2022 augusztus

A Szent Jobb

(1083– )

Az 1050 évvel ezelőtt Géza fejedelem által alapított Székesfehérvár első királyunknak, Istvánnak köszönhette felemelkedését. A stratégiai és kereskedelmi szempontból egyaránt kedvező fekvésű település várispánsági központként funkcionált egy, a mai Fejér megyénél lényegesen nagyobb terület bázisaként. (Délen Kalocsa is Fehérvár körzetébe tartozott, melyről egyes kutatók úgy vélik, északon is átnyúlt a Dunán Varsányig.)

1018 táján István utat nyitott Nyugat-Európa és a Balkán között, melyen Konstantinápolyig, illetve a Szentföldre is el lehetett jutni. (Az oda vágyó zarándokok addig csupán a kevésbé biztonságos tengereken haladhattak céljuk felé.) Ezen új lehetőségről már valamikor 1031 és 1043 között megszületett az első bédekker a vállalkozó szellemű utazók számára. Bár már 1044-ben úgy fogalmazott III. Henrik krónikása, hogy a hadjáratot vezető uralkodó Fehérvárra, Magyarország „fő helyére” ért, a koronázóváros valójában Esztergommal és Budával együtt alkotta ekkoriban az „ország közepét” jelentő háromszöget. Hogy Székesfehérvár kiemelkedett a többi várispánsági központ közül, elsősorban a XI. század elejétől épülő Nagyboldogasszony bazilikának volt köszönhető, amit István dinasztiája szakrális origójának szánt. Székesfehérvár az egyik leggyakoribb helyszíne lett az országos jelentőségű eseményeknek. Első királyunk rendszerint a koronázóvárosban ülte meg Nagyboldogasszony ünnepét, 1031. IX. 2 tragédiáját követően az általa alapított bazilikában temettette el Imre herceget, s a maga számára is itt jelölt ki végső nyughelyet. A királykoronázásokra – Péter második beiktatásától fogva bizonyosan – szintén Fehérváron került sor évszázadokon keresztül. 1061-ben Béla király a fehérvári törvénylátó napokon fojtotta saját vérükbe a Vata fia János vezette lázongókat. Az 1096-os keresztes hadjárat gyülevész, országdúló hordáját Kálmán (miután fortéllyal letetette velük a fegyvert) Fehérvár mezején, Szent Márton kápolnájának tőszomszédságában mészároltatta le.

Kálmán király egyik nevelője, Hartvik püspök Székesfehérváron vetette papírra Szent István életrajzát. Tőle tudjuk – amennyiben az utólag betoldott függelék szerzője nem valaki más –, hogy amikor háromnapos böjtöt követően 1083. VIII. 20-án végre sikerült felnyitni a szentté avatandó király koporsóját, illatos folyadékban találtak a maradványaira. A fluidumot ki kellett merni, miután egy, az oltárra kiterített gyolcsra elhelyezték a csontokat, mert az Istvánnal eltemetett gyűrűt nem lelték. László elparancsolta a szertartásról Mercurius őrkanonokot, a koporsó strázsájának, Katapánnak az apját. Az ereklyegyűjtő szenvedélyéről hírhedt szerzetes azonban így is megszerezte, amit akart, a legenda szerint egy angyalnak ugyan nem nevezett, de megjelenésében arra hajazó ifjú szövetbe csomagoltan nyújtotta át neki a szent mumifikálódott jobb karját. Egy rébusz kíséretében, nevezetesen, hogy vigye magával titokban, s csak akkor fedje fel a relikvia hollétét, ha „eljön annak az ideje”. Az így kiokosított Mercurius meg sem állt Bihar megyei monostoráig, ahol elhelyezte a Szent Jobbot. A következő év V. 30-án érkezett el a vallomástétel mondott ideje, amikor László király a Berettyó menti településre lovagolt. Az uralkodó megbocsátott a csodás úton hasznot húzó szerzetesnek, és apátságot építtetett a fából tákolt kolostor helyére. A feladattal a 9 esztendős Álmos herceget bízta meg. Az ereklye őrzésére és tiszteletére alapított apátság címerén a székesfehérvári koporsóból „előkerült” kar- és kézcsonk rajzolata volt látható. A karé, mely állítólag a Tiszántúlon is remekül látta el funkcióját. Akik megérintették a szentjobbi kolostorban, csodálatos gyógyuláson mentek keresztül.

