Schvarcz Gyula

A Székesfehérváron 1838. XII. 7-én napvilágot látó Schvartz (sic!, ekkor még –tz-vel) Gyula Ferdinánd Károly Mihály katonatiszti családba született. Édesapja, a Julius Brunónak született, nevét Gyulára magyarító Schvartz, a 39-es Don Miguel gyalogezred főhadnagya az előző évben, 1837. XI. 29-én kötötte egybe életét Horhy Katalin Ludovikával. A kisfiú keresztszülei nem kisebb notabilitások voltak, mint főtisztelendő Villax Ferdinánd zirc-pilis-pásztói apát őnagysága és méltóságos gróf Piátti (született Apponyi) Karolina.

Az apa még a 28. életévét sem töltötte be, amikor elhunyt, a kis Gyula neveltetése így teljes egészében annak édesanyjára és a Horhy családra – elsősorban nagyapjára, az 1780. IX. 24-én született Horhy Mihályra hárult. A pályafutását Zichy István titkáraként kezdő Horhynak (aki 25 éves korától a palotai és csicsói uradalmakat kormányozta) a botanika volt a szenvedélye. Még ha hobbiként tekinthetett is erre az érdeklődése homlokterében álló stúdiumra, hiszen 1816-tól jószágigazgatóként foglalkoztatta Esterházy János veszprémi főispán, s munkája oly mértékben töltötte el megelégedéssel e nemest, hogy 1827-ben a család össze magyarországi és erdélyi birtokának kormányzójává nevezte ki. Emellett Horhy szervezte meg Fejér megyében a jakabszállási és a csillagmajori mintagazdaságokat, ráadásul egy adományként kapott birtoktesten, Szerecseny pusztában is gazdálkodott. (E terület északnyugatra terült el az imént említettekhez képest, a mai Győr-Moson-Sopron vármegyében.) Nem csoda tehát, ha botanikai tárgyú, évtizedeken átívelő vizsgálódásainak terjedelmes gyűjteményét, a Flora Bakonyiensist nem tudta lezárni, és még csak szemelvényeket sem jelentetett meg belőle.

A külhoni gazdasági és füvészeti egyletek tagjaként is számontartott Horhy Mihály pazar könyvtárral büszkélkedhetett. Minden innováció érdekelte, a windsori mezőgazdasági kiállításon pl. modern cséplő- és aratógépeket vásárolt 1851-ben. Később tinédzser unokájával együtt gyűjtöttek tapasztalatokat számos nyugat-európai országban barangolva.

Az ifjú Schvarcz Gyula mélyen vallásos, ugyanakkor a ’48-as szellem átitatta nevelésben részesült. Iskoláit Székesfehérváron, a ciszterci nagygimnáziumban végezte 1848 és ’54 között, majd a pesti piaristáknál folytatta. Itt érettségizett le 1856-ban – kitüntetéssel. Nagyapjával közös peregrinációjukról ekkor jelent meg Carlisle című írása a Gazdasági Lapokban. Nem választott egyedüli példaképet, mestert, autodidakta módon, olvasmányai révén halmozta fel ismereteit. A különböző tudományágak eredményeit igyekezett összekapcsolni: a friss geológiai és paleontológiai felfedezések kompilációját például A föld- és őslénytan viszonya az embernem eredetéhez címet viselő tanulmányában hozta egy tető alá a Kelet Népében. E munkában Nott és Gliddon Types of Mankindjára támaszkodott elsősorban, mely 1854-ben jelent meg Amerikában, de személyes élményeit is beépíthette textusába, miután maga is megtekintette az 1851-ben elkészült londoni kristálypalota „őslénytani szörnyetegeit”.

Mégsem ezen alkotásait tekintjük első szárnypróbálgatásainak, hiszen már 1855 nyarán egy Thuküdidész fordításrészlettel kopogtatott az Új Magyar Múzeumot szerkesztő Herczeg Ferenc ajtaján, hogy véleményezze portékáját.   

