A fehérvári csizmadiacéh szabályzata

Magyarországon a török hódoltság idején vált mind népszerűbbé a csizmaviselés. A csizmák előállítására szakosodott mesterek voltak az első bőriparosok, akik – a nyersbőr kikészítését meghagyva a tímároknak, vargáknak – csak a már kész bőrrel kezdtek el foglalkozni. A székesfehérvári csizmadiák céhszabályait első ízben 325 évvel ezelőtt, 1695. I. 14-én hirdette ki a város belső tanácsa. (A módosításokat követően a másodszorira 1738. II. 25-én került sor.) Érdekesség, hogy a fehérvári mesterek a győri csizmadiacéh szabályait vették át saját reguláik megfogalmazásához.

A kihirdetett szabályzat 25 pontból állt:

1. A mesterré váláshoz három esztendő plusz egy mesteresztendő leszolgálása szükségeltetik.
2. A tanuló a mesterek előtt bemutatja tudományát – egy előre meghatározott napra kell egy pár kapcát és egy pár papucsot készítenie. Ha a mesterek elfogadják produktumait, egy arannyal kell kiváltania magát.
3. Ha az előbbieket követően a karmazsinból készített mesterdarab is elnyerte a mesterek tetszését, az inas egy ebéd elkészítését is magára kell vállalja, valamint 30 forinttal és egy pár szövétnekkel járuljon a céh vagyonához. A hibás mesterdarabbal előrukkolókat érdemük szerint megbüntetik.
4. A mesterek közé felvétel következménye, hogy ugyanazok a terhek hárulnak a frissen bekerültekre, mint a többi mesterre, s a tőlük megkövetelt szigorú, erkölcsös életvitelt sem tarkíthatják kilengésekkel.
5. Aki a céh legfőbb patrónája, Boldogságos Szűz Mária fogantatásának ünnepnapján tartott szentmisét elmulasztja, 2 forint fájdalomdíjat kell befizetnie annak. Egyik forint a város plébániatemplomát, a másik a céhládát gyarapítja.
6. Úr napján és annak oktáváján (az ünnepet megelőző hétvégétől a következő hétvégéig) a főbb processziók (körmenetek) idején a céhmester által magasba emelt céhtábla alatt gyülekeznek a tagok. (Aki – elfogadható indok híján – nem, azt 1 forintra megbüntetik.)
7. Kántorböjt idején négy szentmisét szolgáltat a céhmester – kettőt az elholtakért s kettőt az élőkért. A bőséges áldásért minden mesternek az Úr színe elé kell járulnia.
8. A kontárok (bizonyítvánnyal nem rendelkezők, illetve akik nem a céh valamely mesterénél szerezték szakmai ismereteiket) a szabad vásárokon kívül a szabad királyi városba nem hozhatják be a termékeiket. Aki mégis így cselekszik, attól áruját a bíró felügyelete mellett elkobozhatják. Az ily módon befolyt javakat kettéosztják a nemes magisztrátus és a céh között.
9. A csizmadiák özvegyei folytathatják elhunyt uruk üzletét – amennyiben megmaradnak özvegységükben, vagy ha egy másik csizmadiával kötik össze életüket. Más szakmát űzővel való frigyre lépésükkel megfosztatnak eme joguktól.
10. Ha egy mester fia csizmadia leányát vagy özvegyét készül elvenni, ebédet köteles adni. Midőn a céhben már bemutatta remekét, újfent ebédet kell rendeznie, hogy atyja céhbeli szabadságával élhessen. Ha idegen legény veszi el egy mester leányát, özvegyét, a 3. pontban leírt összegnek csak a felét kell letennie az asztalra.
11. Azon inasok, akiknek három év gyakorlat után nem sikerült a mestervizsga, még egy évet eltölthetnek mesterük mellett. Az évenkénti 1 forint taksán túl felszabadulásukkor 5 forintot tartoznak befizetni.
12. Az inasok felszabadulásához elengedhetetlen egy – magyarországi vagy külhoni – tanulmányút, mely rendszerint három évig tart.
13. A legények heti bérét 32 pénzben maximáljuk. Abban az esetben, ha másik városba akarna utazni az inas, köteles a szándéka felől két héttel korábban jelentést tenni az urának.
14. Egy legénynek hajnali 3 órától este 9-ig kell ura szolgálatára állnia.
15. Mesterétől elszökött inast tilos alkalmazni. A befogadó mesterre kirótt büntetés összege 4 forintra rúg. A szökevényt, ha nem hajlandó visszatérni eredeti mesteréhez – kellő indok hiányában –, kirekesztik a csizmadiák közül.
16. Ugyanúgy 4 forintra büntetik meg azt a mestert, aki átcsábított magához egy inast, az átpártoló legénnyel egyetemben.
17. Ha a céh pecsétjével ellátott bizonyságtevő levelét nem tudja felmutatni a legény, munkába állásától számított egy éven belül köteles ezt megtenni. Azon tanult kontárok, akik céhlevélért dolgoznának – esztendei szolgálat és 5 forint letétele után kaphatják meg a pecsétes iratot.
18. Évente esedékes a céhmester megválasztása. Az ő hatáskörébe tartozik a céh tagjainak egymás sérelmére elkövetett megrágalmazásért, illetve szitkozódásért 36 pénzt beszedni a ludastól. A céh pecsétjét a céhládában kell őrizni.
19. Mesterségük gyakorlásához kapcsolódó nézeteltérések esetén (legények és mesterek közt) a céhmester vizsgálatot folytathat, és döntést hozhat. Az ítélettel elégedetlennek sérelmével a város bírájához fordulni jogosult.
20. Ha nem mester hívja össze a céhmestereket, 1 forintot köteles befizetni. Azt a mestert, aki indokolatlanul maradt távol egy gyűlésről, 25 pénz befizetésére kötelezhetik.
21. Minden, a városba eladási szándékkal – a vásárokon kívül – hozott csizmadiabőrről a céhmesternek tudnia kell! Ennek elhallgatása 4 forint bírságot von maga után.
22. Csak pápista (római katolikus) hiten lévőt avathatnak mesterré.
23. A káromkodó csizmadiát, ha jelentik szavait, a magisztrátus megbünteti érdeme szerint.
24. Minden kántorböjtön össze kell gyűlni, s feleleveníteni a tagság számára törvényeiket, szabályaikat. Karácsonyi kántoron 25 pénz befizetése is elvárt a mesterektől.
25. Nagyobb összezördülések elkerülése végett a céh a városi tanács tagjai közül egy komisszárt kér ki, aki minden gyűlésen megjelenik, és ha szükségesnek találja, jelenti a magisztrátusnak az ott történteket, elhangzottakat.