A Szent Jobb ábrázolása Szalay József—Baróti Lajos: A magyar nemzet története I. – Magyarország az Árpádház kihaltáig című monográfiájában (Budapest, 1896)

Szent István nemzetközi kultuszának egy korai bizonyítéka: III. Boleszló lengyel fejedelem bűnbánó zarándoklata a fehérvári szarkofághoz testvére megvakíttatását követően, 1113 elején. Más vendégek írásban sem fukarkodtak a koronázóváros dicséretével. Az idősödő Idríszí 1154-ben látta úgy, hogy Fehérvár városa „szép, pompás, sok épülettel, erős fallal. Népes vásárokat, ipart, pezsgő kereskedelmet és számos intézményt találni benne. Földjei jók, sok gabonát és cirkot adnak.” Megint mások pedig csak szerettek volna megfordulni Szent István városában. 1167 körül I. Manuél reménybeli hódításai közt megemlíti Fehérvárt, „Pannonia koronás temploma a körülötte levő székvárossal”-ként utalva rá.

III. Istvánnak egy oklevele mutat rá, hogy Kálmán ellenséges érzülettel viseltetett a szentjobbi apátsággal szemben, el is ajándékozta Pál nádor fiainak. A Hartvik-legendában szereplő Mercuriusnak a fehérvári Katapánhoz fűződő viszonyáról is a fentebbi, XII. század közepi oklevél rántotta le a leplet. Ahogy az ereklye feltalálásának időpontját is e szövegből következtethették ki eleink, mely nem egyezik egyébként Hartvik közlésével. László uralkodásának hetedik évében járt Mercurius kolostorában, s mert a hónap-napot (V. 30.) megőrizte a hagyomány, ez csak 1084-ben történhetett.

Hagyomány lett V. 30. megünneplése, de nem azonnal. Az 1092. évi szabolcsi zsinat végzéseiből például az világlik ki, hogy még ekkor sem iktatták be az egyházi ceremóniák sorába. Joggal feltételezhetjük, hogy a szentjobbi apátságot is helyreállíttató III. István uralkodása idején épült ki a kultusza. Az mindenesetre bizonyos, hogy a XII. század végén már szerepel a legrégebbről fennmaradt magyarországi misekönyv kalendáriumában az ünnepnap.

A XIV. század legelején a rétori erényei révén elhíresült Gazotto Ágoston püspök a zágrábi zsinathoz intézett szónoklatában ecsetelte a nagy tiszteletnek örvendő Szent Jobb csodatevő képességét.

Zsigmond király viszont 1433. évi vatikáni látogatásakor búcsútartásokat eszközölt ki a fehérvári és a váradi egyházak számára, mondván, szent királyok ereklyéit őrzik, melyek nyilvánosan is megtekinthetőek bizonyos napokon. A szentjobbi apátságot viszont nem sorolta ide. Vélhetően azért, mert ekkorra már Székesfehérváron tartották István egykor áldást osztó relikviáját. Ezt támasztja alá, hogy az apátság gyors hanyatlását teljes pusztulás követte – még a XV. században.

1543-ban török megszállás alá került Székesfehérvár, e zűrzavaros időben a kegytárgynak is nyoma veszett. A XVII. század elején ferencesek híresztelték, hogy egyik kolostoruk éke. E meg nem nevezett helyről Lembergbe vándorolt, ahol 1634-ben János Kázmér lengyel király készíttetett arany ereklyetartót a végtagnak. Aki utánanézett, az viszont azt tapasztalta a lengyelországi templomban, hogy egy jobb karról van szó, kézfej nélkül. Fraknói azt feltételezi, Nagy Lajos idején választhatták le a kézfejet a karról, hogy az uralkodó két birodalma – Magyarország és Lengyelország – osztozzék legértékesebb ereklyéjének áldásaiban.

Ezzel párhuzamosan 1590-ben már bizonyos, hogy Raguzában őrizték a kézfejet a helyi domonkosok. Jól kalkuláltak a megvásárlásával, hiszen nemzeti relikviánk alaposan megdobta az ide zarándoklók számát. Hogy a kézcsonknak nem Dalmáciában lenne a helye, először I. Lipót fejében fordult meg. 1684. évi kísérlete a visszaszerzésére azonban meghiúsult.