1858-ban Pesten diplomázott jogtörténetből, majd a német tudomány fellegváraiban, Münchenben és Berlinben pallérozta tovább elméjét természettani és nyelvtudományi ismereteinek gazdagításával. Zoológiai és antropológiai előadásokat éppúgy hallgatott, mint egyiptológiaiakat vagy sinológiaiakat. Tévedünk azonban, ha Schvarczot egy ösztöndíjas, ágrólszakadt diákként képzeljük el. Huszár kísérte bajor földre, Brandenburgba. Maga is lovat tartott, előkelő vendéglátóhelyeken kerített szállást, helyi képviselők, publicisták, bárók szomszédságában kosztolt, akikről visszaemlékezéseiben szellemi fölénye biztos tudatában karikíroz skicceket.

1861-ben Jénában egy ógörögül megfogalmazott értekezéssel (melyben az i. e. V. században tevékeny Parmenidész-tanítvány, Empedoklész filozófiájának koncepcióját vette górcső alá) irányította magára a közfigyelmet. Nem meglepő tehát, hogy humán és reál érdeklődésének egyesített fókuszába Hellász ókori filozófusainak földtani nézetei kerültek ekkoriban. Demokritosz, Sztratón és mások szövegeinek áttanulmányozását követően született meg A görögök geológiája jobb napjaikban (még mindig 1861-ben) és A görög ódonság viszonya a földtan kérdéseihez.

Tudományos körökben élénk visszhangot keltett tanulmánykötetével, a Földtani elméletek a hellénségnél Nagy Sándor koráiggal – oly mértékben, hogy 1862-ben és 1865-ben angolul is kinyomtatták Londonban. (Tartozunk az igazságnak azzal, ha megemlítjük, hogy nem azért jelent meg ilyen hamar még egyszer, mert az első kiadást elkapkodták. Az 1862-es köteteket ugyanis a bennük hemzsegő nyomdahibák miatt bevonatta a szerző.)

E művében a természettudományok egy kissé parlagon heverő ágát reflektorozza, vázolja a geológia történetének főbb állomásait, s mellette a görög lélek általános jellemzésére is vállalkozik. Arisztotelésznek a földtan iránti közönye fölött sem rest sajnálkozni, hiszen alkalmasabb szellem e tudományterület kiaknázására nem termett Hellászban, mégis Platón tanítványa tehetett arról, hogy nem leltek érdemeik szerinti meghallgatásra Püthagorasz kozmológiai tanításai, Sztratón magyarázata a földrengésekre (Arisztotelész föld alatti szeleivel szemben), vagy Xenophanesz paleontológiai megérzései. Schvarcz hasonló témájú értekezéseket publikált francia és görög nyelven is.

Ugyanebben az évben A fajtakérdés színvonala három év előtt című tanulmánya jött ki a nyomdából. Az időhatározó jelentősége abban rejlik, hogy ez idő alatt került a boltokba Charles Darwin korszakalkotó műve az emberi faj eredetéről. E munkájában Schvarcz Darwinéval szemben Samuel George Morton elmélete mellett érvelt, aki nem egyetlen őstörzsből származtatta az összes rassz képviselőit.

Schvarcz ítészei szerint korai munkáinak az a hátránya, hogy míg témái, koncepciói megsüvegelendők és a gyűjtőmunkában is fáradhatatlannak bizonyult, módszertanilag azonban több sebből véreznek alkotásai. Fabatkát és kincset érő adatokat egyaránt, a kelleténél kevesebb kritikával épített be tanulmányaiba. Azt viszont az előbbieket a szemére vető Hornyánszky Gyulának is el kellett ismernie: ahogyan Schvarcz Gyula egy csokorba rendezte a geológia szerteágazó szakterületeit, hogy a lehető legtöbb irányból vizsgálhassa a komplexitását, azt még fél évszázaddal később sem ismételte meg senki.

