2021. november 27.

Pilinszky János

(1921–1981)

Pilinszky János posta- és távírda-főtisztnek 100 évvel ezelőtt, 1921. XI. 27-én született nem csak a család nevét, apja keresztnevét is tovább vivő gyermeke. Jancsi Budapesten, a Rökk Szilárd utca 35. alatti bábaképző épületében látta meg a napvilágot.
Apai nagybátyjai közül ketten – Zsigmond és Géza – is operaénekesek voltak, a Wagner-hősöket megjelenítő legidősebb testvér Toscaninit is János öccsééknél traktálta minden földi jóval egy budapesti fellépését követően.
Az ifjú Pilinszky első verse, az Anyám 1938 októberében jelent meg az Életben. A piarista gimnáziumban letett érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán folytatta tanulmányait – egy szemeszter erejéig. A bölcsészkarra jelentkezett át az első adandó alkalommal, hogy művészettörténeti, valamint magyar és olasz irodalmi előadásokat hallgasson.
Már a ’40-es évek elején felolvasták költeményeit a Helyet a fiataloknak! c. rádióműsorban.
1944 őszén besorozták, tüzérként menetelt Ausztria s Németország lankáin, s csak a következő lombhulláskor térhetett haza, Magyarországra.
A szerzetesként élő – a nővére lakásában lévő szobáján unokaöccsével osztozó – költő hajnalig olvasott rendszerint. Törzsvendége volt a régi egyetemi könyvtárnak és a Központi Antikváriumnak, hova inkább csak olvasgatni tért be, ritkábban vásárolni. Kávézókban üldögélve dolgozott, alakította verseit; a Centrálban és a Nárcisz eszpresszóban érezte legotthonosabban magát, az ELTE Váci utcai épületével szemben. Élete végéig inspirálóan hatott rá az a II. világégést követően már csak illuzórikus légkör, ami szülei, nagyszülei korosztályát a márványasztalokon gőzölgő csészékkel, nádkeretbe illesztett, kihajtható újságokkal, tágas, világos terekkel és változatos szórakozási lehetőségekkel csábító kávéházakban marasztalta.
Tehetségét a labdajátékokban legszívesebben a pingpongasztal mellett és a teniszpályákon kamatoztatta, de szeretett társasjátékozni is, különösen Capitaly-zni.
1946-ban került a könyvesboltokba első kötete, a Trapéz és korlát. Ez évben lett az Újhold társszerkesztője, de írásai jelentek meg a Válaszban és a Vigiliában is.
’47 márciusában Csorba Győzővel, Kálnoky Lászlóval és Hajnal Annával együtt tartották érdemesnek a Baumgartner-díjra. Zárkózott volt, de nem társaságkerülő. Németh Lászlóval az Újhold-kör egy hódmezővásárhelyi estjén ismerkedett meg, később hónapokat töltött nála az Alföldön. Ferenczy Béni szobrot készített Pilinszkyről; aki jó viszonyt ápolt Nemes Nagy Ágnessel, Rómában Toldalagi Pállal együtt töltötte az ideje nagy részét. Az Örök Városba (s onnan Svájcba) ösztöndíjjal jutott ki, 1948 végéig élt és alkotott külföldön.
Lírájának „pesszimizmusa”, depresszív elvontsága azonban nem igazán illeszkedett a Magyarországon kiépülő rendszernek a művészetről kialakított elképzeléseibe, az alkotófolyamatból hivatalosan csak korrektorként vette ki a részét egy bő évtizeden át.
Frigyük Márkus Annával nem bizonyult időtállónak, egy évig sem tartottak ki egymás mellett.
Az 1955/56-os tanévben Kardos László professzor felkérte Pilinszkyt, tartson felolvasást új verseiből a hallgatóknak. Az Apokrif ekkor hangzott el először nyilvánosan, már az első sort követően elült a suttogás a szemináriumi diákok közt, harapni lehetett a dermedt csendet.
Az Új Ember munkatársa lett 1957-ben, tűnődéseivel, kritikáival, elemzéseivel, élményeivel haláláig találkozhattak az olvasók a periodika hasábjain.
