2020. október 1.

A polgári anyakönyvvezetés bevezetése

(1895. X. 1.)

Anyakönyvi másodpéldány hitelesítése 1895-ből

Az eleink születésére, házasságkötésére és elhalálozására vonatkozó, fontosnak tartott adatok nyilvántartása, azaz az anyakönyvek vezetése évszázadokkal ezelőtt kizárólag egyházi személyek privilégiuma volt. Magyarországon a veszprémi egyházmegyei zsinat rendelkezett először a keresztelések feljegyzéseinek gyakorlatáról 1515-ben. A tridenti zsinat 1563 decemberében a házasságok anyakönyvezéséről is intézkedett, melynek itthoni gyakorlatba ültetésének mikéntjéről az 1611. évi, nagyszombati zsinaton hoztak döntést. Az V. Pál Rituale Romanumában leírtakat pedig, mely a halotti anyakönyvezést szabályozta, Pázmány Péter nyilvánította kötelezően követendővé a Magyar Királyságban 1625-ben, tizenegy évvel a pápai bulla kiadása után.

II. József 1781. X. 25-én kiadott, a szabad vallásgyakorlást megengedő, ún. türelmi rendelete értelmében már nemcsak a római katolikus, hanem más felekezetek egyházi képviselői is vezethettek anyakönyveket, ezek azonban csak jóval később minősültek hivatalos okiratoknak. A lutheránus és református anyakönyveket 1829-től, az evangélikusokat pedig csupán 1866-tól tekintették jogerősnek.

A XIX. vége felé más európai országok mintájára Magyarországon is elhatározták a polgári anyakönyvezés bevezetését. A francia anyakönyv-vezetési rendszert (mely Napolèon Code Civiljén alapul) vette mintául a Wekerle Sándor vezette kormány. (Ebben, a polgári házasságkötés elsőségét zászlajára tűző intézményben kötötték meg házasságaikat Belgium, Németalföld, Románia, Olaszország, Svájc és a német birodalom lakói is. A spanyoloknál és a görögöknél is létezett polgári házasságkötés, de náluk az egyházi szertartás maradt az elsődleges fontosságú, a kikerülhetetlen.) Az 1893–94 során előkészített és a képviselőház elé terjesztett törvényjavaslatok harsány egyházpolitikai vitákat generáltak országszerte. Miután Ferenc József is jóváhagyta a törvénytervezetet, a szentesített törvény az Országos Törvénytár 1894. XII. 18-án kiadott számában látott napvilágot, és 125 évvel ezelőtt, 1895. X. 1-jén lépett hatályba. Ennek az egyik oldal tapsolt, örült; a klérus – XIII. Leó pápával az élen –, illetve a központosításban veszélyforrást szimatolók népes táborában viszont felháborodást, zúgolódást keltett a programcsomag. (Az intézkedések folyományaként a keresztény megszűnik kereszténynek lenni, kongatták a vészharangokat.)

Hogy milyen heves viharokat kavart a ma már csak csésze-szélcsendnek tűnő változtatás, híven példázza Szemnecz Emil esete, a fehérvári 81. dandár kötelékébe tartozó, szabadságolt állományú honvéd főhadnagyé, aki a „Consummatum est” címet viselő, a Magyar Állam hasábjain megjelent cikkében járta körül a polgári házasság szentesítésének a témáját. A kontroll nélkül megjelent szövegben – Szemnecz ugyanis egyúttal a lap szerkesztőjeként is ténykedett 1890 és 1908 között – a budapesti esküdtszék (kilenc szavazattal három ellenében) felségsértést látott kibontakozni, amiért nyolchavi fogházra ítélte a szerzőt 1895. II. 14-én. Az ominózus, felháborodást kiváltó mondat a következő volt: „A magyar királyság elvesztette legszebb ékességét, az apostoli jelzőt, a szent kereszt a koronán ezentúl nem egyéb heraldikai szörnyetegnél, a kétfejű sasnál, a mely csupán cifraság, de értelme nincs.”