Angol és francia tudós társaságok választották be soraikba, így számos lehetősége nyílt arra, hogy antropológiai, geológiai vagy éppen etnológiai előadásokkal gazdagítsa összejöveteleiken a világlátásukat. Még ha a látókör szélesítését szolgáló anyag legnagyobb részt nem a saját kutatásainak agglomerátuma volt is – rendszerint mások kurrens felfedezéseit, elméleteit népszerűsítette.

A Magyar Királyságba visszatérve – anyagi függetlenségét megalapozandó – pénzzé tette birtokait, hogy tudja miből finanszírozni tudományos kutatásait. Nem egy vagy két diszciplínában tervezett megmerítkezni: az August Comte és Herbert Spencer nevével fémjelzett pozitivizmus terjedésének hatására a világ mind természeti, mind társadalmi valójában történő, átfogó megismerését tűzte célul maga elé.

A Székesfehérvárott Gymnasiumi Hetilap címmel indított tudományos közlöny születésénél is ott bábáskodott 1862 nyarán. A helyi főgimnázium tanárai által jegyzett kiadványt Lauchs Lőrinc szerkesztette, de a stáb tagjai között találkozhatunk Schvarcz nevével is. 

24 esztendős korára Schvarcz Gyula odáig jutott a régi görögségnek a földtan területén kiérlelt teóriáit vizsgálódásaival, hogy a londoni Geológiai Társaság a tagjai sorába iktatta. Két évvel később, 1864-ben pedig már a Magyar Tudományos Akadémia természettudományi osztályát erősítette. Egyelőre mint levelező tag, székfoglalójára III. 21-én került sor, Az embernem úgynevezett egységéről tartott előadást.

Tanulóéveinek az 1865-ös, Magyar iró külföldön címmel ellátott útirajzában állított emléket. E munkájában elsősorban a kulturális antropológus énjének engedett teret: a társasági élet jellegzetes formáit térképezte fel vizitációs helyszínein, hogy aztán sommás következtetéseket vonhasson le az adott közegben érvényesülő politikáról, az e vidékeken elfogadott vagy ünnepelt művészeti stílusokról, látványosan fejlődő tudományágakról. Mindezt könnyed(nek szánt) stílusban, olvasmányosan tette, szellemes megfogalmazásra irányuló törekvéseiben a szándék becsülendőbb a megvalósulásnál – mesterkéltnek, izzadtságszagúnak hatnak.

A ’60-as évek derekától izmosodó ambíciója a történelem és az államtudományok búvárlása iránt egyre inkább háttérbe szorította geológiai érdeklődését. A kiegyezés idején felbolyduló közélet őt is beszippantotta: több cikluson keresztül szolgálta a hazát parlamenti képviselőként. Alapvetően nyugodt természetének kovakövét rendre próbára tették (ha mindhiába pattintgatták is) a tapasztalatai arra vonatkozóan, hogy a legszebb eszméket sem követi feltétlenül megvalósulás.

Először – rövid megszakításokkal – 1868 és 1878, majd 1887 és 1894 között dolgozott az országgyűlésben. Székesfehérváron az Országos 48-as Párt programjával jutott mandátumhoz, később viszont a budapesti Terézvárosban a Szabadelvű Párt színeiben mérette meg magát, s nyert.

Megjegyzendő, hogy első ízben (1865-ben) is már Terézváros küldötteként próbált bejutni a parlamentbe, de az ott jószerivel ismeretlen fiatalembernek nem volt esélye Gorove Istvánnal szemben. Ezért aztán visszatért szülővárosába, hogy a következő alkalommal szűkebb pátriája képviseletét láthassa el. Ez – ha nem is rögtön, de még 1868 őszén, egy időközi választáson – sikerült is neki. Fehérváron eleve ismertebb volt, de gazdagon tett is azért, hogy minél szélesebb körben tudják, ki az a Schvarcz Gyula. Még ez év tavaszán például minden befolyását latba vetve megakadályozta, hogy a koronázóvárosba utazó, hírhedten Kossuth-ellenes Perczel Mórt hivatalosan fogadja a város vezetése.

