Magyarországon a török hódoltság idején vált mind népszerűbbé a csizmaviselés. A csizmák előállítására szakosodott mesterek voltak az első bőriparosok, akik – a nyersbőr kikészítését meghagyva a tímároknak, vargáknak – csak a már kész bőrrel kezdtek el foglalkozni. A székesfehérvári csizmadiák céhszabályait első ízben 325 évvel ezelőtt, 1695. I. 14-én hirdette ki a város belső tanácsa. (A módosításokat követően a másodszorira 1738. II. 25-én került sor.) Érdekesség, hogy a fehérvári mesterek a győri csizmadiacéh szabályait vették át saját reguláik megfogalmazásához.
A kihirdetett szabályzat 25 pontból állt:
- A mesterré váláshoz három esztendő plusz egy mesteresztendő leszolgálása szükségeltetik.
- A tanuló a mesterek előtt bemutatja tudományát – egy előre meghatározott napra kell egy pár kapcát és egy pár papucsot készítenie. Ha a mesterek elfogadják produktumait, egy arannyal kell kiváltania magát.
- Ha az előbbieket követően a karmazsinból készített mesterdarab is elnyerte a mesterek tetszését, az inas egy ebéd elkészítését is magára kell vállalja, valamint 30 forinttal és egy pár szövétnekkel járuljon a céh vagyonához. A hibás mesterdarabbal előrukkolókat érdemük szerint megbüntetik.
- A mesterek közé felvétel következménye, hogy ugyanazok a terhek hárulnak a frissen bekerültekre, mint a többi mesterre, s a tőlük megkövetelt szigorú, erkölcsös életvitelt sem tarkíthatják kilengésekkel.
- Aki a céh legfőbb patrónája, Boldogságos Szűz Mária fogantatásának ünnepnapján tartott szentmisét elmulasztja, 2 forint fájdalomdíjat kell befizetnie annak. Egyik forint a város plébániatemplomát, a másik a céhládát gyarapítja.
- Úr napján és annak oktáváján (az ünnepet megelőző hétvégétől a következő hétvégéig) a főbb processziók (körmenetek) idején a céhmester által magasba emelt céhtábla alatt gyülekeznek a tagok. (Aki – elfogadható indok híján – nem, azt 1 forintra megbüntetik.)
- Kántorböjt idején négy szentmisét szolgáltat a céhmester – kettőt az elholtakért s kettőt az élőkért. A bőséges áldásért minden mesternek az Úr színe elé kell járulnia.
- A kontárok (bizonyítvánnyal nem rendelkezők, illetve akik nem a céh valamely mesterénél szerezték szakmai ismereteiket) a szabad vásárokon kívül a szabad királyi városba nem hozhatják be a termékeiket. Aki mégis így cselekszik, attól áruját a bíró felügyelete mellett elkobozhatják. Az ily módon befolyt javakat kettéosztják a nemes magisztrátus és a céh között.
- A csizmadiák özvegyei folytathatják elhunyt uruk üzletét – amennyiben megmaradnak özvegységükben, vagy ha egy másik csizmadiával kötik össze életüket. Más szakmát űzővel való frigyre lépésükkel megfosztatnak eme joguktól.
- Ha egy mester fia csizmadia leányát vagy özvegyét készül elvenni, ebédet köteles adni. Midőn a céhben már bemutatta remekét, újfent ebédet kell rendeznie, hogy atyja céhbeli szabadságával élhessen. Ha idegen legény veszi el egy mester leányát, özvegyét, a 3. pontban leírt összegnek csak a felét kell letennie az asztalra.
- Azon inasok, akiknek három év gyakorlat után nem sikerült a mestervizsga, még egy évet eltölthetnek mesterük mellett. Az évenkénti 1 forint taksán túl felszabadulásukkor 5 forintot tartoznak befizetni.
- Az inasok felszabadulásához elengedhetetlen egy – magyarországi vagy külhoni – tanulmányút, mely rendszerint három évig tart.
- A legények heti bérét 32 pénzben maximáljuk. Abban az esetben, ha másik városba akarna utazni az inas, köteles a szándéka felől két héttel korábban jelentést tenni az urának.
- Egy legénynek hajnali 3 órától este 9-ig kell ura szolgálatára állnia.
- Mesterétől elszökött inast tilos alkalmazni. A befogadó mesterre kirótt büntetés összege 4 forintra rúg. A szökevényt, ha nem hajlandó visszatérni eredeti mesteréhez – kellő indok hiányában –, kirekesztik a csizmadiák közül.
- Ugyanúgy 4 forintra büntetik meg azt a mestert, aki átcsábított magához egy inast, az átpártoló legénnyel egyetemben.
- Ha a céh pecsétjével ellátott bizonyságtevő levelét nem tudja felmutatni a legény, munkába állásától számított egy éven belül köteles ezt megtenni. Azon tanult kontárok, akik céhlevélért dolgoznának – esztendei szolgálat és 5 forint letétele után kaphatják meg a pecsétes iratot.
- Évente esedékes a céhmester megválasztása. Az ő hatáskörébe tartozik a céh tagjainak egymás sérelmére elkövetett megrágalmazásért, illetve szitkozódásért 36 pénzt beszedni a ludastól. A céh pecsétjét a céhládában kell őrizni.
- Mesterségük gyakorlásához kapcsolódó nézeteltérések esetén (legények és mesterek közt) a céhmester vizsgálatot folytathat, és döntést hozhat. Az ítélettel elégedetlennek sérelmével a város bírájához fordulni jogosult.
