Boros Bálint 1569-ben kapott nemeslevelet Miksától, amit dédunokája, István idejében, 1755-ben egy nemességvizsgálat alkalmával megerősítettek. István unokaöccse, Ádám költözött 1744 körül Fejérbe, Bicskén élt és viselt esküdti hivatalt. Egy 1752-es adat arról tanúskodik, hogy ekkor Ercsiben volt tiszttartó. Fia, Imre tette át a székhelyét az egykori koronázóvárosba, ahol a városi főbíró pozícióját töltötte be. 1790-ben, 1805-ben és 1807-ben is Székesfehérvár követeként tevékenykedett. Gyermeke, Szerdahelyi Boros Imre is Székesfehérváron született 1796. XI. 1-jén. Az ifjú helyben, majd Pesten végezte tanulmányait.
1830 júniusában az addig városi földbirtokra ügyelő férfit városi tanácsnokká választották. 1832 őszén már ő képviselte az országgyűlésen Székesfehérvárt Say István főbíróval; 1834-ben pedig az apja nyomdokain haladó Borost már helyettes főbíróként látjuk.
Az 1836-ban városi kapitánnyá választott férfiú szigora és részrehajlás nélküli igazságossága közmondásossá vált a fehérváriak körében. A közkedvelt, társasági életet élő Szerdahelyi szolgálatteljesítés közben nem ismert kíméletet, barátságot. Nem lehetett megvesztegetni sem anyagiakkal, sem az illető kapcsolatrendszerére hivatkozva. A közbiztonság kiváló irányítójának és a helyi kulturális élet kiemelkedő alakjának tartották.
Kapitányként a keze alatt szolgáló hajdúkat fehérvári – elsősorban felsővárosi – legények közül toborozta. A legfélelmetesebb hírű Fűrész István és Vámos Ferkó volt. Ők a puszta megjelenésükkel lecsendesítették a duhaj (kocsmai) lármát, amikor pedig már érkezésük előtt elszabadultak az indulatok, félkézzel hajigálták jobb belátásra a renitenseket. Azok, akik ellenszegültek az intézkedés során, vagy bicskát markoltak igazuk alátámasztására, nem kerülhették ki a szembesítést a kapitánnyal. Amennyiben arra hivatkoztak meghunyászkodva, hogy boros fővel követték el a kihágást, ő rájuk förmedt: „Nem boros voltál, hanem részeg disznó! Boros, az én vagyok!”
Már 1833-ban felmerült az ötlet Fehérváron, hogy egy olyan bizottságot kellene létrehozni, mely felügyelné az építendő, új házak városképbe illeszkedését, s irányítaná a település csinosítását. Épp ezért Pesttől kértek Székesfehérvár vezetői felvilágosítást, ott milyen rendelkezéseket hoztak e témában. Végül 1836. XI. 7-én kezdte meg tevékenységét a helyi Szépítési Bizottság, melynek alapítótagja volt Haáder Pál polgármester és Boros Imre kapitány is, bár mindketten elég hamar lemondtak e tisztségről egyéb lekötöttségeiket jelölve meg indokként.
Forrás: VLKI
A polgári Székes-Fejérvári Casino 1838. V. 29-én ünnepelte megnyitását Mayer Sebestyén Nádor utcai lakóházában. A „mívelt és míveltségre törekedő férfiak” egyesületének élére három igazgatót választottak, akik a tagok panaszait vizsgálták meg, s orvosolták, ha tehették, a rendkívüli utalványozásokat intézték, s emellett ügyeltek rá, hogy a begyűjtendő folyóiratok és kötetek rendben beérkezzenek. Az állomány kurrens katalógusának egyik példánya is mindig valamelyik igazgatónál volt elérhető. Az első félévben Say István városi bíróval és Felischer János polgárral alkotott triót Boros Imre kapitány az igazgatói szék(ek)ben.