A polgárosodás, a nemzeti egység megteremtése és a demokratizálódás folyamatainak felgyorsulását (az Országos Köznevelési Egyesületet 1867. VI. 2-án alapító) Schvarcz egyértelműen a közművelődésre alapozta. Széchenyi kiművelt emberfőinek gombamód történő elszaporodásához pedig egy céltudatos és felelős gondolkozású állami mecenatúra kiépítésének a fontosságát hangsúlyozta. Ugyanis a folt hátán folt oktatási infrastruktúra átgondolt fejlesztését és korszerű ellátását senki mástól: sem társulásoktól, sem a felekezetektől, sem a települések irányítóitól nem lehetett elvárni. Egy egységes tanrend és az általános tankötelezettség mellett több típusú képzést dolgozott ki rendkívül aprólékosan az elemi iskoláktól a harmadlagos tanfolyamokig, vagyis a felsőoktatásig, attól függően, kinek milyen tervei vannak a jövőjére nézve. Schvarcz azt is pontosan tudta, hogy hatékonyság alaposan felkészült és anyagi gondoktól nem háborgatott tanszemélyzettől várható csak el, ezért odafigyelt arra, hogy tervezetében társadalmi megbecsülést garantáló bérezéssel és nyugdíjjal kecsegtesse a nemzet felemelését zászlajukra tűző pedagógusokat.

A közoktatásügyi statisztika jelentőségét hangsúlyozta minden, a rendelkezésére álló eszközzel. Írásaiban jelentékeny mennyiségű hivatalos kiadványi anyagot dolgozott fel – feltehetően a saját gyűjtéseire támaszkodva, hiszen „a hivatalos tanügyi statisztikai szolgálat akkoriban még teljesen dezorganizált állapotban volt”. Emellett részletes útmutatókat készített a köznevelésre vonatkozó statisztikai adatok gyűjtését fontosnak tartók számára. E téren született elgondolásait a maga alapította Új Korszak folyóiratban és az 1866-ra datált Két röpirat a közoktatásügy körülben népszerűsítette olvasói közt. Hogyan vezessük jövőre a hazai közoktatásügy stastistikáját? című könyvében – amellett, hogy a jelenkori közoktatásügy egészéről kísérelt meg reprezentatív képet felvázolni – az e tudományterület adatfeldolgozása közben tapasztalt rendezetlenségről, hiányosságokról, a fejleszthetőség irányairól, módszereiről tudósított. Analíziséhez, mintatáblázataihoz és következtetéseihez a császári hivatalos grafikonok mellett ezúttal is a maga gyűjtötte itemeket használta fel. Az adatok összegereblyézését öt felső-magyarországi megyében a Kassai Kereskedelmi és Iparkamara segítségével végezte. Erről szól A közoktatásügyi reform mint politikai szükséglet Magyarországon című írása. A leszűrt tanulságok melletti érvelését alátámasztandó összevetette és kielemezte a közoktatásügyi statisztika területén elért francia, porosz és amerikai eredményeket. Tanulmánya, a Magyarország tanítóképezdéinek statistikája keletkezéséről, a maga elé kitűzött célokról annak a Székesfehérvárott 1867. XI. 9-ére keltezett Előszavában ír részletesen. Az ebben foglaltakat tekinthetjük gyakorlatilag a hitvallásának is.

Schvarcz több fronton ostromló tevékenységének és az ügyet felkaroló Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszternek köszönhetően megszületett az 1868:38 tv. a szakterületet érintő adatgyűjtés módszereinek hivatalos szabályozására. Ennek ellenére a statisztikai adatszolgáltatás még sokáig nagyon döcögősen vegetálgatott. Egy 1896-ban a Magyar Paedagogia hasábjain publikált tájékoztató foglalta össze, hogy a Schvarcz fellépését követő évtizedekben szinte semmit nem változott a helyzet. Az anyaggyűjtés folyamatosan csordogált ugyan, de még csak az adathalmaz elemeinek mérlegelésére sem mutatkozott kapacitás.

