Székesfehérváron a Budai út jobb oldalán, a Vízivárosból az Öreghegy felé haladva láthatjuk elterülni a Halesz-ligetet, mely nevében a népi humor évszázados kételkedését őrzi. A legenda szerint ugyanis akkor terjedt el mondás: „Meglátjuk, ha lesz-e ebből valami.”, illetve a még egyszerűbb változata: „Ha lesz, lesz, ha nem lesz, nem lesz.”; amikor a gyenge minőségű talajból parkot akartak létesíteni. Hogy nem egyedi leleményről van szó, tanúskodik Kiskunfélegyháza belterületén a hasonló szófejtéssel bíró Halesz-dűlő, vagy például a Kunszentmártontól nyugatra található Halesz puszta.
A mai Erzsébet-liget területe nem mindig képezte Székesfehérvár szerves részét. Az évszázadokon át a város határán kívül fekvő rétet a Budai út is csak a török idők lealkonyulta után metszette ketté, korábban jóval kacifántosabb útvonalon, a Királykút felől léphettek Szent István városába a Duna-parti központból érkezők.
Wüstinger József 1826-os Fehérvár-térképén az Aszalvölgyi-csatornáig látjuk elterülni a lakott részeket, a „lövöldöző hely” és a Budai út ollójában. A kartográfus nem veszteget rá betűt, milyen jellegű földterület húzódik itt meg, az azonban sejthető, hogy már korábban is egy kis erdőség, füzes lehetett – Vörösmarty Mihály gimnazista kori rebelliójának történetéből. A Szózat költője, forrófejű ifjú, olyan mértékben felháborodott egy diáktársa igazságtalannak vélt megvesszőzésén, hogy a ciszterből e fák közé vonult ki követőivel. A paptanár a városházáról maga mellé vett hajdúkkal követte, mire a renitensek botokat és köveket ragadtak a kezükbe, s addig álltak ellen a kelletlen erőszaknak, míg ki nem kényszerítették tanárukból az ígéretet, hogy lázadásuknak nem lesz következménye.
Egy negyedszázadnyi homok sem pergett le az időmérőkben a Wüstinger-városatlasz elkészülte után, amikor fontos események helyszínévé avanzsált e fás, csalitos terület. 1849-ben ugyanis csak rövid intermezzónak bizonyult a győzelmes tavaszi hadjárat eredménye: Székesfehérvár mentesítése az osztrák katonaság fennhatósága alól. A visszatért fekete–sárga lobogósok súlyos hadisarcot vetettek ki a városra, a helyi börtönt pedig feltöltötték. Haáder Pál polgármester sem kerülhette el az áristomot – neki Boross Mihály másodalispán szökésének elősegítése miatt kellett bűnhődnie.
Klapka komáromi kitörése VIII. 3-án újratervezésre kényszerítette a császáriakat. Fő haderejük az ország keleti felén szorította mind hátrébb a rebelliseket, így kénytelenek voltak Dunántúlon állomásozó helyőrségeiket összevonni Klapka ellenében. A távozó katonaság által hátrahagyott, császárhű hivatalnokok viszont képtelenek voltak fenntartani a rendet. Az ujjongó lakosság szabadságvágyában már magától is elkezdte megsemmisíteni a császári jelképeket, nem csoda hát, hogy olaj volt lelkesedésük tüzére Hamvassy Imre nemzetőrkapitány érkezése Fehérvárra. A sebtében összehívott népgyűlés általános népfelkelést rendelt el.
VIII. 8-án új tisztikart neveztek ki a város élére a lefogott Habsburg-pártiak helyére. Az alföldi és a dél-dunántúli toborzókörút eredményeként mintegy 450 főnyi népfelkelővel duzzadt fel átmenetileg Fehérvár lakossága. Noszlopy Gáspár portyázó szabadcsapatát várták még, hogy Fehérvárra érkezzen, s velük egyesülve megtámadhassák a Martonvásár környékén állomásozó ellenséget. Ez okból Hamvassy felderítőket küldött előre. Ekkor még nem sejthették, hogy Noszlopy nem jön Veszprémnél közelebb Fehérvárhoz. Ráadásul Boross Mihály is elhagyta szabadcsapata élén a várost.
