Az 1850. VI. 22-én Székesfehérváron született Goldziher Ignác felmenői közül, a spanyol földről egykor Hamburgba menekülő családból Mózes hagyta el a Hanza-várost, hogy az 1735-ös év már a burgenlandi, Pozsonytól délnyugatra fekvő Köpcsényben találja. A bőrrel történő kereskedés apáról fiúra jelentett megélhetést a família számára. Fehérvárra Mózes dédunokája, Adolf tette át a székhelyét 1842-ben, miután nőül vette a Köpcsénytől 17 km-re megbújó Rajkán élő, morva származású Berger Katalint. (Több mint 100 éven át, 1837. X. 9-én kelt határozatáig nem engedte a szabad királyi város magisztrátusa izraeliták letelepedését Fehérváron. Ekkortól is csak komoly feltételek teljesítése mellett.) Lakóházukat anno a Belváros 44-es számával jelölték, ma az Oskola u. 6. számot viseli.
A család példaértékű összetartással, egymás iránti tisztelettel vészelte át a történelmi viharokat. A gazdag könyvtárat összeállító nagyapja, Vitus emlékét Ignác haláláig ápolta. Hatásáról, a tudományok iránti olthatatlan kíváncsiságáról, amit unokája is örökségül kapott, Ignác a naplójában is megemlékezik. Atyja kérésére nagyszülei elhunytának évfordulóin élete végéig tanult és imádkozott a lelkük üdvéért.
Ignác vallásos, erkölcsös életre nevelésére különösen nagy hangsúlyt helyezett Goldziher Adolf. Arisztotelész peripatetikus módszerét az Ignác által Sóstó fasorként aposztrofált Hosszúsétatéren lépdelve alkalmazta: az alakoskodás, a képmutatás gyűlöletes mivoltára, a segítségnyújtás és az önfeláldozás Istennek tetsző szükségességére nyitotta fel négyesztendős gyermeke szemeit.
Az ötéves Ignác ismerte már a Tórát. (Egyik forrás szerint az egésszel, a másik szerint „csak” Mózes első könyvének tanulmányozásával végzett már ekkorra.) A szertartásrend megreformálója, a Mórnak is „fordított” Zipser Mayer fehérvári rabbi javasolta Adolfnak, több könyvet bocsásson tehetségesnek mutatkozó fia rendelkezésére. Az atya gyakran gazdagította a rájuk maradt könyvörökséget, nem tért haza a prágai vásárból fóliáns nélkül. A Zipser fivérek (Mayer és Marcus) vezették be Ignácot nyolcévesen a Talmud tanításaiba, amit Rohoncra távozásukat követően Guggenheimer rabbi felügyelete mellett is folytatott a kisfiú.
Az Úri utcai elemi tanodában koptatta 1855 őszétől a padot, a három szűkös teremben német nyelven zajlott a mintegy 120 gyermek pallérozása. Bár magyaróráikon olvastak, írtak is anyanyelvünkön, a grammatika mellett a magyar történelem fontosabb(nak tartott) eseményeire is kitekintettek.
Az irodalom mezején már 12 évesen piknikezett Goldziher Ignác: a szünidőben kinyomtatta Pesten a Sichat Jichák (azaz Izsák fohásza) c. füzetét imamagyarázatokkal.
Három évig magántanuló, majd a ciszterci rend által működtetett fehérvári gimnázium diákja volt 1865-ig. Visszaemlékezéseiben névnapjának nevezte az utolsó tanítási napot, midőn az iskola Ignác-harangja jelezte: elkezdődött a vakáció.
A gyakorlati dolgokhoz kisebb affinitással rendelkező apa a konkurencia térnyerésére nem tudott expeditíven reagálni. A csizmadiák, akikben megbízott és áruhitellel segített, tagadták adósságukat. Az egyik palotavárosi iparos Ignác szeme láttára fenyegette meg késével atyját. A csőd elkerülhetetlen volt.
Ignác 15 éves, amikor a család kénytelen Pestre költözni. Középfokú tanulmányait a fővárosban fejezte be, de ezzel párhuzamosan a pesti egyetemre is bejárt, a dervisútjáról hazatért Vámbéry Árminnak a török és perzsa filológiát kiveséző előadásait látogatta. Egy agyvelőgyulladás meghiúsította, hogy 1867-ben letegye az érettségit. A regenerálódását követően – csakúgy, mint gimnáziumi évei alatt – diákokat korrepetált. Bacher Vilmossal autodidakta módon tanultak arabul és szírül.