Schvarcz külön művészeti akadémiát szándékozott létrehozni, s a tudományos társaságok támogatása mellett obszervatóriumok, meteorológiai állomások, geológiai intézetek beindítását szorgalmazta országszerte. Tisztában volt reformterveinek horribilis költségével – nem is győzött harcolni a döntéshozókkal a rendelkezésre álló források átcsoportosításáért. Nem is győzött.

Sem ebben, sem egyéb, felvállalt harcaiban. Sajtóhadjáratot indított az első törvényhatósági törvényben bevezetett virilizmus ellen; mítoszrombolási vágytól fűtötten támadta a Széchenyi-kultuszt – a legnagyobb magyar szemléletének arisztokratikus vonásaival érvelve amellett, hogy a ’48-as átalakuláshoz a legcsekélyebb köze sem volt Széchenyinek.

Alig két évvel később ezzel szemben egy lényegesen kevésbé harcias Schvarcz Gyulát látunk, aki párttársaival szakítva néhány, szintén kiábrándult parlamenti ellenfelével szövetkezik, hogy a két nagy politikai blokk közé ékelődve egy apró „középpártot” hívjanak életre. Nevezik magukat Haladáspártnak, de Reformpártnak is. Részletes programjukat Schvarcz Gyula fogalmazta meg gróf Károlyi Edével osztozva tintán, tollon. Politikájuk azonban súlytalannak bizonyult, javaslataikat nem tudták keresztülvinni az országgyűlésen.

1875-ig, a Szabadelvű Párt megalakulásáig többféle formációban: hol másik csoportosulásba olvadva, hol ismét elkülönülve igyekeztek felszínen maradni; ekkor csatlakoztak ők is a Tisza Kálmán megkomponálta egységhez. Bár a párt elsöprő győzelmet aratott, Schvarcznak nem sikerült fehérvári mandátumát megújítania. A történelem ez alkalommal is (igaz, a helyszíneket megfordítva) ismételte önmagát: a Terézvárosban viszont megkapta a szavazók bizalmát egy december eleji időközi választáson.

Parlamenti munkáját górcső alá véve mindenképp megemlítendő, hogy egy közigazgatási bíróság felállítását szorgalmazta, valamint minisztériumi szintű különválasztását a földművelési és a kereskedelmi ügyekkel foglalkozó garnitúrának.

Sérelmezte, hogy a magyar főrendiház tagjai között elvétve találni olyant, aki rendelkezik az angol lordokéhoz hasonlatos anyagi függetlenséggel. Képviselő uraink nem vesznek részt a nemzeti közművelődésben, családi múltjuk ritkán kapcsolható össze a lokális történelemmel – tehát alaptalanul emlegetik a testületet a konzervativizmus rendi letéteményeseként. Nehezményezte Schvarcz, hogy csak magyarországi birtokkal rendelkezők színesíthették a főrendiház sorait, melybe az erdélyi birtoktestek nem kerültek beszámításba. Ütköztette a sajátjait John Stuart Mill, Eötvös József és August Winter érveivel, akik a kétkamarás rendszer mellett tették le a voksukat. Schvarcz a főrendiháznak a House of Lords mintájára történő átszervezését tartotta kívánatosnak, természetesen a magyarországi alkotmányos rendszer sajátosságainak figyelembevételével.

Egyik legfontosabbnak tartott eszméjének, a ’67-es alkotmány korrekciójának sürgetésével is szélmalomharcot vívott. Ezzel szemben sikerként könyvelhette el, hogy az ő nevéhez fűződik a jog- és államtudományok különválasztásának gondolata, ami az önálló államtudományi doktorátus elfogadását eredményezte a budapesti és a kolozsvári egyetemen. Államilag támogatott közkönyvtárak alapítását kezdeményezte és a progresszív (vagy többkulcsos) jövedelemadó bevezetését.