Ő volt az, aki egy Svoy nevű kasznárt küldve értesítette Hamvassyt az ifjú és ambiciózus Julius von Falkenhaynék visszatéréséről. (A sors fintora, hogy a bécsi nemes arcképe három évtizeddel később kiköpött mása volt a ’40-es évekbeli Kossuthénak.) A városi kapitány a hír hallatán kémszemlére küldte ki Havelka Ferenc nemzetőr-kapitányt és Hübner András főhadnagyot. Ők azonban ahelyett, hogy Dinnyést érintve délről haladtak volna a Velencei-tó mentén, annak az északi oldalán nyomultak előre Pákozdig. Itt vélhetően felöntöttek kicsit a garatra, minek következtében elnyomhatta őket szekerükön az álom visszafelé haladtukban, mert nem vették észre hajnalban Fehérvárra beérve, hogy lovaik a Halesz-kertben felállított osztrák táborba szállították őket.
A fehér zubbonyosok nyomban kikötötték egy-egy fához a szerencsétleneket, s mert a szekérben megtalálták Havelka kardját, éktelen dühre gerjedtek. Alaposan megkínozták foglyaikat, a legenda szerint szálanként tépték ki a bajszukat.
Falkenhayn VIII. 10-én kísérelt meg betörni Fehérvárra a Halesz felől, de a félrevert harangok csatasorba állították a nemzetőröket, a felkelőket. A megtorpant császáriak vezetője erre felgyújttatta a marhavásártér szélén álló házakat. A fejetlenségben fűhöz-fához kapkodó helybeliek nem állhattak tovább ellen az ostromnak, igyekeztek oltani, ami még menthető. Usque 70 ház vált ezen a napon a tűz martalékává. Falkenhayn pedig addig lövette a magyarokat, amíg be nem hódoltak előtte. Tűzoltás közben elfogtak további négy önkéntest: Varga Mihályt, Gáncs Pált, Kutzka Mihályt és Uitz Ignácot.
A hat hadifogoly fiatalembert felszállították Pestre, ahol a statáriális bíróság kimondta rájuk a halálos ítéletet – zendülésben való fegyveres részvételt varrva a nyakukba –, s 1849. VIII. 14-én az Újépület kaszárnyaudvarán letérdepeltették őket, mielőtt szívükbe fúródtak volna az osztrák golyók. Pár órával a kivégzésük előtt Hübner német nyelven, Kutzka Mihály kovácsmester viszont magyarul írt búcsúlevelet szeretteinek. Ez utóbbi Uitz Ignác nevében is elköszönt annak családjától.
Falkenhayn a fehérváriak megleckéztetése után Budának vette seregével az irányt.
Az 1870-es évek végén égetően sürgősnek tűnt egy országos elmebeteg-ápolda létesítése hazánkban. ’78-ban ez okból minisztériumi bizottság járt Esztergomban terepszemlén, Fehérvárról pedig egyenesen küldöttség utazott fel a fővárosba, hogy ingyen és bérmentve felajánlja a nevezett cél megvalósítására a Halesz-kertet. Isten malmai lassan őrölnek. Ez alkalommal egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy Teleki Géza belügyminiszternek eszébe jusson rákérdezni, Fehérvár hazafias áldozatkészséggel meghozott ajánlata, ahogy anno, Tisza Kálmán idején állt, áll-e még most is? Telekinek azonban csak pár hónap lett kimérve a miniszteri bársonyszékben, s bár a Havranek József vezette tanács ezúttal is előnyösnek látta a városra nézve eme kulturális intézmény meghonosítását, az erre irányuló terv meghiúsult.
A vértanúk Haleszban felállítandó emlékoszlopára gyűjtőíveket bocsájtottak ki, melyekre magánszemélyek és egyesületek egyaránt fizettek be több-kevesebb koronát. Az adományok azonban 1888 tavaszán hiábavalónak tűntek. A III. 12-i bizottsági ülésen ugyanis holtpontra jutott a vezetőség: az árlejtési hirdetmények ellenére egy vállalkozó sem adott le pályázatot az emlékoszlop megalkotására. Havranek József polgármester ekkor testvérbátyját, a kőfaragó Antalt agitálta, vállalja el a munkát. Fivére kerek perec kijelentette, azért nincs jelentkező, mert a költségvetés egyes tételeit annyira alacsonyan számították, örülhet az aspiráns, ha nullszaldóval zár. Id. Havranek Antal végül kötélnek állt, vállalta, hogy VII. 31-ig megformázza a Szent István bazilikából hírmondónak maradt egyik oszlopból az emlékművet. A mű avatását VIII. 15-re prognosztizálták, amit sikerült is tartani mind az alkotóknak, mind a szervezőknek.