A honvéd dandár tisztikara is megtárgyalta az esetet (Természetesen felmerül a kérdés: Mi köze a honvédségnek ilyen szinten a politikához, hogy becsületbírósági eljárás keretében ítélkezik egy olyan ügyben, mely a katonai szolgálattal semminemű összefüggésben nincsen?), s kimondta – 31 szavazattal 1 szavazat ellenében –, hogy az inkriminált cikkben felségsértésnek nyoma sincs, így becsületbírósági eljárás indítása nem is szükségeltetik az ügyben. Bécs felháborodására, miszerint a tisztikar rosszul lett informálva, és lényeges alakiságokat mellőzött, báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter új eljárást rendelt el sietve. A tisztikar említett tárgyalásán elnöklő Huberth Andor tábornokot rendelkezési állományba helyezte, aki kénytelen volt elhagyni Székesfehérvárt, vissza kellett vonulnia a civil életbe. Szemneczet végül elítélték, Vácon kezdte el leülni büntetését, de hat hét elteltével Schlauch Lőrinc bíboros közbenjárására királyi kegyelemben részesült. Főhadnagyi rangjáról azonban lemondani kényszerült a megírt cikk miatt.

Ezzel szemben a Csáky Albin kultuszminiszter által kidolgozott tervezetekre alapozott, új intézkedésektől éltetői a felszaporodott kellemetlen házassági és vagyoni bonyodalom általános megoldását várták, a különböző felekezetűek gördülékenyebb egybekelését. A katolikus egyház képviselői viszont a házasság szentsége ellen indított támadást, azok célzott meggyengítését érzékelték e folyamatok mélyén, dacára annak, hány államban működött már a polgári anyakönyvezés intézménye.

A központosítás mellett a másik ok, ami a polgári anyakönyvvezetés szükségességét támasztotta alá (legalábbis retorikusan), az a válások szabályozása volt. Míg felekezettől függően, s azokon belül is az adott egyházi személy bigottságától, illetve empátiájától függően lehetett villámgyorsan is elválni, meg gyakorlatilag sehogy se, addig az új törvény megengedte ugyan a válást, de nem fogadott el minden csekélységet indoklásul. Vonalvezetőként felsorolt öt okot, melyek bármelyikének fennállása automatikusan váláshoz vezetett, illetve öt másik okot, melyeknél az adott körülményeket mindenképp mérlegelnie kellett a megbízott tisztviselőnek.

Amennyiben a válóok egy cselekedetre (pl. megcsalás) volt visszavezethető, a sértettnek a tudomásra jutástól fél éven belül el kellett indítania a pert, különben elévült annak indok mivolta. A bíró ítéletében köteles volt megfogalmazni, melyik fél a válásban a vétkes. Ha nem az asszony volt, férje nevét a válás után is viselhette, és tartásdíjra tarthatott számot. (A XX. század elején azonban még nem bonyolított le akkora forgalmat egy válóperes ügyvéd, mint manapság. 100 év alatt az akkori 2–3%-ról 60% fölé kúszott a válások arányszáma.)

Július elején kelt a belügyminiszter ama leirata, mely az állami anyakönyvvezetéssel, illetve az előzetes intézkedésekkel foglalkozik. Eszerint a szükséges nyomtatványokat és űrlapokat a királyi kincstár terhére a Belügyminisztérium szolgáltatja, minden egyéb kiadás viszont – a hivatalos helyiségek kijelölése (szükség esetén létesítése) és berendezése; hivatalos pecsét; az anyakönyvvezető számára az esketések idejére előírt, nemzeti színű vállszalag csokorral és Magyarország címerével (a szalagnak a jobb vállról a bal csípőre kellett omlania); az anyakönyvi kerületeket is feltüntető helységnévtár; a házassági hirdetések kifüggesztésére szolgáló tábla – a községeket terhelték. A hivatalos helyiségeket X. 1-ig át kellett adni az anyakönyvvezetőknek.

Többnyire a települések jegyzőit bízták meg az anyakönyvvezetői feladatokkal, akiket Németh Imre anyakönyvi felügyelő részesített oktatásban az állami anyakönyvvezetés körüli teendőikről. A felügyelő turnészerűen járta a megyéket – a fejérieknek a vármegyeház nagytermében tartotta meg előadásait. Az anyakönyvvezetőkön kívül az alispánok, a polgármesterek és a főszolgabírók voltak még arra feljogosítva, hogy összeadják az ifjú párt.

A születések és a halálesetek bejelentésével kapcsolatban X. 1-jétől Székesfehérváron az anyakönyvvezető Kossuth utca 20. szám alatt lévő irodájában tartoztak az illetékesek megjelenni. A születéseket egy héten belül, a halva születetteket, illetve az egyéb haláleseteket legkésőbb az esetet követő hétköznap, a talált újszülötteket is legkésőbb másnap be kellett jelenteni.

A születések bejelentéséhez szükség volt a törvényes atya, a bába, a szülést lebonyolító orvos és a közben jelen lévők nevére; valamint a helyszínre, s az épület tulajdonosának a nevére is. Az anyának is be kellett fáradnia a hivatalba, mihelyst képes volt megtenni az utat.

