150 évvel ezelőtt, 1873. II. 9-én született a Sopron megyei Szilsárkányon Málics Mihály. Az ifjú Pápa és Győr bencés gimnáziumainak volt a növendéke, míg 1889-ben Zircre nem vonult, Szent Bernát regulájának követői közé. Ekkor vette fel a Marosi Arnold nevet.
Tanulmányait Székesfehérváron folytatta. Az 1890–91. iskolai évben a ciszterci gimnázium eredményesebb tanulói közé tartozott, a német és a görög nyelven kívül minden tárgyból a legjobb érdemjegy került a neve utáni rubrikákba. A hazánkban III. Béla uralkodása óta tevékeny ciszterci rend Székesfehérvárról Egerbe irányította Marosit az 1891–92-es tanévre. Az érettségit követően a budapesti tudományegyetemen hallgatott földrajz- és természetrajz-előadásokat, illetve teológiát a ciszterciek hittudományi intézetében. A vulkánok működésétől a telepes növények szaporodásáig számos témában írt dolgozatot, míg lediplomázott.
1896-ban szentelték pappá Székesfehérváron.
1897 szeptemberében ugyancsak az egykori koronázóvárosban, (egyik) alma materében kezdett el tanítani – heti három órában természetrajzot –, de mindjárt a tanév elején tüdővérzés gyengítette le szervezetét. Míg lábadozott, megszerezte Pesten a középiskolai tanári oklevelet. Zircen, Szentgotthárdon igyekezett felépülni betegségéből, s hittanári képesítést is szerzett. E diplomájának köszönhetően talált aztán állást, a bajai főgimnázium katedrájára állhatott fel. Mind a nyolc évfolyamnak ő volt a hittantanára, összesen heti tizenhat órában.
1902. június végén már következő állomáshelyén, Pécsett látjuk, a baranyai főgimnáziumban. Itt ismerkedett meg közelebbről az archeológiával, az életét alapvetően meghatározó stúdiummal. A szekszárdi Wosinszky Mór szárnyai alól kikerülve megszervezte a Pécs-Baranyai Múzeumegyesületet, kinevezték múzeumigazgatónak. E poszton egyik legfontosabb feladatának tartotta a Juhász-féle régészeti gyűjtemény rendezését. A múzeum megnyitó ünnepségére 1904. XI. 27-én került sor.
Marosi szeretett Pécsen, és mind tanári, mind művelődésszervezői tevékenysége hatékonynak bizonyult, ám a rend döntéshozói 1909 őszén ismét áthelyezték, visszatért Székesfehérvárra. Itt a baranyai tapasztalatait kamatoztatva már 1910 tavaszán – Saára Gyula polgármesterrel, az ötletgazda Lauschmann Gyula tisztifőorvossal és Széchényi Viktor főispánnal – megalakította a Fejérmegyei és Székesfehérvári Múzeumegyesületet. Az 1873-tól működött Történelmi és Régészeti Egylet gyűjteményének megmentését célozták ezzel, a kollekció ugyanis a vármegyeháza börtönkamráiban porosodott; Hattyufy Dezső és Lauschmann Gyula közreműködése nélkül el is pusztult volna. Ami tárgyi emléket korábban pusztán felhalmoztak az értékmentők, Marosi Arnold, a frissen kinevezett múzeumigazgató a jó pedagógus precizitásával osztályozta és csoportokba rendezte, létrehozva ezzel Székesfehérváron a helytörténeti kutatások bázisát.
Az 1910-es években megindult lelkes kultúrmunkát a Nagy Háború torpanthatta csak meg. Az évtized vérzivatarosabb felében egy-egy sikeres ütközet hírére külön előadásokat tartott tanítványainak, dicsőítve a magyar katonák hősiességét.
Bár a proletárdiktatúra idején Rexa Dezső főlevéltárnok kezébe helyezte át a múzeum kulcsait a hatalom, Marosi Arnold már 1919. VIII. 29-én visszakapta azokat.
A ’20-as években a helytörténet került érdeklődése homlokterébe. Nem csak Fehérvárra, az egész megyére vonatkozóan kutatott nagy erőkkel leletek, dokumentumok után. Buzgalma átragadt másokra is, számos követője, segítője akadt munkájában. Egyik legfontosabb feladatának tartotta az ifjak lelkébe beleplántálni a hazaszeretetet; gyűléseken, táborozások, szabadlíceumok alkalmával agitált, lelkesítette hallgatóságát. Vallotta, értékes életet csak akkor élhetünk, ha az isteni gondviselés által kijelölt hivatásnak becsületes szorgalommal felelünk meg. Tengeri kígyóként tekeregne a felsorolás, ha számot adnánk minden egyesületről, bizottságról, társaságról, melyek vezetősége felvette a tagok közé.
Az elmélyedt tekintetű, kissé hajlott hátú, lassú járású férfiúból csak úgy sugárzott a komolyság, a szigor, csak akik közelebbről ismerték, tudták, hogy a látszólagos mélabú máz Marosi vidám alaptermészetén, az egykori legényén, aki sírva-vigadva nótázott baráti körben.