1959-ben került ki a nyomdából a sokak szemében legsikerültebb kötete, a Harmadnapon. A költeménycsokor népszerűségének egyik prózai fokmérője: francia, lengyel, német, szerbhorvát és angol nyelven is kiadták. Rejtvénypályázat beküldendő megfejtéseként is találkozhattak az újságolvasók tőle származó idézettel.
Bár élete a ’60-as években – az elért sikerek hatására – megváltozott némiképp: remetei magányát utazásokra cserélte, többet forgolódott társaságban, nyitottabb azonban nem lett.
A 800 esztendős Notre Dame jubileuma alkalmából Ady lépteinek nyomát vizsgálta a Boulevard Saint-Michel és a Luxembourg-kert porában. A középkor legmegkapóbb csodájának tartotta a katedrálist, eleink kőbe vésett, közös álmának. A VIII. századi repertoárból merítő templomi koncertet tűkön ülve várta. A nagymisén, a fényártól éteri kórus éneke közben meghitt közelségbe került a világegyetemmel. Rousselot-nál is vizitál, Illyés Gyula közeli barátjánál, aki avatottan tolmácsolta a francia olvasóknak József Attila verseit.
Mintha maga is a „rejtélyesen elmagányosodott” Ivan Karamazov szellemi-lelki rokona lenne. S míg az irodalom vagy a filmművészet serkentette elméjét, tűnődésre–elemzésre késztette, a zene megnyugtatta. Bach hömpölygő muzsikája gyakorolta talán rá a legmélyebb hatást. Zenei nagysága menekülést jelentett számára a hétköznapivá kérgesedett abszurditásból, gyermeki őszinteséggel csodálkozott rá alkotásainak lélegzet-elállító, kifürkészhetetlen nagyszerűségére.
Gyötrő problémaként foglalkoztatta a jelenség: vallástalanul vagy kettéhasadtan, ütemtervszerű vallásossággal él kortársainak döntő többsége. Az egységesség felé törekvő szívétől idegen volt az Istennek háttal levezényelt, modern élet, amit a vasár- és ünnepnapokon beiktatott templomlátogatások is legfeljebb szétszabdalt, majd galacsinná gyűrt karikatúrává tudtak hígítani. Fullasztotta, hogy a szakralitásra, az érzékszervi tapasztalatokon túli feltérképezésére vajmi kevés idő s energia jut, egorajzolásra annál több. A táplálkozni vágyók táplálni nem akarnak; ahogy tanulás helyett is előszeretettel tanítanak – kioktatnak fensőbbségük megingathatatlan pódiumáról. „Költői útja a szenvedő ember mind mélyebb megismeréséhez és egyben mind szuggesztívebb megjelenítése felé visz.”
A művészetben is szembenállónak érezte (megközelítési szempontjai alapján mindenképp) az általa „evangéliumi” jelzővel ellátott és klasszikusként kategorizált esztétikát. Míg az utóbbi kánonjai, ha lassan is, de változás alá vettetettnek bizonyultak az évszázadok során, addig az előbbi mozgatórugóját: az igazság szeretettel átitatott, szenvedélyes kutatását állandónak találta. E szemlélet hívei az alkotás hagyományosan értelmezett „szépségét” is hajlandók feláldozni a Jézus lényegéből fakadó tartalom érvényre juttatása kedvéért.
Nagyvárosi ikonok c. kötete 1970-ben a Szépirodalmi Könyvkiadónak, A nap születése meséi 1974-ben a Móra Ferenc Könyvkiadónak köszönhetően jutottak el az olvasókhoz. A nem is olyan rég „retrográd világnézetű”-nek bélyegzett Pilinszkynek a karácsonyi vásárra „kivitt” ikonjai már december első hetében elfogytak a polcokról. A következő (1971-es) évben a József Attila-díjat is megkapta.
A ’70-es évek közepétől egyre erősebben irtózott attól, amivé a főváros alakult. Toldalagi budai villájában vagy az édesapja építette kenesei nyaralóban húzta meg magát. Többször menekült Törőcsik Mariék közelébe, Velemre, de Sopronban is bérelt lakást 1977-ben, hogy átjárhasson a szomszédos Balfra csaknem elhalt jobbjának gyógykezelésére. A főváros szűk levegőjéhez természetesen hozzájárult a család megfogyatkozása is. Sógora, két nővére elhunyt, egyik unokaöccse Amerikában, másik Székesfehérváron élt.
