Kuti Márton a Tolna megyei Györkönyön született 1832. X. 13-án. A perspektívamentes környezetből – fogékony elméjének köszönhetően – amolyan hús-vér Julien Sorelként emelkedett ki. Az elemit Kajdacson, teológiai tanulmányait a székesfehérvári szemináriumban, majd a bécsi Pazmaneumban abszolválta.
Az iskolapadból csatlakozott a forradalom lázában égő Komárom tüzérségéhez. A hányattatások a legenda szerint oly mértékben megviselték szervezetét, hogy a várost elfoglaló osztrákok – meg óhajtván spórolni a temetési költségeket – hazaküldték a legyengült fizikumú fiút, aki gondoskodó szüleinek hála felgyógyult.
1857–59 között Sztankovics Imre főispán gyermekei nevelésével kereste kenyerét. Miután 1859. VII. 6-án pappá szentelték, Csákváron lett segédlelkész. Esterházy Móric környezetében meghatározó élményre tett szert – a léha arisztokraták légvárakra „épített” rátartisága egész életében felpaprikázta önérzetét. Ez idő tájt szerény jövedelme ellenére is találkozhatunk nevével a Vasárnapi Ujság hasábjain, az Akadémia számára adakozó hazafiak között.
A tanrendet bíráló, a Kritikai Lapokban publikált cikkeire reagálván a klérus funkció és feladat nélkül hagyta Kutit. A szabadelvű ifjú diákévei színhelyén lett főgimnáziumi tanár, 1865-től pedig a reáltanoda igazgatója. Filozófiát tanított, hittant és nyelveket. Élete legszebb időszakaként emlegette tanárkodását, eredményessége fokmérőjének diákjai szeretetét tartotta, mellyel elhalmozták.
Az 1865–66. tanévben az iskola tanulóinak létszáma 54-ről 98-ra ugrott, amit méltatói Kuti Márton szaktudásával és pedagógiai érzékével állítottak párhuzamba. Bár a következő tanévtől már nem igazgatta az intézményt, évről évre 20 korona körüli összeget bocsájtott a szorgalmukkal és magaviseletükkel egész évben kitűnő tanulók rendelkezésére. A ’90-es években 500 forintos alapítványt tett hőn szeretett iskolája javára, melynek kamatait szintén a jól teljesítő növendékek között osztották szét.
Szabadelvűségét híven tükrözi a Télfy Jánossal 1865 elején folytatott sajtóvita. A Kalauz hasábjain ledorongolta ellenfelét az Ethica című írásában közöltek miatt, mire az MTA-tag tudós a polémia nevében azt tanácsolta papi bírálójának, akassza szögre a reverendáját. S ha már az „öngyilkosságot pártoló” sztoikusokat védi, akassza fel magát is melléje. Ilyen kijelentéseivel, mint „a valódi szabadelvűség lényegében legközelebb áll Krisztus szelleméhez, közelebb, mint a kereszténység bármelyik formájában”, Kuti valóban sokkolhatta kortársai zömét.
1866. XI. 27-én választották meg felsővárosi plébánosnak. A kapcsolat közte és a helybeliek között nem volt harmonikus. A – Kuti szerint roppant bigott – földművesek közül többen protestáltak már a megválasztása ellen is, de a pietisták, búcsújárók és szenteskedők plébánosukként is gyűlölték, „pogány papnak” titulálták. Kuti elhatárolódott az ájtatoskodóktól, meg úgy általában az „egyszerű néptől” – műveltségük alapján alkotott véleményt az emberekről.
1867 tavaszán – miután a helyi kulturális élet bástyájának szánt Casino Társaság másodszor is megbukott – megalakult a Vörösmarty-kör. A közműveltség fejlesztéséért küzdő egylet szépirodalmi, jog- és államtudományi, valamint természettudományokkal és filozófiával foglalkozó szakosztályt működtetett, ez utóbbinak Kuti Márton lett az elnöke.
1869. III. 18-án tartott követválasztáson 747-en szavaztak rá. Ez kevésnek bizonyult az 1147 voksot gyűjtő Schwarz Gyulával, a Balközép jelöltjével szemben, Fehérvár tehát az ellenzéki városok közé sorakozott fel. (Nem először.) Ennek ellenére fennmaradt az a kortesnóta, melyet buzgón daloltak annak idején Kuti Márton éltetői, s melynek utolsó három szakasza így hangzott:
Magyarország édes anyánk – imádjuk,
Boldogságát, virulását kívánjuk.
Megtesszük azt, amit érte tehetünk,
Kúti Márton, a nép fia, követünk!
Hej!, siratják a madarak a lépet –
Ilyen lép a csalogatás, ígéret.
Nem szép szavat, igazságot keresünk,
Kúti Márton, a nép fia, követünk!
Oszlik a köd a Nap fényes arcától,
Nem esik az alma messze fájától.
Szegény magyar ember fia kell nekünk,
Kúti Márton, a nép fia, követünk!