1845. V. 26-án Pozsony megye kiadta Szerdahelyi Boros Imrének a nemesi bizonyságlevelet, az VIII. 18-i közgyűlésen pedig ki is hirdették, hogy Boros Bálint hetedik generációs leszármazottja, s ellentmondás nélkül fel is vétetett Fejér megye nemesei közé.
1848 tavaszán a város országgyűlési követe Haáder Pál főbíró és Kőnig József volt. Az ő III. 14-ére datált levelükből értesült a városi tanács arról, hogy osztrák „polgárvér folyt” Bécsben és Metternich kénytelen volt lemondani kancellári pozíciójáról. A 919. szám alatt rögzítette a székesfehérvári tanácsülési jegyzőkönyv Boros Imre kapitány jelentését, miszerint 175 évvel ezelőtt, 1848. III. 16-án a Pelikánhoz címzett vendéglő tulajdonosa, Ulmann Ferenc a kivilágított színházteremben terített vacsorára, minél többen reflektáljanak együtt a világmozgató bécsi, pozsonyi és pesti eseményekre. Az összejövetel rendbontás nélkül zajlott le, a vendégek 10 óra után békésen hazatértek.
A Pestről ugyanezen a napon visszatérő Boross Mihály írta le memoárjaiban, hogy ők Hamvassy Emérrel a Fekete Sas vendéglőben összegyűlteknek számoltak be a III. 15 történéseiről, adták kézről kézre a 12 pontot.
Boros Imre rögzítette továbbá azt is, hogy reggelre számos falragasz ékítette Székesfehérvár utcáit, melyeken a „Mit kíván a magyar nemzet?” kérdésre felelő 12 pont szerepelt. A 12 pont, amit – tudósítottak erről az aznap érkezett hírlapok – Pest közönsége a III. 15-én tartott közgyűlésen aláírt, mint az országgyűléshez küldendő kérelmet. A nyilatkozatot és a frissen megfogalmazott törvénycikkeket 800 példányban nyomtatták ki nemsokára Fehérváron, hogy a város polgárai részletesen megismerhessék, milyen célokért milyen lépések megtételét határozták el a képviselők.
III. 17-én „csendre felügyelő választmányt” hoztak létre Fehérváron, melynek Boros Imre is tagja volt. Az események előrehaladtával, radikalizálódásával azonban már nem ismerték el legitim hatóságként e rendfenntartó erőt. A III. 24-i közgyűlésen a városi törvényjavaslatot fogalmazták meg, s utasították Székesfehérvár követeit, hogy az elfogadhatatlannak tartott sajtótörvényt ne támogassák.
A feszült hangulatú, IV. 5 délelőttjén lebonyolított tanácskozás egyetlen határozatot eredményezett, nevezetesen azt, hogy az izraelitáknak három napon belül el kell hagyniuk Székesfehérvár területét. A döntést falragaszokon hirdették ki. Négy nappal később azonban a Megyeház térre összehívott népgyűlésen Pulszky Ferenc kormánybiztos megsemmisítette a az elmúlt hónapban hozott helyi verdikteket. A pozsonyi országgyűlés feloszlatását követően, IV. 18-án tértek haza Fehérvár követei, s a nagy nyilvánosság előtt számoltak be a forradalmi változásokról. Ez a szereplés is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az amúgy is népszerűségnek örvendő Haáder Pált a májusi helyhatósági választásokon másodszor is megválasztották polgármesternek.