Végül 1980 elején Fehérvárra – a Pesthez közeli „kisvárosba”, hova a ’60-as évek közepétől gyakorta invitálták kiállítás-megnyitókat tartani – költözött ő is. Először a Budenz-házban lakott, a múzeum vendégszobájában, majd – a legteljesebb diszkréció mellett – a Velinszky László lakótelepen, a Kígyó utcában bérelt lakást. Fiatal nejével, a gitárművész Ingrid Ficheux-vel 1978-ban ismerkedett meg Párizsban, 1980. VI. 22-én kötötték össze életüket. A Nárciszt felváltotta a „Beles” (a Belvárosi Étterem), Bachot és Wagnert Mozart Requiemje… Önéletrajzaim munkacímű regényét fabrikálta: ám legtöbbször csak egyhelyben topogott. Nevek gördültek elő mindössze tollából, légüres térbe kapaszkodó mondatok. Vasárnapi misére a Fő utcai zirci templomba sétált át a rokonokkal.
Az alkotói magányba visszavonult költő munkásságát még időben ismerték el a Kossuth-díjjal.
1981 tavaszán író–olvasó találkozón vett részt a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában, s hanglemezfelvételt készítettek vele Ők címmel: azt rögzítették, ahogy felolvassa a szívének kedves szerzőknek a számára legfontosabb költeményeit.
Májusban Budapestre vitte a vonat, hogy a Londonba és New Yorkba tervezett utazásához szükséges papírokat beszerezze. Párizst is érintette volna feltehetően, Ingrid ugyanis a fények városában élt. Gyakran látogatta ugyan betegeskedő férjét Fehérváron, kinek szervezete több kisebb és egy komolyabb roham után, 1981. V. 27-én feladta a harcot; a második szívinfarktus halálosnak bizonyult. A költőtől VI. 4-én vettek végső búcsút szerettei, tisztelői a Farkasréti temetőben.
Kisebb-nagyobb visszhangot kiváltó megemlékezések adták egymás „kezébe” a kilincset. Addig kéziratban maradt vagy csak napilapokban publikált szövegei kerültek ki a nyomdákból. Bár frissen illatozott az 1978-ban megjelent Összegyűjtött versei, újabb szerkesztések, válogatások készültek; korábbi műveinek utánnyomásai láttak napvilágot; felolvasták a rádióban a Trapéz és korlát költeményeit.
Örököse unokaöccse, Kovács Péter művészettörténész volt, a Pilinszky-életmű gondozását azonban Jelenits István irodalomtörténész vállalta el, a piaristák magyarországi rendfőnöke. A hátrahagyott szekrénnyi kézirat, felolvasásainak és kedvelt zeneműveinek hanganyagai, valamint levelezése az MTA őrzésébe került. A hagyaték lajstromozását végző Körmendy Kinga 1996-ban publikálta a rendezett tételsor jegyzékét.

Források:
Bogyay Katalin (szerk.): In memoriam Pilinszky, 1990
Igaz Szó, 1947. III. 26.
Kovács Péter: Pilinszky közelében, 2015
Mezőgazdasági Mérnök, 1970. XII. 7.
Nemzeti Sport, 1943. IX. 19.
Pernye András: Sötét mennyország, in: Magyar Nemzet, 1964. III. 10.
Pilinszky János: A teljesség felé, in: Új Ember, 1963. X. 27.
Pilinszky János: Képeslap a Notre-Dame-ból, in: Új Ember, 1963. VII. 7.
Pilinszky János: Tűnődés az „evangéliumi esztétikáról”, in: Új Ember, 1961. XII. 3.
Radics Péter: „Valószínűtlen békében éltünk…”, in: Fejér Megyei Hírlap, 1988. I. 30.
Takács Imre: Poeta benedictus, in: Kortárs, 1981/11.
Török Endre (szerk.): Beszélgetések Pilinszky Jánossal, 1983
Tükör, 1967. IX. 12.
Tüskés Tibor: Tájak, emberek, in: Népszabadság, 1985. III. 30.

Végh Ákos László

Galéria:

Megosztás:

Ezeket látta már?