Az 1867 után kibontakozó katolikus autonómia-mozgalom hatására Kuti rendszeresen publikált a liberális alsópapság lapjaiban, majd 1869-ben egyházmegyéje választott papi képviselőjeként vett részt a mozgalom előkészítő kongresszusán. Kuti az országos figyelmet kivívó, az év őszén elmondott beszédében az egyház ultramontán – vagyis Róma feltétlen elsőbbségét hirdető – pártjában a szabadság, egyenlőség és testvériség hajthatatlan ellenségeit vizionálta. A megcsontosodott, tekintélyelvű egyházi hierarchiát ostorozó indítványainak átgondoltságáról sokat elárul, hogy Deák Ferenc minden egyes, szavazásra bocsájtott kérdésben Kuti oldalán voksolt. A liberális körökben jelentékeny népszerűséghez juttatva ezzel hívét.
Jekelfalusy Vince megyéspüspök viszont kánonjogi vizsgálattal fenyegette a megtévedt fekete bárányt. Nem is maradt hatástalan a klerikális rosszallás: „a becsületes papoknak díszpéldánya, Kúthy Márton ellen fellázíták a város kofáit, úgy, hogy a derék pap alig menekülhetett insultátióik elől” – számolt be egy, a Püspöki palota elé szervezett tüntetésről a média.
Kuti azonban a papi pályán maradt: 1888-ban megszerezte a kanonoki stallumot. A ’80-as évek megyéspüspöke, Pauer János lényegesen erélytelenebb volt elődjénél, szellemi ember lévén az egyházi oktatásban, nevelésben hitt, ideológiai csatározásokba nem bocsátkozott. Szellemisége Kutira is hatott – számos kisdedóvó és szeminárium választmányi, alapító vagy rendes tagja, a felsővárosinak elnöke is volt, míg gyengélkedésre hivatkozva le nem mondott. Utóda e poszton Havranek József polgármester lett. Kuti – aki Pauer utolsó napjaiban annak betegágyánál virrasztott – az egyházi előmenetelét végül (a helyi közvélemény és egykori tanítványai támogatása mellett) a majdani miniszterelnök, Wekerle Sándor közbenjárásának tulajdonította. A protekciós érvényesülést rendre élesen bíráló Kuti szinte élete végéig szabadkozott emiatt.
125 évvel ezelőtt, 1895. X. 16-án címzetes préposti stallumot kapott. „Cserébe” visszafogottabban hangoztatta ezután liberális eszméit. 1896. VI. 26-án szignózta Ferenc József a Kuti Márton székesegyházi főesperessé történő előléptetését javasló, miniszteri előterjesztést.
1874-től vezetett naplója lett belső ellenállása legfontosabb letéteményese. Egy zug, ahol az egyházból kiábrándult plébános szabadon megfogalmazhatta bárkiről és bármiről a véleményét. Az elmélkedésre erős hajlamot érző férfi 16 kötetben rögzítette élete utolsó 36 évének élményeit. Tudta, hogy a jelen tartózkodó, s csak a fiókjának ír, de újra s újra felbukkan a sorai közt a remény: lesznek, akik találnak majd papírra vetett gondolatai között igazat és megszívlelendőt, életükre pozitívan ható eszmét.
Többek közt a társadalmi élet felületességéről és formalitásairól elmélkedik gyakran s helytelenítőleg: „Az intelligens osztály ur, szalonhős akar lenni, a modorra helyezi a fősúlyt még a jobbik része is; azért senki sem bánt, ha fogyatkoznak erkölcseid; de ha nem udvariaskodol, mindenki megró” – ecsetelte a századforduló után, majd az ’intelligens osztály’ hierarchikus szemléletével saját értékrendjét helyezte szembe: „én csak az embert keresem, s ha megtalálom, legyen az utolsó földműves vagy napszámos, legyen bármily nyers modoru [,]többre[,]százszor többre becsülöm, mint az élhetetlen, megbízhatatlan kultusembert, bármint adja az urat”.
A magát sem a népi réteg, sem az előkelők, sem az egyház felkentjei között jól érezni nem tudó Kuti Márton bevallása szerint csak a családjáért, az ő támogatásuk miatt élt. Amíg élt. Végrendeletét 1909. X. 11-én készítette el. Ingatlanai mellett 160 ezer forintot hagyott rokonaira, illetve az ifjabb diáknemzedékek támogatására. A várost lakó szegényeket és a felsővárosi óvodát is alapítvánnyal támogatta. 1910. III. 6-án hunyta le örökre a szemét.
Unokaöccse, Kuthy József főreáliskolai igazgató gondozta nagybátyja említett, irodalmi (napló)hagyatékát, amely a székesfehérvári egyházmegyei gyűjteménybe tagozódott be 1936-ban, és amit Shvoy Lajos 1960-ig (Kuti halálától számítva 50 esztendőig) zároltatott a kutatók, a publikum elől.
Források:
A Népbarát, 1865. I. 15.
Ábrányi Kornél: Kuti Márton, in: Magyarország és a Nagyvilág, 1869. X. 31.
Kuti Márton: Válasz Télfy János úr üdvözletére, in: Kalauz, 1865. III. 15.
Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története, IV. kötet, 1998
Magyarország, 1909. VII. 8.
Pesti Napló, 1869. III. 20.
Politikai Ujdonságok, 1866. XI. 21.
Rada János: Identitáselemek és identitásproblémák egy katolikus pap naplójában a dualizmus idején, in: Társadalomtörténeti tanulmányok Tóth Zoltán emlékére, 2017
Székesfehérvár és Vidéke, 1910. III. 8., 1910. III. 10.
Vasárnapi Ujság, 1860. XI. 25.
Végh Ákos László