Az országos autonómia kialakítása mellett a közigazgatást is önkormányzati alapon tervezte megszervezni. Víziójában a közeljövőben prosperáló Magyarországról a területileg illetékes megyék és települések ellenőrző szerepe jelentősen megnőne. Amellett kardoskodott, hogy mind az önkormányzati testületekben, mind a tisztviselők között túlsúlyban legyenek a szakemberek. A szembetűnő aránytalanságokat kiiktatandó új megyerendezést dolgozott ki, melynek eredményeként 28 ilyen egységre osztotta a királyságot. Az átalakítást követően is nagyobb területű megyék gazdaságilag is függetlenebbek lehetnének, vélekedett. Az akár külső, akár belső okokból önálló irányításra képtelen törvényhatóságokat pedig összevonta volna.

Az 1871-ben elhunyt édesanyja, Horhy Katalin nem érhette meg fia esküvőjét. Schvarcz Gyula 1877-ben kötötte egybe életét Bánffy Máriával, Bánffy János egykori főispán gyermekével. E házasságot azonban hamar lezárta az ifjú asszony 1879-ben bekövetkezett halála. Schvarcz kivárta a gyászévet, sőt, még egyet hozzátoldott, de 1881-ben már ismét oltárhoz vezette szíve választottját, egy nógrádi nagybirtokos lányát, Csemitzky Máriát.

1878-ban eredménytelenül vett részt a tisztújításon, s 1881-ben is. Pedig ekkor nem csak Szombathelyen indult voksvadászatra, hanem Székesfehérváron is, de Zichy Jenő legyőzte a független jelöltként nevező Schvarczot.

Politikai mellőzöttsége jótékony hatást gyakorolt tudományos tevékenységére, amely nem csak lényegesen élénkebb lett, de egykor még csiszolatlan stílusa is sokkal élvezetesebb köntöst öltött. Frissebb, lendületesebb, gördülékenyebb írásokkal rukkolt ki periodikákban, kötetekben.

A történész Schvarcz Gyula fő művének az 1877 és 1882 között négy kötetben, majd 1882-ben egyben is kiadott könyvét, a mintegy háromnegyed ezer oldalas, Lipcsében német nyelven megírt Die Demokratie-t tartják. Az athéni demokráciát boncolgató esszét, mely ezen államformának a kortársak körében általánosan elterjedt idealizálása ellenpontozásaként íródott, méltatói Hippolyte Taine-nek a francia forradalmat taglaló tanulmányaival tették egy polcra. Jellemző, hogy magyarul amiatt nem olvasható a mű, mert sem ekkor, sem évekkel később nem tudta az akadémia kigazdálkodni akár egy harmincívnyire rövidített verziójának sem a költségeit. Schvarcz ennek ellenére rendületlenül írt tovább, s eszmerendszerének folytatása meg is jelent a kilencvenes években: német nyelven, Lipcsében.

A démosz uralmának a gyakorlatba való átültetése is mozgatta a fantáziáját. Olyan politikai program megszerkesztésén gondolkozott, amit az elkeseredés szította, radikális, forradalmi átalakulások helyett észszerű szempontok mérlegelésével valósíthatnak meg bárhol a világon. Műveltségen alapuló kultúrdemokráciájában a szabadság és egyenlőség eszméi nem lélegeztetőgépeken vegetáló roncsok, hanem a közösségek minden tagja számára irányadó rendezőelvek.

A miniszteri felelősség eredete az európai alkotmánytörténelemben címen 1883-ban megjelent értekezésében az említett felelősség sarkalatos kritériumaként kezelte azt, hogy az uralkodó személyes hatalmat semmiképp ne gyakorolhasson, kormányzati döntései pedig kizárólag a tanácsosai ellenjegyzését követően léphessenek érvénybe. A tanácsosok ugyanakkor a törvényhozó testület felé tartozzanak felelősséggel politikai és törvényességi szempontból is.