Arra, hogy mennyire volt elhanyagolt a park, egy adatot hozok: 1897 júniusában a helyi ulánusok a Haleszban gyakorlatoztak, s úgy elrejtette őket a sűrű, a lombkorona, hogy a Budai úton közlekedő kocsik semmit nem vettek észre belőlük, csak azt, amikor vaktölténnyel sortüzet zúdítottak rájuk.
1898 szeptemberében a magyar nemzet egy emberként döbbent meg az olasz reszelős anarchista gaztettéről értesülve a Genfi-tó mellől. A hőn szeretett királyné, Sisi nincs többé.
Darányi Ignác földmívelésügyi miniszter felidézte ekkor magában a két esztendővel korábbian elért sikert: akkor azt kérte minden illetékestől, hogy a Kárpát-medencében töltött ezer évet fásítással ünnepeljék; s a leiratnak köszönhetően mintegy kétmillió csemete vert gyökeret Magyarországon csak a millennium évében. Ennek mintájára az elhunyt Erzsébet királyné emlékét szintén faültetéssel látta a legcélravezetőbbnek ápolni. 1898. XI. 19-én (Erzsébet neve napján) kelt körlevelében – amit minden törvényhatósághoz eljuttatott – azt indítványozta, fasorokat, ligeteket nevezzenek el az elhunytról országszerte.
Az elképzelés lelkes támogatója, Dieballa György tiszteletbeli tanácsos 1899. I. 9-én kelt, a közigazgatási bizottság tagjai számára fogalmazott levelében ecsetelte, hogy az idea megvalósítására a Halesz-kertet és a Budai útnak a parkot a József herceg laktanyával összekötő szakaszát jelölik ki az Erzsébetről elnevezett liget és fasor helyszínéül. Természetesen korábban már egyeztetett Havranek József polgármesterrel e kérdésben.
A törvényhatósági bizottság végül a 125 évvel ezelőtt, 1899. I. 30-án tartott közgyűlésén határozott arról, hogy az áldott emlékű királynéról nevezik el a szóban forgó területet, a Budai utat pedig az Erzsébet-fasor fogja díszíteni. Dieballa előterjesztését követően sebtében egy kertészeti bizottságot neveztek ki, amely később terepszemlét tartott a teendők megvizsgálására és megfogalmazására. Dieballa mellett Winkler Vilmos, Kuthy József, Saára Gyula és Fanta Adolf vett részt a bizottság munkájában. Akadt szerveznivalójuk bőségesen. Ahogy Lasits István fogalmazott: nyolc rendőrrel kellene figyeltetni a kertet, ahova számtalan helybéli hordja ki a háztartási szemetét. Nyilván volt hova fejleszteni a ligetet, de botorság lenne elhallgatni, hogy műkedvelő társulatok, társaságok és a kíváncsi szemektől elhúzódni vágyók kedvelt pihenőhelye volt már ekkor is a Halesz.
A fővárosi lapok mind Dieballa Györgyöt tüntették fel ötletgazdaként, ami azt mutatja, a többi törvényhatóságnál gyorsabban reagáltak a miniszteri körlevélre Székesfehérváron. Ezek után az egész ország faültetési lázban égett ismét. Erzsébet fasor cseperedett Seregélyesen, átkeresztelték az Elba szigetet Marosvásárhelyen, de még a szegedi állami fogház udvarának egy hányadát is törpefenyőkkel és virágokkal ültették be a rabok.
Székesfehérváron – ha nem is azonnal; gondos megtervezést követően – gőzerővel láttak munkához. Először a leendő liget körüli utak szabályozásának veselkedtek neki 1899 nyarán Tamásfi Gyula gazdasági tanácsnok vezényletével, aki Winkler Vilmos főmérnök instrukcióit követte. A 11 hold 1488 négyszögöl területű ligetbe Bürgermeister György városi kútmesterrel fúrattak kutat 1900 februárjában 300 koronáért. Elsősorban öntözési céllal készült a kikövezett vízlelőhely, de a rendező bizottság tagjai megízlelték, és ihatónak találták a kitermelt nedű minőségét. Márciusban 500 köbméter murvát terítettek el a park területén, ösvényeket kreálva benne. A ligetnek a belvároshoz közelebbi szegletébe frissen ültetett „szomorú fákból” (fűzből, kőrisből, csüngő borsófából, japán akácból) képeztek egy lombkupolát.
