13-án nyújtotta át a címzettnek Szücs Gyula a hadügyminiszteri palota dísztermében. A következő napokban látogatást tettek a nagyvezírnél, Mithad pasánál, majd Zichy Ferenc törökországi nagykövetnél is. Találkoztak gróf Széchényi Ödönnel, aki a szultán meghívásának eleget téve tartózkodott a szultán udvarában, hogy miként itthon már megcselekedte, náluk is megalakítsa az első tűzoltószervezetet. Sikerességét tükrözi a reá aggatott eposzi jelző: „a tűzpasa”, s az, hogy már Japánból is megkeresték, segítsen a jedói tűzoltócsapatok megszervezésében.
Emberpróbálóbbra sikerült Lukátsék hazaútja. Először is tűz ütött ki Izmail nevű hajójukon, s bár nem utazott velük Széchényi gróf, sikerült elfojtaniuk a lángokat. A károk kijavítása céljából muszáj volt visszatérniük a Boszporusz öblébe. Ezután egy többnapos vihar tépázta meg vitorlásukat a Fekete-tengeren, Várna előtt. Megpróbáltatásaikról beszámolt Lukáts, el nem kerülve az öntömjénezés csapdáit a többi delegáltak kárára, akik érthető okokból – nem rendelkezvén tengerészi tapasztalatokkal – sápadtabb arccal, reményüket vesztve néztek mostohának gyanítható sorsuk elébe. Az irányíthatatlan hánykolódás közben szénkészletük elfogyott, s csak a szerencsének köszönhették, hogy a kikötőbe sodorták be hajójukat a csendesedő hullámok.
II. 10-én a székesfehérvári vasútállomáson egy sebtében alakult, 24 tagú bizottság fogadta a hazatérőket a szakadó esőben. Juraszek Ferenc köszöntőjére Lukáts Gyula válaszolt szónoki képességeit megcsillogtatva a küldöttség nevében. Több százan kísérték ezután az érkezetteket a Magyar Király szállodához; ahogy a színházterem is zsúfolásig megtelt aznap este a nem is annyira az előadásra, mint inkább a díszvendégekre kíváncsiakkal. 225 személyre prezentált társasvacsorával fejeződött be a ceremónia. Az asztali rétorok közül ezúttal is kiemelkedett Lukáts, aki szónoklatát Kossuth éltetésével zárta. Az indóházig még számosan, Pestre már csak Pribék Antal kísérte fel a fiúkat. Pribék, akinek a fényirdájában megvásárolhatóak voltak a küldöttség tagjainak arcképei.
Legkézzelfoghatóbb eredménye a februárra hazatértek vállalkozásának az volt, hogy az 1877. május elején viszontlátogató török delegáció – tiszteletük jeléül – visszahozta Mátyás harmincöt corvináját (tizenkét eredetit és huszonhárom később készült másolatot), melyekre elődeik még Buda elfoglalásakor tették rá a kezüket.
Kint tartózkodásukról, kalandjaikról A török nemzet vendégei címmel írt Lukáts Gyula egy füzetnyi (111 oldalas) visszaemlékezést. A kiadványt Metzger Emil könyvárusnál lehetett 1 forint lefizetése mellett beszerezni. Nagy keletje volt a műnek, élményeinek leírását politikai pamfletekre jellemző személyeskedéssel, epéskedéssel is dúsította a szerző. Sőt, oly népszerűségre tett szert e munkájával, hogy rögtön be is harangozta következő művét – Tengerészéletemből címmel –, melyre nem csupán előjegyzést vett fel, előfizetésre is buzdította leendő olvasóit. A kiadásról azonban évekig semmit nem lehetett tudni, melyik fázisában tartanak a munkálatok. Egészen 1881 júniusáig, mikor is Lukáts kénytelen volt bejelenteni, hogy a kézirata, valamint az előfizetői névsora is elveszett. Kárpótolni semmilyen módon nem tudta a pórul jártakat, ezért újsághirdetés útján kérte őket, küldjék meg a lakcímüket az érintettek, ahova az általuk befizetett összeget visszaküldheti.
Törökországba aztán még később is visszatért. Szilágyi György például arról számolt be 1877. IX. 6-i keltezéssel, hogy a török győzelmet hozó kacelovói és ablanovai csatában összesen két levelező haditudósítót látott.
Az Egyetértés tollával a kezében Lukáts Gyula és Mots Zsigmond a Pesti Naplótól pattant oda, bukkant fel ott, ahol valami, az olvasók érdeklődésére számot tartó történt.
1880-ban párbajügyi tárgyalást tartottak Nagyváradon két zsurnaliszta, Iványi Ödön, a Bihar munkatársa és Lukáts Gyula – ekkor már a Szabadság vezércikkírója – ügyében. A kihívó Iványit és a kesztyűt felvevő Lukátsot egyaránt egy hónap fogságra ítélték. Nagyon ez az incidens sem vette el a kedvét a konfliktusok lovagias módon történő elintézésétől, két évvel később Vácott került áristomba, szintén párbajban való részvétel okán. Itt Frankel Leó volt a cellatársa, ekkor ismerkedett meg behatóbban a párizsi kommün munka- és kereskedelemügyi bizottsága vezetőjének, Marx és Engels londoni közvetlen munkatársának eszméivel, akit lázításért és államellenes szervezkedésért ítéltek el.