A Szent István-i karnak a Magyar Királyságba történő visszahozatalára is mutatkozott (ha nem is uralkodói) igény. 1639-ben Pálffy Kata kísérelte meg kijárni VIII. Orbánnál, hogy Lembergből Magyarországra, lehetőleg őhozzá kerülhessen a relikvia. Terveit azonban nem támogatta a pápa. Két évtizeddel később Koháry István legalább némi részsikert könyvelhetett el. A szóban forgó karból szerzett egy jelentékeny mennyiségű cafatot, melynek Krasznahorka várában emelt oltárt.  

Mária Terézia – nagyapjához hasonlóan – a raguzai domonkosokkal egyezkedett 1768-tól fogva. Eleinte hiába, ám az orosz támadástól tartó városvezetés megváltotta az ereklyét a szerzetesektől, s a királynőnek ajánlotta 1771-ben. Felmerült a kérdés, bizonyítható-e a mumifikálódott csonk hitelessége. Némiképp meglepő módon garantálták a dalmátok, hogy a szent király testrészét adják át: az ujjak között ugyanis egy cédula pihent XI. századi szöveggel igazolásképp. Mária Terézia megbízottja, Pray György is elfogadta bizonyságul a fecni állításait, de hogy pontosan mik is voltak ezek, nem tudjuk. A cetli ugyanis gyakorlatilag azonnal eltűnt. A relikvia mintegy két hónapos bécsi pihenőt követően – Győr és Pannonhalma érintésével – VII. 20-án érkezett Budára. A Nagyboldogasszony templom oltárán gyűjtötte maga köré a híveket, akik akár egész éjjel virraszthattak a társaságában. Másnap szállították át a budai palota azóta elpusztult Szent Zsigmond kápolnájába. Az ünnepi szónoklatok és a Te Deum után, 15 órakor helyezték ki nyilvános tiszteletre az ereklyét – két napon át nyílt lehetősége a nagyérdeműnek az István-testrész elé járulni.

Mária Terézia hagyományteremtésre alkalmas lehetőséget látott a fenti eseményekben, s 250 évvel ezelőtt, 1772. VIII. 7-én egy reneszánsz motívumoktól ékes pergamenen foglaltatta írásba szándékát, miszerint évente hat ízben tegyék közszemlére az ereklyét. Egy-egy kijelölt alkalom hossza egy naptól (Szent László napja, Buda visszavételének a jubileuma) kilenc napig terjedt (Szent István ünnepe).

1818. VII. 14-től állami ünnep Szent István napja, VIII. 20., a Helytartótanács rendelete szerint Budán kellett e napon körbehordozni Szent István kézfejét, lakhelyétől, a kápolnától a Nagyboldogasszony templomig és vissza; akadt azonban olyan év, melyben a pesti belvárosi plébániatemplomtól indult fel a várba a Szent Jobbot imádó tömeg. (Ilyen volt például az 1834., derül ki Garay Jánosnak a Honművészben leközölt beszámolójából.)

1929-től kezdődően terveztek egy országos ünnepségsorozatot Szent István halálának 900. évfordulója alkalmából. 1936-ban született meg a határozat arról, hogy a központi rendezvényeket Székesfehérváron, Esztergomban és Budapesten szervezik meg. Az említettekbe és még néhány városba (pl. Veszprém) megutaztatták a kézereklyét, hogy csodájára járhassanak a helybéliek. (Kevésbé szerencsés városok, mint pl. Szeged, népes küldöttséggel járulhattak a Szent Jobb elé.)

A kegytárgy szállítására eredetileg felvetett ötlet – „ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj” – nem tűnt megfelelően biztonságosnak, ezért döntöttek a szervezők az Aranyvonat mellett. A Szent Jobb Berettyó menti feltalálásának 854. évfordulóján kezdődött a jubileumi év. Körmenettel a fővárosban, másnap pedig már gurult is a feldíszített szerelvény Esztergom felé.

1938. VI. 1-jén a Szent Jobb, ha csak rövid időre is, de visszatért az első magyar koronázóvárosba. A pályaudvartól díszmagyarba öltözött lovasbandérium vette körbe a nyolc ló vontatta hintót, melyet négyesfogataikon követtek a nobilitások, élükön József herceggel. A Boldogasszony téren egy 14 méter magas díszoltárt emeltek, ezen helyezték el a kézcsonkot és Szent István Fehérváron őrzött koponyaereklyéjét.