A Budai úti sorompó mögötti utcaterületet leválasztották a városmajorban elfekvő deszkákból fundált kerítéssel. Mohai Lajos főszámvevő sérelmezte, hogy miután az említett faanyag nem szerepel a városgazda 1900. évi számadásában bevételként, ezért azt – bár a munkát elvégezték, a léceket felhasználták – a kiadás rubrikába sem lehet átvezetni. A problémán segíteni már nem tudott, de megtette a szükséges lépéseket, hogy több hasonló eset ne fordulhasson elő.
A vértanúk oszlopához haláluk évfordulóján rendszeresen kijártak koszorúkat elhelyezni a városvezetés emberei. 50 évvel az események után például K. Horváth István belvárosi plébános celebrált rekviemet a székesegyházban, s Saára Gyula, a helyi függetlenségi kör elnöke mondott ünnepi beszédet az emlékműnél.
Egy Sisiről készült szobor képe is felderengett a város vezetőinek lelki szemei előtt, gyűjtést szerveztek ezen terv megvalósításáért, ehhez azonban nem sikerült megszerezniük a kellő anyagi támogatást.
1902-ben már a gyepcsősz volt a környékbeli gyermekek szemében a legrettegettebb úr. Két liget és két park tisztogatta, frissítette ekkor a porlepte város dohos, olykor fullasztó levegőjét. A két régi alig adott némi játék- vagy pihenési lehetőséget, de az Erzsébet és a Zichy liget gondozott gyepe, mászásra ingerlő fái vonzották a természetimádó gyerekeket. Feltételezett pusztításuk megelőzésére szükségesnek tűnt tehát parkőrök alkalmazása.
A fent említett oszlop 1909. X. 6-ig állt magában, ekkor avatták fel Bory Jenő kompozícióját, a láncait magáról épp letépő turul szobrát, amely az oszlopfőn nyert elhelyezést. A ceremónia választott dátuma volt-e az ok, avagy az okozat? Ma már nehezen bogozható ki. Az mindenesetre szemmel látható, hogy a vértanúk jelentéstartománya szép lassan átkerült a kollektív emlékezetben a fehérvári mártíroktól az Aradon kivégzett tábornokokhoz.
Az emlékmű köré emelt lécrács kőoszlopos vasrácsra cserélése Márkus Miksa kezét dicsérte, de csak 1911-től 1948-ig. Az ez évi felújítás során ugyanis ezt az elemet végleg eltávolították.
A kommunista éra első név-átnevezési hulláma ugyan még nem érte el az Erzsébet-ligetet, ám 1956 után már nem kerülhette el, hogy hivatalosan Ságvári-ligetté kereszteljék át. A köznyelv ennek ellenére szinte kizárólag Haleszként utalt a parkra.
Az eredeti márványtábla is hosszú évekig pihent olvashatatlanná kopva, csak 1993-ban renoválták. A mementó felirata: „Nyugodtan halok meg mert a Hazáért halok”, amit a mártírok nevei követnek, sajnálatosan több hibával megtűzdelve. S végül: „Emeltette a honfiúi kegyelet az 1848–49. év honvédelmi harc áldozatainak 1888-ban és újra felállította 1948-ban.”
Forrás: VLKI
Források:
Boross Mihály: Élményeim 1849 (XXX. – Fehérvár gyásznapjai), in: Fehérvári Hiradó, 1882. III. 19.
Boross Mihály: Élményeim 1849 (XXXIII. – Emléket a vértanuknak), in: Fehérvári Hiradó, 1882. IV. 16.
Budapesti Hirlap, 1899. II. 4
Demeter Zsófia: „Halálom előtt négy órával…” (Kamarakiállítás a Fekete Sas Patikamúzeumban), in: Fejér Megyei Hírlap, 1980. VIII. 14.
Fehérvári Hiradó, 1880. Vi. 2.
Környei Elek: „Pestrül Ajánlom ezen levelem felbontását Kutzka Mihály Kováts Mester Özvegyének… Fehérvárra” (A Habsburg-ház székesfehérvári áldozatainak emlékművénél a Halesz-ligetben), in: Fejér Megyei Hírlap, 1964. III. 29.
Magony Imre: Székesfehérvár szobrai, 2016
Magyarország, 1909. X. 6.
Nemzet, 1889. VII. 24.
Pesti Hirlap, 1899. II. 4.
Pesti Napló, 1899. VII. 2.
Székesfehérvár és Vidéke, 1878. IX. 28., 1888. III. 13., 1899. I. 26., 1899. II. 1., 1899. III. 4., 1902. V. 10.
Székesfehérvár város tanácsának iratai, VLK 1405-b (tanácsi iratok)
Székesfehérvári Hirlap, 1897. VI. 20.
Végh Ákos László