- Ha nem mester hívja össze a céhmestereket, 1 forintot köteles befizetni. Azt a mestert, aki indokolatlanul maradt távol egy gyűlésről, 25 pénz befizetésére kötelezhetik.
- Minden, a városba eladási szándékkal – a vásárokon kívül – hozott csizmadiabőrről a céhmesternek tudnia kell! Ennek elhallgatása 4 forint bírságot von maga után.
- Csak pápista (római katolikus) hiten lévőt avathatnak mesterré.
- A káromkodó csizmadiát, ha jelentik szavait, a magisztrátus megbünteti érdeme szerint.
- Minden kántorböjtön össze kell gyűlni, s feleleveníteni a tagság számára törvényeiket, szabályaikat. Karácsonyi kántoron 25 pénz befizetése is elvárt a mesterektől.
- Nagyobb összezördülések elkerülése végett a céh a városi tanács tagjai közül egy komisszárt kér ki, aki minden gyűlésen megjelenik, és ha szükségesnek találja, jelenti a magisztrátusnak az ott történteket, elhangzottakat.
Két fennmaradt fehérvári csizmadia segédlevélről tudunk. Ez a dokumentum bizonyította, hogy a mesterénél kötelezően eltöltendő inaséveket milyen minősítéssel végezte el az illető. Ez alapján alkalmazták vándorló évei alatt és utána is, ha letelepedvén valamely céhbe kérte a felvételét. A korábbi a kettő közül 1812-ben készült, s a díszítését kézzel rajzolták, festették. Harsányi Imrééhez képest Tsuti Mihály 17 évvel frissebb céhlevele már lényegesen „modernebb”. Nyomtatott a szövege, s az ékes fejléc a korabeli város építésztörténetileg is jelentős ábrázolásával, fontosabb épületeinek megjelenítésével növeli a céhlevél értékét. Emellett az adott település népszerűségét, turisztikai célponttá válásának esélyeit is növelte, ha birtokosa sokfelé járt vele.
Tanulólevelük kézhez vétele után vándorkönyvet váltottak ki a tanulmányút előtt álló legények, mely tartalmazta legszembetűnőbb tulajdonságaikat (testmagasság, hajszín stb.), s az ajánlást, melyben jó – a szakmát érintő – tulajdonságaikra fektették a hangsúlyt. Ezzel az oklevéllel tarsolyában kezdte meg minden csizmadialegény a vándoréveit. Gyakori volt, hogy német nyelvterületre is eljutott a peregrinációt végző ifjonc, ezért „ajánlólevelét” két nyelven, a magyar mellett németül is megszövegezték. Ha talált mestert az inas, s a kialkudott idő után továbbállt, a vándorkönyvében minősítették a szakértelmét, a munkához való hozzáállását, még a magaviseletét is. Lényeges volt, hogy egy-egy mestertől való „kijelentkezését” követően hat héten belül elszegődjön egy másik mesterhez az ifjú. Ellenkező esetben akár le is foghatták a hatóságok csavargás vádjával. A vándorévek olykor egészen hosszúra is nyúlhattak. Mint az 1853-ban szabadult Szekfű Ferenc csizmadialegény esetében, aki mintegy tíz év barangolás után, 1863-ban lett önálló tagja a székesfehérvári céhnek. A legények – miként Szekfű is – leggyakrabban visszatértek tanulóéveik helyszínére, annak a céhnek kívántak a tagjai lenni, ahol a mesterség csínját-bínját kitanulták.
Székesfehérváron a XIX. században egy csizmadialegénynek a munkanapja hajnali 3 és 5 óra között kezdődött és tartott este 9 óráig. Ezen idő alatt két pár patent csizma elkészítése volt a norma. Ennek fejében kapott szállást, teljes ellátást és havi 32 krajcár keresményt.
A székesfehérvári céhben 1722-ben 22 csizmadiamester ténykedett, egy 1784-es adat szerint már 74. A XIX. században az egyik legnépesebb tömörülése volt a fehérvári csizmadiamestereké, 1855-ben már 200 mester, 148 segéd és 75 tanonc készítette itt a lábbeliket. Műhelyeiket, az ún. Csizmadianegyedet főként a Palotavárosban és az egykori Tóvárosban találhatták meg az érdeklődők. Az 1843-as nagy tűzvészt, melyről sorozatunkban korábban már – 2018. szeptember 5-én – írtunk, a csizmadiák is megsínylették. Az akkor hat nap alatt hamuvá vált 324 házból 58 valamely csizmadiamesteré volt.
Wekerle Sándor azzal bizonyítja Az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben című összefoglaló igényű műben a csizmadiamesterség virágzását Székesfehérváron, hogy az országos és a sima hetivásárokon egyaránt hosszú táborsort ütnek sátraikból (mely sort a csizmákat patkoló kovácsok zárják egyébként). Látható volt ugyanakkor, hogy szélesebb körben, nagyobb távolságra a várostól már nem tudták termékeiket piacra dobni.
A helyzet a XX. századra tovább romlott. A céhrendszer már 1872-ben megszűnt Magyarországon, s a közös érdekképviseleti szervezet nélkül maradt csizmadiáknak önállóan – ha csak nem szövetkeztek egy ipartársulat keretében – kellett megbirkózniuk a járványként terjedő cipőviselési divattal. Esélytelenül vették fel a küzdelmet, a konkurenciaharc zászlóvivői, a nagy cipőgyárak rendre felőrölték a csizmadiákat: húsz évvel a századforduló után 99-re, újabb tíz év elteltével már csak 84-re apadt az egykori koronázóvárosban működő mesterek száma.
Végh Ákos László