(forrás: www.szekesfehervar.hu)
Anélkül, hogy bele akarnánk bonyolódni a vallásüldözések ingoványos hínárjaiba, tény, hogy Peusereket is felfedezhettek XIV. Lajos alattvalói a Frankhonból fejvesztve menekülő hugenották között. Az ő leszármazottaikat a XVIII. század második felében Nassau Hercegség Rückerhausen falvában és környékén láthatjuk tevékenykedni. A földjét itt és ekkor művelő Wilhelm Peuser unokája, Philipp Peter Peuser 1794. XI. 20-án született.
Ő már molnárként kereste a kenyerét, házasságra is egy, a molnári hivatást több generáción keresztül űző család sarjával lépett 1831. I. 4-én, a nála 14 évvel ifjabb Margaretha Belzerrel. A még ez évben megszületett Anna Margaretha után 1833. VIII. 1-jén bővült a család: a kis Friderichhel. A két évvel később fiatalon elhunyt Philipp Petert a Belzer család igyekezett pótolni.
A felcseperedett Friedrich Peuser az 1850-es évek vége felé indult peregrinációra hazájából. Miután a müncheni Löwenbrau Sörgyárban gyakorlatot szerzett, Magyarországra vezették a léptei. Székesfehérváron az 1860-as évek közepén telepedett le, ahol 1866. X. 30-án kötötte össze életét az 1847. II. 5-én polgárjogot szerző Czechmeister Ignác kőművesmester leányával, Erzsébettel. Frigyük a Szent Sebestyén templomban köttetett. Először az ekkor már vendéglősként dolgozó após, Czechmeister Ignác felsővárosi otthonában, a 249. számmal jelzett házban (a későbbi Öreg utca 12-ben) laktak. Gyermekáldás kilenc alkalommal örvendeztette meg a családot 1867 és 1882 között, ketten azonban – köztük az elsőszülött fiúcska is – kisgyermekként elhunytak közülük.
A családalapítás mellett még egy kiemelten fontos érv szólt a Fehérváron történő letelepedés mellett: a Malom-csatorna mellett emelkedő sörház és ötszintes sörházmalom működtetését vállalta magára Peuser. Az először (1867-ben) csak bérelt (1726 óta városi tulajdonban lévő) sörházat és a hozzá tartozó lakóépületet hat évvel később már – ahogy arról a 150 évvel ezelőtt, 1873. XI. 16-án kelt adásvételi szerződés tanúskodik – megvásárolta a nevét immár magyarosan használó Peuser Frigyes. Tehette ezt, mivel az 1872. évi ipartörvény a céhek feloszlatásával lehetővé tette az egyéni iparűzést (amellett, hogy a mesteremberek érdekeik együttes védelmére ipartársulatokat is alakíthattak).
Peuserék sörmennyiségük raktározását a malomtól nem messze, a Fecskepart délkeleti oldalában húzódó Serpincze utcában ásott pincéjükben oldották meg. A maga által előállított „árpalé” értékesítésére a malom épületegyüttesének a mai Fürdő sor felől nyíló sörmérése kínált lehetőséget.
A ’70-es évek végén a Peuser Frigyes főzte sörökhöz helyben, illetve ifj. Szüts István fűszerkereskedésében juthattak hozzá a keserű kortyok szerelmesei, méghozzá ugyanolyan árfekvésben, mintha a főzdében vásárolták volna az italt. A bolt Fehérvár történelmi belvárosának túlsó határán, a Palotai kapunál szolgálta ki a vevőit.
A sörházhoz képest sréhvizavé elhelyezkedő, mintegy fél évszázados múlttal rendelkező Rózsáskertet 1885 után vásárolta meg Peuser. A korábbi tulajdonosok után Kiszling-féle kertnek, Kenessey-kertnek is nevezett „szórakoztatóközpontban” vendéglő várta az úri közönséget, akik tekézéssel, csónakázással, gőz- és hidegfürdő vételével is agyonüthették az időt. Zenés programokkal rendszeresen csábítgatták ide az ejtőzni vágyókat.
(forrás: Arcanum)
Gyarapodását híven mutatja a virilisták (a legtöbbet adózó polgárok) között elfoglalt „helye”. Az 1883-as 31. helyről – évről évre előrébb lépve – tíz esztendő alatt a 16. pozícióig küzdötte fel magát. Megkérdőjelezhetetlen szakmai tekintélye mellett azért ő is ügyeskedett, hogy népes családját eltartsa. Egy feljelentés kivizsgálása közben kiderült, hogy söröshordói befogadóképességéhez hozzátoldott 5–10 fiktív litert, úgy árulta portékáját.