Kármán Mór nagy tervekkel agitálta Goldzihert, vállalja el az Izraelita Közlöny szerkesztését. Hosszú távú reményeiben azonban csalódnia kellett, mert egy berlini állami ösztöndíj három hónappal később elszólította az ifjút a szerkesztői asztaltól. Tanév végén ellátogatott szülővárosába. Fehérvári, megfogalmazott tapasztalatait az Izraelita Közlöny publikálásra érdemesnek tartotta.
Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter tovább szorgalmazta, keljen peregrinációra. Ezúttal a lipcsei egyetemen, a muszlim kultúra kutatásának egyik európai központjában szívhatta magába a tudást. Heinrich Leberecht Fleischer előadásait hallgatva szilárdult meg benne az érdeklődés a muszlim hitvilág tudományos igényű feltérképezése iránt. 1869 decemberében ledoktorált ugyan filozófiából, mégis tovább tanult Lipcsében. Nyelvészeti és irodalomtörténeti tárgyú tanulmányai német szaklapok hasábjain jelentek meg. Eötvös őrá tervezte bízni a pesti egyetemen alakuló sémi filológiai tanszék vezetését, ám a miniszter 1871. II. 2-án bekövetkezett halála után az ifjú Goldziher pártfogó, így katedra nélkül maradt.
Tavasszal lipcsei professzorai ajánlásaival tarsolyában Amszterdamon át Leidenbe utazott. A Warnerianum könyvtárának kéziratait és keleti nyomtatványait másolta itt le. Bécsbe tett még egy kitérőt 1871. X. és 1872. II. között, a Pauler Tivadar miniszter által kijelölt állomáshelyen azonban a berliniektől megszokott lesajnálást és felfuvalkodottságot kellett átélnie.
Már 1872 tavaszán a pesti tudományegyetem magántanáraként helyezkedett el, de másfél év sem telt el, s megint úti ruhájában látjuk. 1873 augusztusában indult keletre arab nyelvtudását megacélozandó. Bejrútot, Damaszkuszt és Jeruzsálemet barangolta be; a kairói Dzsamaa al-Azhar egyetemen az iszlám jogban mélyítette el ismereteit. 1874 tavaszán hazatérve pazar kiadványgyűjteményt ajándékozott a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárát búvárlóknak. Élménybeszámolóiban a könyvnyomtatás kurrens viszonyai mellett annak keleti történetét is összefoglalta: egy mohamedánná lett magyarnak köszönhetően honosodott meg a XVIII. század elején a nyomdászat az Oszmán Birodalom területén. (A kolozsvári születésű, rabszolgából lett diplomata Ibrahim Mütaferrika 1729-ben alapította nyomdáját III. Ahmed szultán engedélyével Isztambulban.)
Onnantól, hogy 1866 nyarán két mesefordítással mutatkozott be irodalmárként a Hazánk és a Külföld elnevezésű periodikában, gyakorlatilag rendszeresen publikált. Először csak szöveg-átültetéseket, édesapja halála után (1874. V. 4.) sovány mellékjövedelmet jelentő cikkeket a Pester Lloydba, de szerteágazó érdeklődési köréről tanúskodó tanulmányai, esszéi olyan tudományos sorozatokban láttak napvilágot, mint az Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből vagy a Földrajzi közlemények.
1876 márciusában került ki a nyomdából a zsidóság mitológiáját és vallásuk fejlődéstörténetét összegző munkája, a Mythos bei den Hebräern und seine geschichtliche Entwickelung. Az angol (1877. évi) fordítás ugyan sikereket tudhatott magáénak, német területen inkább értetlenséggel fogadták. Magyarországi hitsorosai azonban még a keresztvizet is leszedték volna róla, ha nem lett volna eleve hamvába holt ötlet erre aspirálni. Eretneknek, vallástagadónak bélyegezték meg. Mindenesetre bebizonyította, hogy létezik héber mitológia, ha nem is olyan, istenségekkel benépesített, mint amilyenek a görög–római mítoszok.
Hogy családját hathatósabban segíthesse anyagilag, 1875. november elején elvállalta a pesti izraelita hitközség titkárságának vezetését. (A választmány 28:7 arányban szavazott rá.) E – számára inkább terhes, hivatali munkával járó – pozícióban három évtizeden át robotolt. (Szó szerint tíz beosztottja helyett is.)
