2019. október 26.

Horvát Árpád

(1820–1894)

 Horvát Árpád portréja a Vasárnapi Ujságban

1820. február 23-án született Horvát Árpád, a székesfehérvári származású Horvát István – a tudós nyelvésznek és egyetemi tanárnak, Reseta János egyik legközelibb barátjának (akinek munkásságát olyan nagyságok méltatták és támogatták, mint Deák Ferenc, Toldy Ferenc vagy Eötvös József) – gyermekeként.

Horvát Árpád, bár Pesten született, gimnáziumi tanulmányait édesapja Alma Materében, a székesfehérvári ciszterci rendi főgimnáziumban végezte. Bölcsészdoktori diplomáját 1837-ben vette át, jogtudományi doktorátusát három évvel később abszolválta. Ügyvédi oklevelet is szerzett, mégis – édesapja még közvetlenül a halála előtt örülhetett neki – az oklevéltan és címertan helyettes tanáraként indult el pályáján, 1846-ban nevezték ki a pesti egyetemisták oktatójává. Az oklevelek olvasásához való szigorú kritikai hozzáállásával fiatalon felkeltette maga iránt a szakma és a tanítványai figyelmét egyaránt.

1848-tól a helyettes tanáriból rendes tanári pozícióba emelkedett, ám miután a szabadságharc éveiben a pesti egyetemi légió első kapitányaként harcolt, a Bach-korszakban nem tarthatta meg a tanszékét, visszaminősítették. 1857-ig csak helyettes, azt követően pedig nyilvános rendkívüli tanárként tevékenykedhetett, rendes tanári rangját csupán a kiegyezést követő évben nyerhette vissza – a pesti egyetemen. 1857-től ugyanis a pesti kereskedelmi akadémián is előadásokat tartott magyar nyelv és irodalom tárgyból. Ez az intézmény foglalkoztathatta rendes tanárként, dacára annak, hogy hazafias szellemű megnyilatkozásai miatt a tanügyi hatóságok hivatalosan is megrótták az 1850-es évek végén.

1857-től tanári állásai mellett az egyetemi könyvtárban is alkalmazták, sőt – édesapja nyomdokain haladva ebben is –, első őre (1871–1873), majd igazgatója (1874–1876) lett az intézménynek, melynek ez idő alatt készítették el a napjainkban is látható, Skalnitzky Antal tervezte épületét. Igazgatósága első évében nyugat-európai tanulmányúton vett részt, közkönyvtárak katalógusrendszerét vizsgálta Belgiumban, Németországban, Hollandiában, Angliában és Franciaországban. Tapasztalatai alapján kétféle katalógusozás indult meg az egyetemi könyvtárban – egy leíró és egy szakkatalógus. E posztról mégis hamar kellett távoznia – egyrészt érezte, egy fenékkel nem lehet megülni a katedra és a könyvtár lovát; másrészt szakmai kérdésekben feloldhatatlan összetűzésbe került Szinnyei Józseffel.

A történelem területén a már említett diplomatika és heraldika mellett a jogtörténettel foglalkozott behatóbban. Felkészültségéről, a szakirodalom alapos ismeretéről tett működése során tanúbizonyságot, ennek ellenére rendkívül keveset publikált. Egy, az oklevelekről készített facsimile-gyűjteményét tekintik legfontosabb munkájának, amit függelékként rendezett egybe a diplomatikatörténettel és a régi kéziratok olvasásának tudományával, azaz a paleográfiával foglalkozó jegyzeteihez. E füzet kiadásának célja elsősorban az volt, hogy hallgatói kezébe adjon egy vezérfonalat, mellyel – kiegészítve az egyetemi előadásokon elhangzottakat – könnyebben sajátíthatják el e tudományág egyetemes elveit.

A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává 1884. június 5-én választották, székfoglaló beszédét következő év január 12-én tartotta. A Történelmi Társulat alapító választmányi tagja is volt, az üléseken főként bírálataival, kritikáival segítette az egylet munkáját. A Nemzeti Dalkönyvecskének – Gyulai Pál után, Radó Antal előtt – hét számát szerkesztette 1885-ig. Többnyire a hazafias érzelmekre ható, Vörösmarty, Kisfaludy Károly, Petőfi stb. tollából származó versek és prózai művek antológiája volt ez a kiadvány.