Haláleset bejelentéséhez magukkal kellett vinniük a halottkém által kiállított halottvizsgálati bizonyítványt. Közintézetekben lezajlott szülések és elhalálozások bejelentési felelőssége minden esetben az intézmény elöljáróságát terhelte. Haláleseteknél be kellett jelenteni a családfő nevét, felsorolni a közvetlen családtagokét, az esemény helyszínét, s az épület tulajdonosát.

Amennyiben a bejelentésre kötelezett kicsúszott a határidőből, vagy valótlan – ám csak kisebb súlyúnak számító – adatot közölt, azzal is kihágást követett el, amit 600 koronáig terjedő pénzbüntetéssel honorálhatták.

A házassági tanúk kiválasztásánál 2 kikötést tett a törvény: 16. életévét betöltött és a házasságkötés tényét megérteni képes illetőket kellett választaniuk az egybekelőknek.

Kiemelt fontosságot tulajdonítottak annak, hogy a szertartást magyar nyelven kell lebonyolítani. Amennyiben valamely házasulandó nem értené a nyelvünket, tolmácsot vehetett igénybe, aki az ez esetben is magyarul elhangzott kérdéseket és válaszokat lefordította.

Az anyakönyvvezetőnek (tisztviselőnek) a feladatai közé tartozott kijelenteni, hogy az állami házasságkötéssel az ifjú pár vallási kötelességének még nem tett eleget – Isten színe előtt még nem jött létre a frigy. Minden esetben fel kellett erre hívniuk a figyelmet, mert az egyház áldását kizárólag a polgári szertartást követően kérhették.

A kihirdetésekkel kapcsolatban semmi nem változott, ugyanúgy kifüggesztették a házasulók nevével ellátott táblát legalább három nappal a tervezett szertartás előtt. Az első, Fehérváron tartandó polgári esküvőre kihirdetett pár nevét már IX. 28-án olvashatták a templomba járók, egy római katolikus menyasszonyét és egy izraelita vallású vőlegényét. Fehérvár első anyakönyvvezetője Keresztes Ignác volt. X. 5. déli 12 óráig négy kihirdetést kellett bejegyeznie. X. 15-én lett volna esedékes az első házasságkötés, ami – jellemző módon – kitolódott, egészen 29-ig. Márkus Irén és Nagy Iván magyar királyi államvasúti tisztviselő kötötte össze ekkor életét először polgári szertartás keretein belül Székesfehérváron.

A vármegyében az első polgári házasságot jóval korábban, már X. 13-án megkötötték Nádasdladányban, vasárnap du. 4 órakor. Brunkala Imre segédjegyző adta össze a református Horváth Lujzát és a római katolikus Kovanitz Jánost. Október végén – kedvcsináló gyanánt – a házassági szándékukat addig bejelentő mátkapárok névsorát lehozta az újság is.

Kilenc hónapja zajlottak immár a polgári házasságkötések Magyarországon, amikor Mária Dorottya Amália főhercegnő Lajos Fülöp orléans-i herceggel történő egybekelését készült megünnepelni az uralkodóház. A publikum sokat találgatta és lázasan, az ő esetükben is meg fogja-e előzni a polgári szertartás a templomi esküvőt; s hogy tényleg Perczel belügyminiszter adja-e majd össze az ifjú párt, ahogy beharangozták – merthogy a törvény szerint ő nem lenne rá jogosult. Végül azzal vágták át a gordiuszi csomót az illetékesek, hogy Bécsben kötötték össze életüket 1896. XI. 5-én, míg előbb csak külön-, majd hivatalosan is el nem váltak.

Bár papíron a Szabadelvű Párt győzelmével (törvényjavaslataik megvalósításával) ért véget a XIX. század utolsó évtizedét meghatározó egyházpolitikai összecsapás-sorozat, és az is igaz, hogy nagyságrendekkel nem csökkent a lakosság templomlátogatási hajlandósága, mégis az látható, hogy gyakorlatilag kevesebb szabadelvűség érvényesült az újítások bevezetését követően, mint a reformok előtt. A katolikus vezetés mondhatni hadat üzent minden nem katolikus felekezetnek, melyre a protestánsok nem a nemzeti, sziklaszilárd egység eszméjét erősítve válaszoltak, hanem szintén felekezeti alapon rendezkedtek be a támadások visszaverésére. Ezen jelenségekkel párhuzamosan pedig az antiszemitizmus egyre nyíltabban jelent meg a közbeszédben, a médiában.

Végh Ákos László

Galéria:

Megosztás:

Ezeket látta már?