1876. VI. 6-án javasolták akadémiai (levelező) tagságát – (többek között) Csemegi Károlyéval és Konkoly Thege Miklóséval együtt –, akkor, amikor mestere, Vámbéry Ármin rendes taggá avanzsálását is forszírozták. Két nappal később tárgyalták a felterjesztéseket, Goldziher Ignác e naptól akadémikus. Még a 26. életévét sem töltötte be. Székfoglalóját ez év XI. 13-án tartotta A spanyol arabok helye az iszlám fejlődése történetében, összehasonlítva a keleti arabokéval címmel.
1877-ben alapítótagja volt az X. 4-én megnyíló Országos Rabbiképző Intézetnek, melyben azonban – fájlalta – csak közel 25 év múlva jutott tanári álláshoz.
1878-ban kelt egybe Mitter Laurával. Két fiuk született. A nagyapja nevét kapó Miksa fiatalon elhalt (egy sikertelen vizsga miatt főbe lőtte magát húszévesen), Károly viszont apja nyomdokaiba lépett – felcseperedvén tanárember lett. Atyja halálát követően meglehetős odaadással ápolta annak kultuszát; erről tanúskodik az a több mint 13 000 db – 1650 személy kezétől – édesapjának írt levél, amit később az akadémia őrzésére bízott.
1881-ben jelent meg Az iszlám. Tanulmányok a mohamedán vallás köréből című kötete. E terjedelmes művével alapozta meg az immár kritikai módszerekre is támaszkodó iszlámtörténetet.
1883-ban hivatalos minőségben, minisztériumi küldöttként vett részt a VI. Orientalista Kongresszuson, amit ifjúkori peregrinációja egyik kedvelt színhelyén, Leidenben rendeztek.
Az 1884-ben induló Magyar Zsidó Szemlének oszlopos tagja volt egy ideig, de egyrészt azért, mert megromlott a kapcsolata a lapalapító Bacher Vilmossal, másrészt mert azt tapasztalta, az ifjabb zsidó nemzedék többsége nem kíváncsi népük kulturális gyökereire, elhagyta a periodika fedélzetét. Utolsó kísérletének, A zsidóság lényege és fejlődése címen tartott előadássorozatának félbehagyott „záródarabját” már el sem küldte a lapnak.
Annál nagyobb energiával fordult az iszlám hiedelemvilágának rendszerezése felé. Összegyűjtötte és egységbe foglalta a vallás keletkezés- és fejlődéstörténetét. Nagy lélegzetvételű munkájának, mely 1889-ben és 1890-ben jelent meg két kötetben, a Muhammedanische Studien címet adta.
Az 1889. szeptemberben megrendezett, VIII. Orientalista Kongresszuson II. Oszkár svéd király személyesen nyújtotta át neki a nagy aranyérmet és a Vasa-rend lovagjelvényeivel is feldíszítette Stockholmban.
1892. V. 6-án lett az akadémia rendes tagja, ami komoly fegyvertény ekkoriban egy zsidó fiatalember részéről. Az X. 24-én felolvasott székfoglalójával (A pogány arabok költészetének hagyománya) viharos sikert aratott. Ekkor már az 1886-ban útnak indított La Grande Encyclopédie igényt tartott biográfiai és bibliográfiai adataira; és a londoni Royal Asiatic Society is dísztagjává választotta. 1893 májusában (édesapja halálának 19., anyjáénak 9. évfordulóján) mégis így gyötrődik naplója tanúsága szerint: „Mi minden történt velem ebben a tizenkilenc évben! Reményeim meghiúsultak, barátaim gyűlöltek, a gonoszok megvetettek, semmibe vettek, háttérbe szorítottak. Fáradozásaimmal szemben mennyi rosszindulat, hittestvéreim miatt elszenvedett mártíromság, kínpad, vergődés, ám némi hírnév, némi megbecsülés is, mit nem láttak szívesen, holott én mit sem vártam tőle, és semmit sem értem el általa. Mindezt nem érdemeltem meg: sem a gyűlöletet, sem a megbecsülést! A gonoszok gyűlölete életem termése; minden megbecsülés csak egyetlen szem elvethető mag gyermekeim számára.”
1893. VII. 1-jén Székesfehérváron ünnepelte a család fiainak felnőtté avatását, Ignác bármicvájának 30 éves jubileumán.
1896 elején egy hathetes tanulmányutat vezetett minisztériumi megbízásból Egyiptomban középiskolai tanárok csoportjának.