Előfordult azonban, hogy nem csak a vásárlók morogtak Peuserre. 1882 tavaszán például két alkalmazottja – egyikük napszámos, a másik kocsis – jelentős mennyiségű söritalt vettek magukhoz, hogy bátorságot merítsenek. Nem kisebb dolgot határoztak el ugyanis, minthogy sérelmeik orvoslására gazdájukat egész háznépével együtt meggyilkolják az éjjel. Ittas fővel azonban olyan feltűnően készülődtek vérengző szándékuk végrehajtásához, hogy a helyi rendőrök lekapcsolták a fenekedőket, mielőtt bárkiben is kárt tehettek volna. A kutyakomédiának az lett a vége, hogy a napszámost áristomba vetették, a kocsist pedig kitoloncolták.
A sörházmalom bérletét hatévente kellett megújítani ebben az időben, Peuser Frigyes ezt utoljára 1893 januárjában tette meg. Ahogy korábban, most is övé volt a nyerő licit, a 3401 forintos kikiáltási árra 200 forintot ígért rá szemben a váli Dukovits Lászlóval, a másik pályázóval, aki „csak” 100 forintot ajánlott pluszban. Három hónappal később azonban Peuser visszalépett, vélhetőleg neje megbetegedése miatt. Peuser Frigyesné hosszú, éveken át húzódó szenvedés után hunyt el 1895. XII. 4-én. Az 50. életévét be sem töltő anya délidőben távozott az élők sorából.
Miközben az óriási sörgyárak folyamatosan szorították ki a kézműves sörfőzdéket a piacról, ifj. Peuser Frigyes, dacára annak, hogy a sörfőző mesterséget már kitanulta, úgy döntött, nem lép apja nyomdokaiba. Öccse, Lajos, mérnöknek tanult Budapesten, az ekkor még kiskorú Rudolfot pedig a pénzügyek foglalkoztatták, később egy biztosítási intézetnél helyezkedett el hivatalnokként. A lányok közül egyedül Erzsébet foglalkozott a malom körüli gazdasági ügyekkel, ő viszont Keszthelyre ment férjhez. A sörgyáros Reischl Imrével esküdtek örök hűséget egymásnak 1898 novemberében. A férj meghatározó alakja volt a „Balaton fővárosának” a XX. század elején: 1911 decemberében például városbírónak is megválasztotta a helyi nobilitás.
Az idősödő Peuser Frigyes gyakorlatilag magára maradt a sörház irányításával, nem volt kinek átadnia az egyre piacképtelenebb tudását. Működése utolsó éveiben 24 ezer korona adóhátralékot halmozott fel, 1900-ban úgy döntött tehát, hogy feladja a sörház üzemeltetését. Az ingatlanaira kiírt árverési eljárás időpontját XI. 24-re tűzte ki a székesfehérvári törvényszék. A vételi bizonyítványt XII. 10-én állították ki.
Sört már soha többé nem főztek itt. Bár 1903 második felében a budafoki Haggenmacher Henrik jelezte, hogy igényt tartana az épületekre, a közgyűléssel nem sikerült közös nevezőre jutniuk, így kénytelen volt a Honvéd utcai lerakatával megteremteni Nádor utcai sörcsarnokának háttér-bázisát.
1901 nyarán a Fürdő sori házában éldegélő Peuser Frigyes italmérési engedélyért folyamodott ugyan, amit meg is kapott, ebbéli terveit azonban keresztülhúzta váratlan agyvérzése. A gondozásra szoruló Peusert évtizedekkel korábbi otthonába, a Czechmeister család Öreg u. 12. alatti lakóépületébe költöztették át, ahol sógornője ápolta.
Fehérvár utolsó sörfőzője 1903. III. 19-én délelőtt 11 órakor, 69 évesen hunyt el agyhártyagyulladásban. Földi maradványait a Hosszú temető családi sírboltja őrzi, melyben hat gyermekük is végső nyugalomra lelt.
Források:
Honty Katalin: A székesfehérvári Sörház és a Sörház-malom története, 2013
Honty Katalin: Az utolsó fehérvári serfőző, 2014
Magyar Lloyd, 1900. X. 14.
Nemere, 1872. V. 16.
Székesfehérvár és Vidéke, 1878. II. 16., 1882. V. 16., 1882. VIII. 15., 1892. X. 27., 1893. III. 9., 1895. XII. 5.
Tar Ferenc: A Reischl-család és Keszthely, in: Comitatus, 1992/5.
Végh Ákos László
