Az első, név szerint ismert Csitáry: Chitary Grmanecz Mihály 1641. VII. 6-án kapott nemeslevelet III. Ferdinánd királytól. A források szerint családnevüket különböző írásváltozatokban használták, ami e korban a legkevésbé sem meglepő. Mivel nemességüket az ezt követő 36 évben nem hirdették ki, Ferdinánd fiatalabb fiához, az I. Lipót néven regnáló uralkodóhoz fordult Mihály nemeslevele ügyében. Az armálist ő és négy gyermeke – János, Mihály, Dorottya és Anna is – megkapta, s ezúttal a kihirdetés sem maradt el, még 1677-ben sor került rá Vágújhelyen. A címerük egy, a nyakán átlőtt hattyút ábrázol.
A Nyitra megyei Csitárról származó famíliából Mihály fia, János vásárolt a Dunántúlon, Bozsokon birtokot. Az ő gyermeke, az 1716-os születésű István pedig anyai nagyapja, bánkházi Bánky Kristóf vagyonát is örökölte, majd Vigyázó Klárával kötött házassága révén további birtoktestekkel bővítette javait. „Járt utat a járatlanért el ne hagyj!”-szemléletű unokájuk nemes Hegedűs Annával történt egybekelése útján növelte tovább a családi vagyont. Szükség is volt a terjeszkedésre, hiszen 11 ízben kísérte gyermekáldás a már 26 esztendősen Veszprém megye alügyészeként, majd táblabírájaként tevékenykedő Grmanecz Gábor házasságát. A család ereklyeként őrizte egy ítéletét 1945-ig, melyet az Esterházy és a Széchényi családok évszázadokon át húzódó pörében hozott.
Elsőszülöttje, szintén Gábor 1833 augusztusától a híres ügyvéd, Taródy Lajos patvaristájaként kezdte pályafutását. Négy és fél évvel jogi diplomája megszerzését követően egy jómódú fehérvári polgár lányát, Lasits Antóniát választotta nejéül. Az esküvőt Székesfehérváron tartották, 1841. IX. 12-én, de Bozsokon (ha már nem is az atyai, hanem egy új építésű házban) élt Veszprém megye al-adószedője hitvesével. Gozsdu, Mikszáth vagy Gárdonyi sem kereshettek volna tipikusabb alakot dzsentri-ábrázolásaikhoz. A kártyához és töméntelen borhoz szokott felmenő (elherdálván teljes vagyonát) kénytelen volt adósságait törlesztendő eladni a birtokot és beköltözni Székesfehérvárra.
Három gyermeke közül a középső, Zoltán Berhidán üzemeltetett gyógyszertárt és szikvízgyárat. A legfiatalabbról, Emilről, az 1930-as évek fehérvári polgármesterének atyjáról érintőlegesen ugyan, de esik még szó. A legidősebb testvér volt Kálmán, a rendszerkritikus, gunyorosan fogalmazó nyomdatulajdonos és újságíró.
Csitári Kálmán 1842. VII. 19-én született Bozsokon. Miután befejezte tanulmányait Veszprémben és Székesfehérvárott – akár öccse, Zoltán –, gyógyszerész vonalon képezte magát tovább. Írói tehetségét ennek ellenére a Gyógyszerészeti Lapok, a Koszorú, a Nefelejcs, a Gombostű és a Magyar Ujság hasábjain egyaránt kamatoztatta.
Amikor Klapka György Bismarck szövetségeseként 1866-ban (elkésve, így lényegében hiábavalóan) felállította légióját a poroszok támogatása és Habsburg-Ausztria móresre tanítása érdekében, Csitári Kálmán is az önkéntesek sorait erősítette. Nem is kerülte el a letartóztatást forrófejűsége miatt, miután hazatért, de mert akadt, aki szót emeljen az érdekében a megfelelő helyen – szabadon bocsájtották. A közélettől (átmenetileg) megundorodva visszahúzódott Pankotára, s farmakológiai ismereteivel segítette a környezetében élőket.