Képek forrása: Magyarság képes melléklete. 1938. július 4.

Angelo Rotta (aki Mária Terézia említett oklevelének centenáriuma után két nappal született) celebrálta a szentmisét. Székesfehérvár felajánlási imáját Shvoy Lajossal együtt mondta kórusban a közönség. A Himnuszt követően a romkertben folytatódott a szertartás, az érdeklődők a Szent István koporsójára kitett kegytárgy előtt róhatták le tiszteletüket. Prohászka újratemetését követően visszaszállították az ereklyét Budára.

A II. világháború, a főváros ostroma miatt a koronaőrök kimenekítették a koronázási jelvényeket az országból 1945 elején. A Salzburgtól északra található, festői szépségű Mattsee-ben egy parókián rejtették el Pajtás Ernő emberei a palástot és a Szent Jobbot, míg a többi koronaékszert elásták a tóparton. A műveletnek egy székesfehérvári tagja is volt: Bunda József főtörzsőrmester. Míg a koronát ezután évtizedekig Amerikában állomásoztatták, a Szent Jobbra nem formált igényt külföldről senki, már az 1945 augusztusában meg lehetett tartani a fővárosban a szokásos ceremóniát.

Nem így a Rákosi-korszakban, ekkor betiltották a körmenetet, mint kerülendő ópiátszármazékot; a Szent István bazilika páncélszekrényében rejtették el a kézmaradványt.

Erre rímelve – a politikai turnusváltás váratott még magára – Székesfehérvár 1972. évi millenniumának nagyszabású ünnepségsorozatából is hiányzott a királyi ereklye előtti tisztelgés. Az egész évet kitöltő rendezvények 50 évvel ezelőtt is augusztusban érték el zenitjüket. Hogy pontosan mik is voltak ezek, a Városi Levéltár és Kutatóintézet Malom utcai kutatótermében csokorba fogva, egy kamarakiállítás keretében megtekinthetők.

Szent István halálának 950. évfordulóján ismét országjáró turnéba fogott a Szent Jobb, elsősorban az érseki és püspöki székhelyek lakói örvendhettek ennek, Székesfehérvárra VIII. 13–14-én jutott el. Rengeteg embert csalogatott ki az utcára a relikvia, a sikersorozatnak köszönhetően a következő évtől, 1989-től ismét megrendezik az István-napi körmenetet Budapesten.

 A Szent Jobb előtt Székesfehérváron a 975. évforduló kapcsán, 2013. VIII. 14-én róhatta le tiszteletét a kultuszt ápoló közönség. A Fejérben lakók élénk érdeklődése kísérte az eseményt, s az a romantikus gondolat is megfogant a fejekben, hogy végleg visszaköltözhetne István jobb keze az uralkodó által temetkezési helyül (is) választott városba, ne csak negyedszázadonként találkozhassunk vele egy-egy ünnepnap.

Források:

Balogh Elemér: A „szent jobb” története, in: Élet és Tudomány, 1954. I. 13.
Botlik József: A határ két oldalán – Őrvidék 1945 tavaszán, in: Trianoni Szemle, 2014. I–VI.
Fraknói Vilmos: A Szent Jobb, in: Századok, 1901
Ijjas Antal: A Szent Jobb csillagai, in: Új Ember, 1960. VIII. 21–28.
Kralovánszky Alán: Szent István király székesfehérvári sírja és kultuszhelye, in: Fülöp Gyula (szerk.): Szent István király és Székesfehérvár, 1996
Pesti Hírlap, 1938. VI. 2.
Szabó Ernő, P.: Merkur apát halhatatlan vétke, in: Budapest, 1988/8.
Szirtes Zsófia: A Szent Jobb hazatérése, in: Háromszék, 2021. VIII. 19.
Zsiday Csaba: Budától Augsburgig, in: Magyarország, 1978. I. 1.
Zsoldos Attila—Thoroczkay Gábor—Kiss Gergely: Székesfehérvár története az Árpád-korban, 2016

Végh Ákos László

Galéria:

Megosztás:

Ezeket látta már?