Irodalmi munkássága négyszáznál több alkotásra rúg, ezek többségét ki is nyomtatták, elenyésző a kéziratban maradt műveinek száma. Bencés tanártársával, Horváth Cézárral szerkesztett emellett tankönyveket. E hatalmas anyagból talán a legfigyelemreméltóbbak közé tartozik az 1914-es A természet élete. 1920-ban került ki a nyomdából propagandafüzete Magyarország hármas egysége címmel; 1924-ben Átöröklés és nemzetvédelem című tanulmányát publikálta. Helytörténeti jelentőségű két írása: A székesfehérvári rádiótelepi ásatás 1926-ban, a Székesfehérvár műemlékei pedig 1927-ben jelent meg. Folyóiratokban is rendszeresen láttak napvilágot cikkei, a múltat búvárlók (Székesfehérvár lakosságának kialakulása; Kőkorszaki leletek Bicskéről stb.) éppúgy, mint kurrens eseményekkel foglalkozók (Székesfehérvár Hóman Bálint munkáiban; Szent István szobrunk stb.).
A ’30-as években kínálkozott a legtöbb leletmentési alkalom Marosi Arnold számára. Fehérváron az öreghegyi avar sírmezők és a szárazréti honfoglalás kori temető feltárása fűződik a nevéhez, de szerte a megyében ásatott. Elsősorban a megye déli régiójában: Előszálláson, Vajtán, de Kisapostagtól Csákberényig, Herculiától Csórig számos helyen megfordult. Távlati tervei között szerepelt a Szent István korabeli Székesfehérvár rekonstrukciója és Fejér megye minél hiánytalanabb néprajzi gyűjteményének összeállítása.
Tőle jobbra áll Marosi Arnold.
(Forrás: Képes Pesti Hirlap, 1936 (ADT)
Áldozatos munkája elismeréséül Horthy Miklós kormányfőtanácsosi címmel tüntette ki.
1937-ben vonult vissza az őrhelyének tekintett katedráról, de pihenés helyett kettőzött erővel folytatta a múzeumban felhalmozott anyag feldolgozását. Külön térképeket készített Fejér megye őskori, a kelta–római eredetű és a népvándorlás időszakából származó emlékeinek lelőhelyeiről. Tanulmányaiban a földrajzi adottságok településtörténeti, geopolitikai hatását elemezte, az archeológiának az ember- és gazdaságföldrajzzal kapcsolatos összefüggéseire fókuszált. Fejér régmúltban kialakított úthálózatának kutatása során különösen az Inota felől Magyaralmáson át Csákvárnak tartó útvonalnak, a Székesfehérvárt Vajtával összekötő járóföldnek és a Váli-völgytől Ercsi felé húzódó csapásnak tulajdonított fontos szerepet. Ez irányú vizsgálataira alapozva következtetett a római kori Herculia elhelyezkedésére, melynek nyomait Tác-Fövenypuszta határában meg is találta.
Kortársai szigorúnak ismerték a tudományos kérdésekben; kétes megbízhatóságú adatokat, bármekkora publicitást nyerhetett volna is velük, nem ismertetett. A tudományosan megalapozott szakmai helyreigazításokat elfogadta, bár, pont azért, mert hallatlan precizitás jellemezte munkáját, ilyesmire meglehetősen ritkán került sor.
1938 nyarán döntötte le a betegség a lábáról, egy fővárosi klinikán ápolták. Hazatérve a térde dagadt be – vagy négy hétig lakókamrájában tartva a tudóst. Ekkor még dolgozott, ám 1939. január elején a szepszis végleg ágyba kényszerítette. Gondolatai még ekkor is, a Szent György Kórházban is a múzeum körüli teendők körül forogtak. Lázálmok és tompaság váltakozása jellemezte napjait. Azon percekben, amikor a fájdalomcsillapító injekciók bódító hatása már elillant, és kínjai sem fokozódtak még az elviselhetetlenségig – imádkozott. Egy ilyen alkalommal adta át utolsónak bizonyuló rendelkezéseit egyesületi titkárának, Dormuth Árpádnak I. 20-án.
Szervezete 1939. I. 22 hajnalán, 1 óra tájban feladta a küzdelmet, lelke megtért Teremtőjéhez. Utolsó útjára másnap, I. 23-án kísérték el szerettei, tisztelői.
Ma egy kis utca őrzi Marosi Arnold emlékét Székesfehérváron, mely a Várkörút felől a Magyar Király Hotel előtti térbe torkollik, a Szent István Király Múzeum Országzászló téri épületének falán lévő domborműve ékessége az intézmény panteonjának.
Források:
A cisterci rend székesfehérvári kat. főgimnáziumának értesítője 1890–91. iskolai évről, 1891
A cziszterczi rend bajai kath. főgymnasiumának értesítője 1900–1901., 1901
A cziszterczi rend székesfehérvári kath. főgymnasiumának értesítője 1897–98. iskolai évről, 1898
Dormuth Árpád: Marosi Arnold 1873–1939, in: Székesfehérvári Szemle, 1939/I.
Hétfő Reggel, 1939. I. 23.
Námesy Medárd: Marosi Arnold, in: A ciszterci rend székesfehérvári Szent István Gimnáziumának évkönyve, 1939
Pécsi Napló, 1902. VI. 22.
Végh Ákos László