Horvát Árpád magánélete kedvelt témája volt a korabeli sajtónak. 1850. július 21-én vette nőül Petőfi Sándor özvegyét, Szendrey Júliát, akitől két fia és két lánya született. A közvélemény csípőből elítélte a frigyet, főleg a fiatalasszonyt, aki még a gyászévet sem várta ki a Nemzet Költőjének halála után. (Tíz napon múlt csak, de akkor is!) Arról ugyanis jószerével senki sem tudott, hogy a Pestre Haynautól isztambuli útlevelet igényelni felutazó Júliának, aki őszintén hitt még abban, hogy férje álnéven él még valahol török földön 1850 tavaszán is, a Bresciai Hiéna segítséget csak spionkodásért cserébe lett volna hajlandó nyújtani. Helyettese, Franz von Lichtenstein herceg pedig gyakorlatilag választás elé állította a 22 éves leányt, hogy vagy az ő személyes kurtizánja lesz, vagy visszatoloncoltatja Erdélybe. Ekkor állt elő a púpos hátú Horvát házassági ajánlatával, melynek automatikus velejárója volt a pesti polgárnői státusz.

A költőnőt felkaroló lovagról aztán egyhamar kiderült, hogy számára felfokozott szexuális étvágyának kielégítése a prioritás. A súlyosan beteg, a méhnyakrák által ágynak döntött Júlia iránt még csak nem is színlelt részvétet, az otthoni koplalás miatt egyre nyíltabban látogatta a nyilvánosházakat. Oly mértékben megromlott a kapcsolatuk, hogy külön költöztek és Szendrey Júlia át is akart térni a református hitre, hogy elválhasson Horváttól és az őt odaadóan ápoló Tóth Józsefhez mehessen hozzá. Ez a kívánsága azonban nem teljesülhetett, előbb érte utol a halál – 1868. szeptember 6-án.

A csapodár özvegy 1871-ben ismerkedett meg a Kugler cukrászdában a nálánál évtizedekkel fiatalabb Willingsdorfer Antóniával. Hónapokig kérette magát a tanár úr, mire beadta a derekát az incselkedő gyermeknek – 1873. június 3-án keltek egybe Kaposváron. Annak ellenére, hogy ő maga is sejdítette (csak hiúságból nem akarta elhinni) –, amit gyakorlatilag mindenki más tudott: „Tóni” jegyességük előtt, alatt, s házasságuk idején is játszotta az aranyifjú Zichy Viktorral a szerelmi regényt. Érdekesség, hogy az 1874 tavaszán megindult válóperrel párhuzamosan Horvát saját maga növelte szégyene(?), mártíromsága(?) publicitását azzal, hogy röplapot gyártott az őt ért sérelmekről, s ezt (a nyomtatást) egy év múlva meg is ismételte. Az eljárás alaposan elhúzódott, 1877. február 5-én választotta el a feleket egymástól a kúria. De ekkor is még csak ágytól–asztaltól; arról, hogy a felek új házasságra léphetnek, csak 1890-ben született meg az ítélet.

Négy gyermekéből hármat neki kellett eltemetnie. Árpád nevű fia holttestére, aki orvos lett, és fiatal feleségének tüdővész okozta halálát követően morfinista, 1887. február 4-én találtak rá a Vadászkürt szállóban.

Horvát Árpád 125 évvel ezelőtt, 1894. október 26-án hunyta le örökre a szemét, fiával együtt a Kerepesi temetőben nyugszik. A nevéhez fűződő, ellentmondásos történetek azonban még ezzel nem értek véget.

Hatalmas, mintegy ötezer kötetes könyvtárt állított össze a Képíró utcai Hét Bagoly házban. Nem hétköznapi hatósugarú nagylelkűségének tulajdonították, hogy halála után a gyűjteményt a Nemzeti Múzeum Könyvtárára (az Országos Széchényi Könyvtárra) hagyta. A Vasárnapi Ujság ezzel szemben egyik 1896. februári számában arról tudósított, hogy az adakozó kedvéről ismert Mészáros Károly megvásárolta 6000 forintért az ekkor már „csak” négyezer kötetesre taksált kollekciót (vélhetően az egyetlen élő Horvát gyermektől, Ilonától), és ő ajándékozta első körben a Nemzeti Múzeum Könyvtárának, másodsorban pedig – azokat, amely kiadványokra a könyvtár nem tartana igényt – az Eötvös Kollégiumnak és az egyetem bölcsészkaránál rendszeresített szemináriumának a köteteket.

Végh Ákos László

Galéria:

Megosztás:

Ezeket látta már?