A Zsigmondyak számos tudós férfiút felvonultató családja a XVIII. század elején Bártfán tanító Sigmondi Jánostól eredezteti magát. Ő Körmöcbányán fejezte be földi pályafutását, ahol György fia (aki immár Zsigmondyként írta nevét) született, majd evangélikus lelkipásztorrá cseperedett. Az ő gyermeke, az 1788-ban született Sámuel Pozsonyban telepedett le, s lett a helyi evangélikus líceum tanára. Fábry Friderikával kötött házasságából született gyermekek közül Adolf orvos lett, Pál ügyvéd, Vilmos pedig bányamérnök. Számunkra azonban ez alkalommal nem ők, és nem is a két nővér, Karolina és Auguszta a legfontosabb, hanem a legfiatalabb fiú, Gusztáv. Zsigmondy Árpád ugyanis e ’48-as honvéd-utászfőhadnagyból királyi főmérnökké disztingválódott ifjúban, az Országos Műemlékbizottságnak az V. kerületi Nádor utcában élő tagjában tisztelhette atyját.
A karrierjét Vilmos nagybátyjához hasonlóan felépítő Árpád 1860. II. 29-én született Pesten. Gimnáziumi (az ágostai hitvallásúak számára működtetett középiskolában végzett) tanulmányai és az első év a műegyetemen továbbra is a fővároshoz kötötte; ezután viszont (1878 és 1881 között) a selmecbányai bányászati és erdészeti akadémia növendéke volt. Itt jótékonysági koncertek gyakori résztvevőjeként is öregbítette hírnevét: 1878. XII. 7-én például a Franz Krommer néven elhíresült cseh szerző, František Kramář egyik hegedűkettősét adták elő az erdészeti, vadászati, fakitermelési és cellulózgyártási témákban egyaránt otthonosan mozgó Orlovszky Gyulával. Oklevele megszerzését követően, 1881-ben lépett az Osztrák–Magyar Államvasúttársaság szolgálatába.
Innentől aztán szinte folyamatos utazás volt az élete. Mindig oda helyezték, ahol a legnagyobb szükség mutatkozott a szaktudására. 1881 decemberétől 1882 áprilisáig a bécsi igazgatóságnál alkalmazták, majd az észak-csehországi Kladnóra osztották be, a VII. számú akna mélyítési munkálataihoz. 1883-tól 1885 márciusáig a bánsági Resicabányán és a valamivel délkeletebbre fekvő Székulon végzett géptechnikai munkákat – s ezzel párhuzamosan 1884-ben abszolválta a bányászati szakállamvizsgát.
A Székesfehérváron nagy sikerrel megrendezett, 1879. évi országos kiállítást 1885-ben követte a budapesti. A kapuit V. 2-án a Városliget területén megnyitó expón hét mezőgazdasági és hat tudományos–művészeti osztály mellett tizenkilenc iparit is megkülönböztettek. Ez utóbbin belül a VI. csoport (bányászat, kohászat és földtan) anyagainak összeállítása során szerzett érdemeiért Zsigmondy Árpád bányamérnök is kitüntetésben részesült.
1885 tavaszán visszahívták a bécsi központba, emellett azonban a resicai, az aninai és a vaskői üzemeket továbbra is rendszeresen látogatta; felügyelte az ott folyó munkát. Az ő nevéhez fűződik az ekkor még gyerekcipőben járó Wolf-féle, benzines biztosító lámpák általános bevezetése. 1889-es tanulmányútja során Felső-Sziléziába, Belgiumba és Saarbrücken vidékére is eljutott. Az Eiffel-torony nevével szimbiózisban élő párizsi világkiállításon is megfordult. Beszámolója szerint itt igazán csak a francia és a belga szakértők rukkoltak elő érdemleges anyaggal. Megcsodálta ugyan Zsigmondy is Argentína 1000 darabot meghaladó ezüstércgyűjteményét, a dél-afrikai arany- és gyémántkollekciót, meglátása szerint azonban ezek az országok megelégedtek bányászatuk eredményességének bemutatásával, az üzemi viszonyokat, az ásványok előteremtésének módszereit, fejlesztéseiket, terveiket nem ismertették.
A franciák ezzel szemben történeti áttekintéssel is szolgáltak az érdeklődők számára: szemléltették, miként jutottak el a viszonylag rendszertelen, a kibúvók mélyítésére koncentráló fejtésektől a szintes szeletekkel való feltárásokig, mely módszert a legtöbb helyen 1875-től kezdtek el alkalmazni. Az Ècole Centralnak a tárnák szellőztetésére irányuló megoldását is üdvözölte értekezésében – a Ser-féle ventillátort. Az észak-franciaországi Anziu mellett, a Moulin nevű aknában működés közben is megvizsgált egy ilyen, 2 méter átmérőjű kereket, ami egy gőzgép unszolására 240 fordulatot tett meg percenként.
Zsigmondy ez idő tájt már a Bányászati és Kohászati Lapokban is rendszeresen publikált – például a robbanó bányalég elleni óvintézkedések megállapítására kiküldött porosz bizottság dortmundi, elausthali és boroszlói tapasztalatait ismertette a periodika hasábjain, melyeket angol, francia és belga eredményekkel vetettek össze.
1892-ben a már jól ismert, Resicához közeli Vaskőre nevezték ki, ahol benzinmotoros üzemet rendezett be; ám a következő év májusától már a cég budapesti igazgatóságának műszaki osztályán szorgoskodott megint.
