Bierbauer János, a székesfehérvári városi közgyűlés közegészségi bizottságának tagja és Bierbauer Anna 1855. XII. 1-jén örvendhetett fiuk, Viktor világra jöttének. Jómódú család volt a Bierbauereké, az említett János neve az 1875. évre összeállított lajstromban, melyben a legtöbb adót fizető városi bizottsági tagokat szerepeltették, a 12. helyre került. A família lakóháza a városháza szomszédságában állt. (A kétemeletes Zichy-palotához nem a legszerencsésebb módon illeszkedő, egyszintes Bierbauer-házat 1936-ban elbontották, hogy a hozzáépített, ma is látható, megmagasított épületegyüttessel bővítsék ki az egységesebb arculatú városházát.)
A családban az érdeklődés az orvoslás iránt nem volt új keletű, az 1831. évben tomboló kolerajárvány idején például Bierbauer Pál tisztelendő is „megkülönböztette magát […] az epemirigyben sínylődők gyógyításában”. Nem csoda tehát, hogy Bierbauer Viktor is orvosi oklevelet szerzett Bécsben, majd miután a Rudolf kórházban gazdagította tapasztalatait a gyógykezelések terén, hazatért Székesfehérvárra, ahol a régi városi kórház alorvosaként kezdte meg pályafutását 1880-ban. 1885-től csütörtökönként tett jelentést a „népesedési mozgalomról”, vagyis arról, egy hét alatt hányan születtek, valamint kik és milyen okból kifolyólag haláloztak el.
1884. február végén jegyezte el és III. 17-én vezette oltár elé Hampek Máriát. Házasságukból három fiú született, János, Viktor – aki utóbb Berzsenyire változtatta családnevét – és László. A 45 évesen elhunyt János gyógyszerész lett, a felsővárosi Öreg utcai patikát irányította élete végéig.
Bierbauer fontosnak tartotta a sérülések, kórságok megelőzéséről és az egyszerűbb betegségek kezeléséről való széles körű tájékoztatást az alsóbb néprétegek körében is. Hogy a Mentő Egyesület és az Önkéntes Tűzoltó Egyesület mentőcsapatának megszervezésével a vidéki magyar városokat górcső alá véve Székesfehérvár az elsők között büszkélkedhetett, neki köszönhették. (Az utóbbi szerveződésből kis híján kevéssé szokványos módon távozott: 1896 nyarán írásbeli lemondását nyújtotta át az egylet vezetőségének egy őt ért méltatlan és megalázó sérelem okán. A választmány azonban nem fogadta el az indítványát. Öt hónappal később együtt ünnepelték tízéves tagságát.) 1888-ban már nem al-, hanem rendes orvos; balesetben elhunytakhoz, öngyilkosokhoz, verekedésben megsérültekhez, szerencsétlenül jártakhoz hívták ki. Piaci razziák alkalmával jelezte a városi alkapitánynak, mely áruk romlottak, ergo elkobzandók. Boncolt, ha kellett, bűnesetek elkövetőinek elmebeli állapotát vizsgálta, s adott bizonyítványt arról, épelméjű-e az illető vagy nem beszámítható.
A millenniumi évben a székesfehérvári vendéglősök, kávésok, italmérők és pincérek ipartársulatába is beválasztották annak alakuló közgyűlésén.
1896 végén a képviselőséget választó Major Ferenc után megüresedett a tisztifőorvosi szék, amit Bierbauer Viktor helyettesként, majd a következő év májusában kinevezéssel töltött be, hogy még fáradhatatlanabbul szemlézze a megye területén a fürdőket, üzemeket, iskolákat, magánházakat, megfelelnek-e a létesítmények a köztisztasági előírásoknak.
1897 májusában Bierbauer Viktor maga is a feljelentők között volt, akik nem tudtak már szemet hunyni a városi főkapitány, Seidel Lajos üzelmei, nagyüzemi mennyiségben elkövetett sikkasztásai és csalásai felett.
Tisztifőorvosuk pályára állásának 25 éves jubileuma alkalmából pazar társasvacsorát adott Fehérvár vezetősége 1905. II. 14-én a Bandl-féle sörcsarnokban.
Bierbauer Viktor 1908-ban rukkolt elő a székesfehérvári mentőtanfolyamok elméleti anyagának összegzésével, melynek sokszorosítását a Számmer Nyomda végezte el. A füzetnek a „Mindnyájunkat mindenkor érhet baleset” nem túl fantáziadús, ám annál figyelemfelkeltőbb idézetet választotta címéül.
Amikor 1914 januárjában a frissen létesült bakteriológiai intézet élére kerestek szakembert, Viktorra esett a választás. Az intézmény élén többek között a vezetékes víz összetételének elemzésével igyekezett gátat vetni a különböző fertőzéseknek. Már évekkel a Nagy Háború kirobbanása előtt hangsúlyt fektetett a sebesültek ellátását oktató képzésekre mind elméleti, mind gyakorlati tanfolyamok keretében, a Szerbiának elküldött hadüzenet után pedig az ő Városház köz 2. alatti lakásán vették lajstromba azokat, akik ápolónőnek jelentkeztek a kórházakba, és akik a frontról visszatérő, lábadozó sérültek ellátására otthonukban vállalkoztak.
Bár 1914. XI. 3-tól a Ferenc József (Megyeház) tér 7. szám alá költözött, s itt is rendelt 8 és 9, valamint 14 és 15 óra között, az „ősi fészek” a család tulajdonában maradt, fiai laktak benne.
A Vöröskereszt Egylet főorvosaként végzett munkája elismeréséül 1916. április elején a Vöröskereszt hadiékítményes, II. osztályú díszjelvényével tüntették ki.
Súlyos betegen, fulladási rohamai közt sem hagyta abba a munkát, de 100 évvel ezelőtt, 1918. VIII. 1-jén már muszáj volt megpihennie. Orvosi műszereit kiragadta kezéből a halál. Másnap rendkívüli ülést tartott a városi tanács, melyen egyhangúan megszavazták, Saára Gyula polgármester elnökletével koszorút helyeznek el dr. Bierbauer Viktor ravatalára. A város saját halottjának tekintette elhunyt tisztifőorvosát és javaslatot tettek a közgyűlésnek dr. Bierbauer emlékének méltó módon történő megörökítésére. Temetésére a Hosszú temető Szent Háromság kápolnája előtt, a díszsírhelyek számára kijelölt téren került sor.
Források:
Budapesti Hirlap, 1884. III. 20.
Gyógyszerészi Közlöny, 1922. X. 15., 1929. IV. 14.
Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története III., 1998
Székesfehérvár és Vidéke, 1886. I. 7., 1892. IX. 17., 1896. XII. 15., 1905. II. 9., 1914. V. 16., 1914. VII. 30., 1914. X. 28., 1918. VIII. 3.
Székesfehérvári Hirlap, 1896. VII. 26., 1896. XII. 20., 1914. VII. 31.
Városok Lapja, 1914. I. 31.
Végh Ákos László