1905. V. 9. és 1919. X. 23. között a tudományos akadémia I. osztályának elnöki tisztét Goldziher Ignác töltötte be, 1911-től volt igazgatósági tagja az intézménynek. Nyolc külföldi akadémia választotta tiszteleti tagjává, két külhoni egyetem nevezte ki díszdoktorrá. 1894-ben Heidelbergben és Camebridge-ben, 1904-ben a St. Louis-i, 1913-ban az uppsalai egyetem – évekkel korábbi – meghívásának eleget téve tartott előadásokat.
Akadémiai tevékenysége ismeretében némiképp visszatetsző, hogy 33 év magántanári szolgálattal a háta mögött kapta csak meg a pesti egyetemen a hőn óhajtott rendes tanári kinevezést.
Kutatásainak kimagasló eredménye az 1910-ben német nyelven kiadott, két évvel később (Heller Bernát fordításában) magyarul is megjelent Előadások az iszlámról esszékötete. Több tanulmányát német nyelven publikálta, de hogy még szélesebb körben ismerjék meg tudományos munkásságát, angolra, franciára is rendszerint lefordították őket. Utolsó nagyobb munkája a Vámbéry Ármin erényeit taglaló, akadémiai emlékbeszéde volt.
Nem kedvelte a bécsieket, de annak köszönhetően, hogy három év halogatás után elfogadta a császárváros Uránia Népművelődési Házának felkérését 1916 végén, találkozott Joseph von Karabacekkel és Alois Musillal.
Amikor az 1917/18-as tanévben a pesti egyetem dékánjává nevezték ki, ellenlábasainak szekértábora hirtelen beállt mögé a hátát veregetni. De mekkorát fordult a világ 1919 októberére… Amikor Lóczy Lajos földrajztudós úgy érezte, nem tarthatja magában a véleményét, miszerint nem szabadna zsidókat megtűrni sem az akadémia, sem az egyetem tanári karának soraiban, Goldziher lemondott tizennégy és fél évig betöltött elnöki pozíciójáról.
1921 novemberében influenzás tüneteket produkált szervezete. Hogy óvja egészségét, de előadásaival se maradjon el, tanítványait otthonában okította. Ennek megfelelően egyre jobban kimerítette tartalékait, a tüdőhurut tüdőgyulladássá lobbant, s 100 évvel ezelőtt, 1921. XI. 13-án hajnalban Goldziher Ignác átadta lelkét teremtőjének. A gyászmenet két nappal később kísérte el utolsó útjára az akadémia oszlopcsarnokától a Kozma utcai sírkertbe.
Goldziher Ignác emléktáblája Székesfehérváron, az Oskola u. 6. számú épület falán hirdeti 1924. IX. 7. óta: „Ebben a házban született ≈ 1850. június 22. ≈ Dr. Goldziher Ignác, kelet mélységeinek tudós kutatója, kinek munkáiban az egész művelt világ megismerte és megbecsülte a magyarság kulturális erejét.” A mementó – Bory Jenő alkotása – a saroképület Goldziher Ignác közi oldalán látható.
1844 őszétől kezdődött meg a fehérvári izraelita hitközség iskolájában a tanítás. Az intézmény 1925. V. 10-én vette fel ünnepélyes keretek között Goldziher Ignác nevét, amit meg is őrzött működése végéig, 1944-ig, mikor az amúgy is mostoha körülmények satujába kényszerülő izraeliták iskolaépülete bombatalálatot kapott.
Források:
Budapesti Hirlap, 1889. IX. 14.
Budapesti Szemle, 1878. XXXI–XXXII. szám
Büchler Sándor: A Goldzieherek családfájáról, in: Múlt és Jövő, 1939
Fővárosi Lapok, 1874. IV. 22., 1875. VI. 17., 1875. XI. 3., 1876. VI. 7., 1876. VI. 9., 1876. XI. 15.
Goldziher Ignác: Napló, 1985
Harmat József: Goldziher Ignác élete és tudományos munkássága, 2003
Magony Imre: Székesfehérvár szobrai, 2016
Pesti Hirlap, 1892. V. 6.
Rautmann Magyar lexikona, Franczia nyelv–Haute volèe, 1881
Simon Róbert: Goldziher Ignác, 2000
Surányi István: A székesfehérvári Goldziher Ignác Izraelita Elemi Népiskola története, in: A zsidók Fejér megyében 1688–1867, 1989
Végh Ákos László