Nem bírt azonban remeteként megülni a hátsóján, az 1870-es évek elején már Fejér megyeszékhelyén láthatjuk. Cikkeit pedig a Székesfejérvár c. lap hasábjain, melynek 150 évvel ezelőtt, 1873. VI. 29-én lett a segédszerkesztője. Családneve kezdőbetűjével („Cs”) látta el hírösszefoglalóit, beszámolóit a városi közgyűlésekről, megyegyűlésekről. Ritkábban hullámzó minőségű verseivel, tárcáival, színi bírálataival is találkozhattak a lap olvasói. Szeretett fogalmazni, helyesírását, mondatszerkesztését azonban több ízben kifogásolták. Hol nyíltan, mint Moenich Károly főlevéltáros a Fejérmegyei Közlönyben, hol az anonimitás leplébe burkolózva csipkedték egóját. Ezekre egyrészt a nyomdafesték-nemtűrés határait feszegető hangnemben válaszolt – szorgalmasan gyűjtögetve a tapasztalatokat későbbi sajtópereihez –, másrészt „álneveken” (Tigram, T_ _m) kezdett írni, hogy elejét vegye a személyét kipellengérező támadásoknak.
1873 őszén átnyergelt a Székesfehérvári Figyelő, onnan pedig elég gyorsan a Székesfehérvár és Vidéke csapatába. Itt végre megtalálta a számítását, a laptulajdonos Persz Adolf 1875. V. 25-én át is adta a stafétát addigi szerkesztőtársának és barátjának. Csitári, a frissen „kinevezett” főszerkesztő és laptulajdonos – aki, mint láttuk, szövegei végére is Cs-t biggyesztett, nem G-t – folyóirata fejlécén Csitáriként szerepel a nyelvtörő Grmanecz vagy Gramanecz helyett.
E megemlékezésben (nem titkoltan) én is a Csitári-változatot preferálom, a Fehérvárra költöző Grmaneczek felmenői azonban meglehetősen eklektikusan használták a rendelkezésükre álló neveket. A nagyapa ügyvédi diplomáját is „Grmanecz másként Csitáry Gábor” számára állították ki. A dinasztiának az egykori koronázóvárosba költöző ága ezzel szemben mind szisztematikusabban szerepelt Csitáriként (a századforduló környékétől pedig Csitáryként) az okiratokon. Ennek ellenére csak 1940-ben teszik hivatalossá, hogy ők Csitáryak – régi magyar nemességüket és előnevük megőrzését szem előtt tartva. A Grmanecznek előbb csak a monogramját hagyták meg, végül a G. is eltűnt. 1882-ben azonban még a nyomdatulajdonos testvérek egyike Csitáriként, másikuk Csitári Gramaneczként írta alá a polgármesterhez benyújtott levelüket. (Lásd a képen!)
Zsurnalisztaként – ahogy utaltam már rá – Csitári nem a karikását, a tollát pattogtatta úgy, hogy abba valakinek rendre belesajdult a tyúkszeme. Szinte megállás nélkül kapta a hivatalos felkéréseket az esküdtszéki tárgyalásokra. Egyszer azzal vádolták, hogy az adófelügyelői hatóságot rágalmazta (ő vagy valamelyik névtelen tollforgatója), másszor azzal, hogy az osztrák katonatisztek gyávaságát verte nagydobra. Előfordult, hogy a bírósági fullajtárok karhatalmi támogatással törtek be a lakásába, hogy felkutassák az elrekvirálandó cikkek kéziratát. Nem kellett azonban félteni Csitárit, akit nem egy alkalommal az országos figyelem középpontjába majd a tiszlaeszlári vérvád kapcsán kerülő Eötvös Károly védett. Eredményesen. A perbe fogott lap- és nyomdatulajdonost alkalomról alkalomra felmentették a korabeli híradások alapján.
1875-ben a gyomorbeteg Forster József, akivel Csitári Kálmánnak nem a legharmonikusabb volt a kapcsolata (a Székesfejérvárnál együtt dolgoztak, később azonban – vélhetően – Forster is egyike volt azoknak, akik névtelenül kritizálták a lelkes zsurnaliszta pongyolaságait), megkérte, hogy átmenetileg ellenlábasa szerkessze a Szajkó c. élclapját. Egy szám jelent meg ebből, ami miatt, mert zajos siker helyett az értetlenség csendje övezte, Csitári nem győzött mentegetőzni, hogy nem kenyere a humor. Valamiért mégis rákapott az ízére, mert hat nappal az ominózus Szajkó-szám megjelenését követően bejelentette a polgármesternél, hogy egy Darázs név alatt futó szatirikus folyóiratot is megjelentetni kíván a jövőben. Ez a papírfullánkos jószág a Székesfehérvár és Vidéke melléklapjaként látott napvilágot később.