1884-től haláláig országgyűlési képviselő volt, bár nem ugyanabban a választási kerületben. Két nagyszalontai turnus között például a Fejér megyei Rácalmáson. Az Arany Lászlóval való megmérettetései közül főleg a második került országos reflektorfénybe 1892 tavaszán. Ekkor ugyanis a koszorús költő fia nyert 15 szavazattal, de csakhamar kiderült, különös módon olyanok is leadták rá a voksukat, akik ekkor már nem éltek, de olyan is akadt a 300 fő körüli névsorban, akit elmegyógyintézetben kezeltek évek óta. A megismételt választáson 239-cel több polgártól kapott Lukáts bizalmat, mint ellenfele. A Függetlenségi Párt politikusának közeli barátja volt a kereskedelmi miniszter Kossuth Ferenc és Széll Kálmán is. Ugyanakkor gyakran szerepelt céltáblaként ebbéli minőségében a Bolond Istók és más, hasonló kaliberű élclapok számára.
Nagy port kavart például 1889-ben napirenden kívüli interpellációjával, melyben felháborodottan ecsetelte az előző nap eseményeit, amit reggel az Egyetértés is lehozott, nevezetesen: a Múzeum körútról a Kerepesi út sarkán lévő pártházig vonuló, Lits Gyula beszédét hallgató, mintegy 200, békésen tüntető egyetemistára lovas rendőrök rontottak rá, s kaszabolták, akit értek. A kormánypárti képviselők természetesen alaposan kikozmetikázva tették közre olvasatukat a történtekről.
Mikszáth is előszeretettel tűzte tolla hegyére Lukátsot karcolataiban. Azon búsongónak ábrázolja, hogy csupán egyszer utasította rendre beszéde megtartása közben a házelnök, Szalontán viszont minimum háromszori dorgálást várnak el ellenzéki képviselőjük felszólalására. Mikszáth általában úgy tünteti fel Lukátsot, mint aki nagy elánnal támadja a kormányt, de vádaskodásait ellenfelei játszva verik vissza.
Lukáts, a 48-as Párt A Nép Zászlója című, 1885 decemberében indult lapjának szerkesztője missziójának tartotta újságolvasásra buzdítani kortársait. Igenis legyenek tájékozottak az összeurópai politika pókhálójában feszültté vált légkörről, a Kossuth által 1894 tavaszára megjövendölt nagy háború esélyeiről vagy a polgári anyakönyvek bevezetésének kérdéseiről.
A századfordulót követően az irodalmi életet felpezsdítő Petőfi Társaság tagjai minden hó első hétfőjén közös vacsorára gyűltek össze a fővárosi Pannónia étteremben. A lakomák körítésével megrendezett eszmecserék résztvevői között látjuk Lukáts mellett – többek között – Bartók Lajost, Ambrus Zoltánt, Bródy Sándort és Rákosi Viktort is. Utóbbi kettővel tagjai voltak a magyar hírlapírók és festők Torinóba utazó küldöttségének is, akik Kossuth Lajos temetésén rótták le tiszteletüket.
1902 februárjában egy, a Fiume kávéházban elköltött társasvacsorával ünnepelték meg a törökbarátok negyedszázaddal korábbi kalandjukat, Kerim pasánál tett látogatásukat a díszkarddal. Természetesen nem minden résztvevő élte túl a másfél évtized viharait. Maga Abdul Kerim is egy selyemzsinórral lett gazdagabb, 1885-ben száműzöttként végezte be földi pályafutását Lemnosz szigetén.
1905–1906 telén műtéten esett át a Vörös Kereszt kórházban. Az operációt sikeresnek könyvelték ugyan el, de teljesen nem épült már fel sosem.
1906. VI. 1-jén egy futballmérkőzésről hazafele villamosoztában döntötte le a lábáról a szélütés. A mentők Lónyay utca 13/a szám alatti lakására szállították, ahol orvosi kezelésben részesült, eszméletét azonban már nem nyerte vissza, s másnap délelőtt 11 órakor kiszenvedett otthonában. Örök nyugalomra a Kerepesi úti temetőben, a Kossuth Mauzóleum mellett helyezték két nappal később. A gyászházban megjelent Günther Antal igazságügyi államtitkár is, Szücs Gyula képviselő pedig még súlyos betegen is (két markos ember segítségével, hordszéken) elvitette magát a szertartásra.
Források:
Budapest, 1892. II. 8., 1892. V. 20.
Budapesti Hirlap, 1887. VI. 18., 1889. II. 16.
Dömölki János: A nemzetrontó vallásellenes irányzatok boszorkánykonyhái, 2020
Ellenőr, 1877. I. 8.
Fehérvári Hiradó, 1880. IX. 22.
Kecskemét, 1893. XII. 24.
Kelet, 1906/6–7.
Lukáts Gyula: Egy hajótörés, in: Hazánk s a Külföld, 1870. VII. 7., 1870. VII. 14.
Lukáts Gyula: Nehány szó tengerészeinkről, in: Pesti Napló, 1872. III. 13.
Magyar Géniusz, 1894. IV. 15.
Pesti Hirlap, 1885. XII. 22.
Pesti Napló, 1902. II. 4.
Székesfehérvár és Vidéke, 1876. XI. 15., 1876. XI. 29., 1877. I. 17., 1877. I. 27., 1877. II. 14., 1880. VIII. 14.
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, Löbl–Minnich, 1902
Végh Ákos László