Boros Imre 1848–49-es tevékenységének a különböző korokban megfogalmazott megítélése rejt némi ellentmondásosságot magában. Tény, hogy az osztrák kormány híve maradt, s mint ilyen, feltétlenül engedelmeskedett például a fehérváriak által hőn gyűlölt Gaál Eduárd kormánybiztosnak is. Gaálnak, aki 1849 januárjában elrendelte, hogy mindennemű lövő, vágó és szuronyos fegyvert szolgáltassanak be Székesfehérváron a püspöki palotában, kivéve azokat, akik hivataluknál fogva díszkard birtokosai, illetve a szolgálatteljesítésük elengedhetetlen kelléke a fegyver. Gaálét, aki nem átallotta börtönbe vetni a Felsőváros, valamint a Belváros díszpolgár-plébánosait, le-Kossuth-kutyázva őket. A korabeli magyar sajtó nem kímélte ezért Boros Imrét – ártatlanok koldussá tevőjeként aposztrofálta, akit a becsületes emberek megvetnek, mert vérben forgó szemmel kínozta a börtönbe vetett hazafiakat. Gaál Eduárd kitakarodtával Boros is elhagyta 1849 tavaszán Fehérvárt, Svájcba tette át átmenetileg a székhelyét, és csak a világosi fegyverletételt követően költözött vissza Székesfehérvárra. Bár Batthyány István V. 12-én kelt rendeletében hazaárulónak nyilvánította Borost is, annak gonosztetteit azonban legalábbis zárójelbe teszi a tény, hogy ezután is hivatalt kapott szülővárosában, s a város megbecsült polgáraként élte életét.
Az ’50-es évek elején Fejér megye generális pénztárnokaként tevékenykedett. Ezen hivatal megszűntével az adóhivatal vezetője, főadószedő lett, hogy aztán már nyugalmazottként ismét beválasszák Székesfehérvár tisztikarába 1862 januárjában mint kapitányt.
Leköszönését követően az 1848. évi törvények értelmében nyugdíjat élvezett kapitányi hivatala után. Mellette Fehérvár törvényhatósági bizottsági tagjaként serénykedett.
A visszahúzódva élő, katonás léptű agglegény kiterjedt társasági kapcsolataira csak egy példa: ő volt a keresztapja Budapest főpolgármestere, Ráth Károly gyermekeinek.
Újsághír volt 1882 júliusának elején, hogy Ráth majd’ egy hétig Boros Imrénél időzött annak székesfehérvári otthonában, aki már ekkor gyengélkedett, s nem telt el két hónap, 1882. VIII. 31-én örökre lezárultak szemei. A végelgyengülés miatt jobblétre szenderült nobilitást IX. 2-án délután fél 4-kor kísérték el utolsó útjára Búza tér 1. sz. alatti lakából a Hosszú temetőben lévő családi sírbolthoz. A temetőbe, melynek kápolnaépítéséhez maga is 100 forinttal járult hozzá egy évtizeddel korábban.
A hagyatékához tartozó, négyszobás, első emeleti ingatlan ügyeinek intézésével Gőbel János György iskolaigazgatót bízta meg a városvezetés. A lakást Ráth Károly megvásárolta ugyan, de nem költözött be, továbbra is Gőbelre bízta, adja ki azt bérlőknek.
Források:
Csurgai Horváth József: Fejér megye márciusa, in: Fejér Megyei Hírlap, 1998. III. 14.
Csurgai Horváth József—Hudi József—Kovács Eleonóra (szerk.): Források Székesfehérvár történetéből I. – Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc forrásai, 1998
Hazai ’s Külföldi Tudósítások, 1830. VI. 19., 1832. XI. 17.
Kállay István: 150 éve alakult a székesfehérvári Városszépítő Bizottság, in: Fejér Megyei Hírlap, 1986. VII. 19.
Károly János: Fejér vármegye története, V. kötet, 1904
Közlöny, 1849. VI. 14.
Murányi Lajos: Adalékok a reformkori Fejér megye olvasáskultúrájához, in: Fejér Megyei Könyvtáros, 1989/2
Nagy Sándor: Városőrmestertől a kapitányig, in: Fejér Megyei Hírlap, 1985. XI. 23.
Pesti Napló, 1862. I. 9.
Schneider Miklós: Fejérmegyei nemes családok, 1935
Székesfehérvár és Vidéke, 1882. VII. 8., 1882. IX. 2., 1882. X. 10., 1885. VIII. 8.
Székesfejérvár, 1872. V. 12.
Végh Ákos László