Értette-e a humort Csitári Kálmán? Nem-e? Kortársai mindenesetre kedélyes, barátságos, társasági embernek ismerték. Ám ha az eszméiről volt szó, robespierre-i erényekkel lépett a pástra. Az Ausztriától való teljes függetlenség pártolója volt, lapja pedig remek szócső egy idealizált Kossuth-képpel bíró korban.
Azt a korszakról mindenképp tudnunk kell, hogy az 1872. évi ipartörvényben lefektetettek lehetővé tették, hogy bárki nyomdát alapíthasson, nem követelve meg az illetőtől, hogy szakképzett legyen. Azt, hogy az alkalmazottnak, aki ténylegesen irányítja a nyomda működését, ki kell tanulnia a mesterség csínját-bínját, csak az 1884. évi ipartörvény tette szükségessé.
Székesfehérváron a Számmer testvérek üzemeltettek 1871-től két nyomdát – több mint egy évtizeden át vetélytárs nélkül. A kulturális élet lassú, de biztos fellendülése azonban a nyomdaalapítási kedvre is pozitívan hatott. Egyletek, társulatok, olvasókörök jöttek létre, lapokat alapítottak vállalkozó szellemű, mondanivalóval rendelkező írástudók. A nyomdatechnika fejlődésével párhuzamosan pedig szinte garantált volt a permanens bevétel azok számára, akik tőkét tudtak befektetni egy nyomdába.
1882-ben, miután Számmer Kálmán nem bírta tartani a tempót fivérével, Imrével, a Vörösmarty nevével fémjelzett nyomdája felét eladta Csitári Kálmánnak és öccsének, Emilnek, akik így az a Székesfehérvár és Vidékét még nyereségesebben tudták kiadni. Az első szám, amit a saját üzemükben nyomtattak ki, az 1882. IV. 29-i volt. A nyomda a Csitáriak lakásán, a Bástya és a Bognár utca találkozásánál (a mai Országzászló téren) álló Zalay Alajos-féle házban kezdte meg a működését Debreczenyi Gyula betűszedő vezénylete mellett. Az eleinte hetente egyszer megjelenő periodika hamarosan a nyomdát ugyanennyi idő alatt három ízben is elhagyó kiadvány lett.
Forrás: VLKI
Azt, hogy ígéretes kezdet milyen eredményre fog vezetni, Csitári Kálmán, sajnos, nem érhette meg. Már korábban, 1881–82 telén ágynak dőlt hosszabb időre. Vélhetően agyhártyagyulladás kínozta, „agyi bántalmak” – olvasható a kurrens sajtóban. Bár márciusra lábra állt, folyamatos betegeskedés tépázta szervezetét. Hogy kikúrálja magát, 1882 júniusában Hévízre utazott. A gyógyvíz jótékony hatása néhány napig fokozta ugyan a gyógyulásba vetett reményt, ám VI. 27-én egy végzetes szívszélhűdés pontot tett az agilis lap- és nyomdatulajdonos Csitári Kálmán fiatal élete végére.
A nyomda vezetését, valamint a Székesfehérvár és Vidékének a szerkesztését öccse, a hasonló eszméket valló Csitári Gramanecz Emil folytatta, s fel is virágoztatta mindkettőt. Vagy Kálmán volt annyira emlékezetes jelenség, vagy a pesti újságírók kivételesen hebehurgyák – nem kizárt, hogy mindkettő igaz –, de még három évvel az idősebb Csitári testvér halála után is előfordult, hogy – Emil helyett – őt említették cikkeikben egy-egy frissen lezajlott esemény résztvevői között.
Források:
Csitáry G. Emil: Emlékiratok, 2013
Fehérvári Hiradó, 1882. III. 5.
Fővárosi Lapok, 1878. X. 4.
Frigyik Katalin: A Csitáry nyomda 68 éve, in: Fejér Megyei Hírlap, 1989. IV. 2.
Frigyik Katalin: Székesfehérvár harmadik nyomdája: a Csitáry-nyomda (1882–1949), in: Csurgai Horváth József—Demeter Zsófia—Vizi László Tamás (szerk.): Laudatio et salutatio, 2004
Nemzet, 1885. VI. 11.
Pesti Hirlap, 1880. III. 20.
Végh Ákos László