Két fennmaradt fehérvári csizmadia segédlevélről tudunk. Ez a dokumentum bizonyította, hogy a mesterénél kötelezően eltöltendő inaséveket milyen minősítéssel végezte el az illető. Ez alapján alkalmazták vándorló évei alatt és utána is, ha letelepedvén valamely céhbe kérte a felvételét. A korábbi a kettő közül 1812-ben készült, s a díszítését kézzel rajzolták, festették. Harsányi Imrééhez képest Tsuti Mihály 17 évvel frissebb céhlevele már lényegesen „modernebb”. Nyomtatott a szövege, s az ékes fejléc a korabeli város építésztörténetileg is jelentős ábrázolásával, fontosabb épületeinek megjelenítésével növeli a céhlevél értékét. Emellett az adott település népszerűségét, turisztikai célponttá válásának esélyeit is növelte, ha birtokosa sokfelé járt vele.

Tanulólevelük kézhez vétele után vándorkönyvet váltottak ki a tanulmányút előtt álló legények, mely tartalmazta legszembetűnőbb tulajdonságaikat (testmagasság, hajszín stb.), s az ajánlást, melyben jó – a szakmát érintő – tulajdonságaikra fektették a hangsúlyt. Ezzel az oklevéllel tarsolyában kezdte meg minden csizmadialegény a vándoréveit. Gyakori volt, hogy német nyelvterületre is eljutott a peregrinációt végző ifjonc, ezért „ajánlólevelét” két nyelven, a magyar mellett németül is megszövegezték. Ha talált mestert az inas, s a kialkudott idő után továbbállt, a vándorkönyvében minősítették a szakértelmét, a munkához való hozzáállását, még a magaviseletét is. Lényeges volt, hogy egy-egy mestertől való „kijelentkezését” követően hat héten belül elszegődjön egy másik mesterhez az ifjú. Ellenkező esetben akár le is foghatták a hatóságok csavargás vádjával. A vándorévek olykor egészen hosszúra is nyúlhattak. Mint az 1853-ban szabadult Szekfű Ferenc csizmadialegény esetében, aki mintegy tíz év barangolás után, 1863-ban lett önálló tagja a székesfehérvári céhnek. A legények – miként Szekfű is – leggyakrabban visszatértek tanulóéveik helyszínére, annak a céhnek kívántak a tagjai lenni, ahol a mesterség csínját-bínját kitanulták.

Székesfehérváron a XIX. században egy csizmadialegénynek a munkanapja hajnali 3 és 5 óra között kezdődött és tartott este 9 óráig. Ezen idő alatt két pár patent csizma elkészítése volt a norma. Ennek fejében kapott szállást, teljes ellátást és havi 32 krajcár keresményt.

A székesfehérvári céhben 1722-ben 22 csizmadiamester ténykedett, egy 1784-es adat szerint már 74. A XIX. században az egyik legnépesebb tömörülése volt a fehérvári csizmadiamestereké, 1855-ben már 200 mester, 148 segéd és 75 tanonc készítette itt a lábbeliket. Műhelyeiket, az ún. Csizmadianegyedet főként a Palotavárosban és az egykori Tóvárosban találhatták meg az érdeklődők. Az 1843-as nagy tűzvészt, melyről sorozatunkban korábban már – 2018. szeptember 5-én – írtunk, a csizmadiák is megsínylették. Az akkor hat nap alatt hamuvá vált 324 házból 58 valamely csizmadiamesteré volt.

Wekerle Sándor azzal bizonyítja Az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben című összefoglaló igényű műben a csizmadiamesterség virágzását Székesfehérváron, hogy az országos és a sima hetivásárokon egyaránt hosszú táborsort ütnek sátraikból (mely sort a csizmákat patkoló kovácsok zárják egyébként). Látható volt ugyanakkor, hogy szélesebb körben, nagyobb távolságra a várostól már nem tudták termékeiket piacra dobni.

A helyzet a XX. századra tovább romlott. A céhrendszer már 1872-ben megszűnt Magyarországon, s a közös érdekképviseleti szervezet nélkül maradt csizmadiáknak önállóan – ha csak nem szövetkeztek egy ipartársulat keretében – kellett megbirkózniuk a járványként terjedő cipőviselési divattal. Esélytelenül vették fel a küzdelmet, a konkurenciaharc zászlóvivői, a nagy cipőgyárak rendre felőrölték a csizmadiákat: húsz évvel a századforduló után 99-re, újabb tíz év elteltével már csak 84-re apadt az egykori koronázóvárosban működő mesterek száma.

Végh Ákos László