1895 decemberétől a Szabad Osztrák–Magyar Államvasúttársaság magyarországi bányáinak referensi teendőit látta el. Emellett szakértői minőségben kérték ki a véleményét az egész birodalom területén működő érc- és szénbányavidékeket érintően.
Amikor 1896. XII. 19-én elképesztő méretű bányalégrobbanás követelte magának Resicabánya Domán altárójában 83 bányász (közöttük nem egy tizen-egynéhány éves fiú) életét, a segélyakció levezénylésére az illetékesek Willigens Sándor műszaki igazgatót és Zsigmondy Árpád bányaügyi előadót delegálták a helyszínre. A robbanás pontos okát nem tudták megállapítani, a nagymérvű bányalég kiömlése, ha emberi mulasztás következménye volt is, annak okozói – csakúgy, mint a tanúi – elpusztultak a robbanásban. A mentési munkálatokat nehezítette, hogy a görgönyeszék (kosaras felvonógép) és az aknaház is kigyulladt. Az aznap alászálló 124 vájár közül mindössze 30 került vissza a felszínre sértetlenül. 13 társuk pedig súlyos sebesülésekkel tért meg, közülük ketten a kórházi ápolás közben veszítették életüket. A szerencsétlenség is nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy Zsigmondy Árpád 1897-ben megszervezze a környék tárnáiban a hirtelen bányagázkitörések elleni preventív védekezést.
Lenin műveit egészen biztosan nem olvasta Zsigmondy, mégsem volt rest egész életében tanulni. Peregrinációinak se szeri, se száma. 1897-ben Dél-Franciaországból Belgiumon keresztül barangolta be Dortmund környékét; majd 1900-ban újfent a Benelux államba látogatott: a bányászati szállítógépek tanulmányozása céljából. 1902-ben és ’03-ban Svédország felé vette az irányt, ezúttal a vasércek mágneses előkészítését tette vizsgálata tárgyává. 1905-ben Kladnón bukkant fel, hogy az iszapolva tömedékelés lehetőségeit aknázza ki teljeskörűen, majd a liége-i világkiállítás eredményeit könyvelte el a helyszínen – az itt ülésező bányászati kongresszuson is részt vett.
1904-től számítottak rá felettesei úgy, mint az államvasutak összes bányáinak főfelügyelőjére.
Talán a legfigyelemreméltóbb könyvében, az 1911-ben publikált, Szénelőkészítés című dolgozatában a bányák aprítókészülékeiről, szállítóeszközeiről s egyéb berendezéseiről (pl. centrifugál-szivattyúk) értekezett; de részletezte a szemnagyság szerint szárazon, illetve nedves úton osztályozó készülékek működési mechanizmusát is. A szénmosodák, a folytonos légárammal kieszközölt szortírozás, a víztelenítés és a szénelőkészítők telepítése témáját tekintve is úttörő jellegű volt e munkája.
1918-ban választották meg az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület elnökének, 1922-ben pedig a már említett sajtóorgánum, a Bányászati és Kohászati Lapok főmunkatársává nevezték ki.
Bár gyakorlatilag többet volt úton, mint otthon, a nagy nyilvánosság ismerhette (korlátozott) elérhetőségeit: Budapest II. kerületében, a Zárda utca 53. alatt lakott, a 145–23-as szám hívásával próbálkozhattak a telefonkapcsolat létrejöttében bizakodók.
A Mérnöki Kamara a Mérnöki Tanács tagjává választotta 1924 őszén. Három évre szóló mandátumát, ekkor még senki sem sejtette, néhány napig tudja csak megtartani. A bányaügyi főtanácsos úr ugyanis 100 évvel ezelőtt, 1924. IX. 30-án munkájából kifolyólag Mórra igyekezett (az itteni részvénytársaságnak is bányászati tanácsadója volt), amikor Székesfehérváron átutaztában halálos balesetet szenvedett.
Hamvait X. 3-án a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. Az egyházi szertartást Raffay Sándor evangélikus püspök celebrálta. Koporsóját bányászinges mérnökök helyezték a sírgödörbe, s az utolsó „Jó szerencsét!”-búcsúzás zokogásba fulladt ajkaikon.
Források:
A pesti ágostai hitvallású gymnasium értesítője 1869/70, 1870
Bányászati és Kohászati Lapok, 1884. III. 15., 1885. XI. 15., 1886. XI. 11–1888. VIII. 1., 1890. XII. 1., 1924. I. 15., 1924. IX. 16., 1924. X. 16., 1924. XI. 19.
Budapesti Közlöny, 1885. IX. 30.
Fővárosi Lapok, 1878. XII. 12.
Komjáthy Lóránt: A pozsonyi Zsigmondy családról – egy bicentenárium ürügyén, in: Körkép.sk
(https://www.korkep.sk/cikkek/tortenelem/2016/10/08/a-pozsonyi-zsigmondy-csaladrol-egy-bicentenarium-urugyen/ )
Pesti Hirlap, 1896. XII. 23.
Pesti Napló, 1896. XII. 21.
Tarján Iván: Ünnepi megemlékezés a Nehézipari Műszaki Egyetem Bányamérnöki Kara Ásványelőkészítési Tanszékének 50 éves jubileuma alkalmából, in: Bányászati és Kohászati Lapok, 1974. V. 1.
Végh Ákos László