Bár – mint láttuk – rengeteg tanulmányt írt, Schvarcz Gyula „csak” 56 évesen, 1887-ben lett az MTA rendes tagja. X. 10-én tartott székfoglalóját Sulla szerepéről az alkotmányjogban még ez évben kinyomtatták; az akadémia Értekezések a társadalmi tudományok köréből cím alatt futó kiadványsorozatának kilencedik kötetében látott napvilágot.

A ’80-as évek vége felé az alkotmánytörténet, az alkotmányjog-történet és az összehasonlító alkotmánytan felé fókuszáló figyelméről tanúskodnak publikált tanulmányai. Az egyik legjelentősebben, a Tudomány és társadalomban így fogalmaz a modern történetíró szemléletének szükségszerű átalakulásáról: „nem csupán a fegyvertények és a trónváltozások tömkelegét keresi a történelemben, hanem mindenekelőtt magának az emberiségnek művelődési és társadalmi fejlődését”.

1887-ben Moson megyéből vezetett az útja a parlamentbe. Ekkor már ismét a Szabadelvű Párt felségvizein evezett. A korábban gyakran bírált Tisza Kálmán felé újra bizalmat érez, ami nem csak a párttagságában érhető tetten. Schvarcz ajánlotta a miniszterelnököt az akadémia tiszteletbeli tagjává.

1894-ben nevezték ki Schvarcz Gyulát a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem nyilvános rendes tanárává, ahol az ókor történelmét vesézte ki tanítványaival. Érdeklődése homlokterében ekkor Róma állt, az itáliai városból birodalommá avanzsált res publicát Sulla, Sallustius és Cicero szövegein keresztül vizsgálta.

1897-től az Országos Közoktatási Tanácsban, 1899-től a középtanodai tanárvizsgáló bizottságban számítottak a szakértelmére. Szintén 1897-ben kiadott esszéjében a Cicero-kultuszt járta körbe, utolsó publikációjában Hérodotosszal foglalkozott.

Gyakorlatilag a 125 évvel ezelőtt, 1900. I. 31-én hajnali 4-kor bekövetkezett hirtelen haláláig fáradhatatlanul dolgozott – a tudomány általánosan elismert fáklyavivőjével szívszélhűdés végzett Molnár utca 26. szám alatti otthonában. A II. 2-án délután levezényelt gyászszertartáson számos potentát vett részt a Kerepesi úti temetőben.

Források:
Hamza Gábor: Emlékezés Schvarcz Gyulára (1839–1900), a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjára, in: MTA, IX. Gazdaság- és Jogtudományok Osztálya, Akadémikusok emlékezete, 2019
Hazánk, 1900. II. 2.
Hodinka László: Schvarcz Gyula közoktatásügyi statisztikai tevékenysége, in: Magyar Pedagógia, 1980/1
Hornyánszky Gyula: Schvarcz Gyula rendes tag emlékezete, in: Heinrich Gusztáv (szerk.): Az MTA elhúnyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek, XVII/15., 1917
Magyarország, 1862. VIII. 26.
Miru György: Kísérlet az állam körül. Schvarcz Gyula reformtervei a dualizmuskori alkotmányosság továbbfejlesztésére, in: Aetas, 1999/1–2.
Miru György: Schvarcz Gyula, 2000
Pesti Napló, 1869. VII. 2.
Schvarcz Gyula: Államintézményeink és a kor igényei, 1879
Schvarcz Gyula (Szent-Katolna álnéven): Magyar iró külföldön, 1865
Sürgöny, 1862. VI. 29.
Szabó Zsanett: Schvarcz Gyula (1838–1900) államfelfogása, in: Joghistória, 2019. október

Végh Ákos László