1813. VIII. 23-án született Székesfehérváron Simor Antal iparos és Fejes Terézia győri származású nemes asszony első gyermeke, János. A Búzapiac utcában (amit még a XIX. században róla nevezett el hálás kortársai) felcseperedő ifjú elemi ismereteit – a gimnázium IV. osztályáig – szülővárosában sajátította el.
Zárkózott gyermeknek ismerték, az olvasás komolyabb örömöt szerzett neki mindennemű testedzésnél. Életre szóló hatást gyakorolt az eszmélkedő János lelkére, hogy édesanyja gyakorta fogadott koldusokat, hogy felruházza, meleg étkekkel traktálja őket, s egyéb segélyekkel könnyítse kálváriájukat.
Miután az V–VI. osztályt Budán abszolválta a német nyelv hatékonyabb elsajátítása érdekében; 1828 nyarán közölte édesanyjával: szíve szerint a papi pályán érvényesülne. Ez év IX. 17-én Rudnay Sándor esztergomi érsek fel is vette növendékei közé. Két tanévet a pozsonyi Emericanum papnevelde falai között töltött, majd a nagyszombati érseki líceum padjait koptatta. Itt vette fel a kisebb egyházi rendeket (Jordánszky püspök által) 1831-ben.
1832-től négy éven át a bécsi Pázmáneum diákjai között tartották számon. 1834. XI. 24-én a Szentírást magyarázó tudományokból és a keleti nyelvekből, 1836. VII. 18-án dogmatikából szigorlatozott dicséretes eredménnyel. Pappá három hónappal később, X. 28-án szentelték fel Esztergom egyházmegye címerére; első szentmise-áldozását azonban szülőföldjén óhajtotta abszolválni: 1836. XI. 5-én (Szent Imre napján) celebrálta, ama nap évfordulóján, mikor első ízben öltötte magára a papi talárt. Jóbarátja, Blaskovich Ferenc ministrált neki, aki később pozsonyi kanonokká lépett elő.
1837. II. 24-én az egyházmegyei hatóság Terézvárosban jelölte ki az állomáshelyét, bár tanulmányait még nem fejezte be: X. 28-án szigorlatozott erkölcstanból és lelkipásztorkodásból Bécsben. A Duna 1838-as áradásakor csónakon járta ő is a pesti utcákat, életeket mentve vele. Mintegy két és fél évet felölelő pesti káplánkodása után Kapácsy József hercegprímás kinevezte a helyi egyetem hittani tanszékén előadó (helyettes) szónoknak 1839. IX. 22-én. Ekkor már ünnepelt rétor volt, orátori képességeire a legmagasabb helyeken is felfigyeltek – prédikációi nagy tömegeket vonzottak.
A fentiek mellett 1840. VII. 31-től a Pázmáneumban foglalkoztatták tanulmányi felügyelőként. Ebbéli minőségében végezte el utolsó szigorlatát: egyháztörténetből 1841. VI. 7-én abszolválta vizsgáit. Hősünk Sándor Móric hívására 1842. VII. 24-én utazott (az Esztergom melletti) Bajnára, hogy elfoglalja plébániáján helyét. Arra, hogy az itt töltött négy év leforgása alatt mennyire szerette meg a helyi lakosokat, mi sem lehet ékesebb bizonyíték, minthogy bő három évtizeddel később kibővíttette templomukat, s iskolát építtetett a községben.
1846 nyarán mégis odahagyta plébániáját Kopácsy csábítására: a teológiai tanszék katedrája vonzotta ismét július végén. (Erről az iskoláról annyit kell tudnunk, hogy a török korban Nagyszombatba menekített tanszék 1820-tól várta ismét a Duna-parti városban a Bécsben, Pesten, Pozsonyban és Nagyszombatban végzett papnövendékeket, hogy egy, a képzésüket lezáró, ma úgy mondanánk: „gyakorlati tanfolyammal” tegyenek pontot felkészítésük -i-jére.)
Kopácsy 1847 szeptemberében bekövetkezett váratlan halála lavinaszerű változásokat idézett elő. Kunszt József káptalani helynök Simort nevezte ki az érseki hivatal titkárának, aki e funkciójának köszönhetően ismerkedett meg behatóbban az egyházi közigazgatás szépségeivel és buktatóival.
Ennek ellenére 1850 januárjában ismét Bécsben látjuk, ezúttal az I. Ferenc alapította teológiai fakultást, az Augustineumot – ahol több későbbi székesfehérvári püspök (Dulánszky Nándor, Steiner Fülöp, Városy Gyula) is megfordult – igazgatta.
Felettesei azonban mintha a lehető legtöbb poszton ki akarták volna próbálni tehetségét, rátermettségét – 1851 elején a Leo von Thun-Hohenstein irányította vallás- és közoktatásügyi minisztérium osztálytanácsosává nevezték ki. Az Apostoli Szentszékkel lebonyolított levelezést vezette latin nyelven. A legenda szerint amikor egy fontos fogalmazványát a megbízatása után egy órával letette Thun gróf asztalára, az képtelen volt ámulatát palástolni: „– Hát már készen van ön a munkájával?! Hisz az előbbi uraknak ilyesmihez egy hét kellett…!” A császári minisztériumban végzett áldozatos munkája alapján egyesek a kiegyezés egyik előkészítőjének is tartják Simort.
Februártól a székesfehérvári káptalan javadalmas kanonokjának, valamint a széplaki apátnak a feladatait is ő látta el.
1854 végén az Örök Városba vezetett Simor János útja, ahol meglátogatta az apostolok sírját, valamint XII. 8-án részt vett azon a nagyszabású ünnepélyen, melyen IX. Pius kihirdette az „urbi et orbi” (vagyis a pápai áldás), valamint az „immaculata” (tehát Mária szeplőtelen fogantatásának a) dogmáját.
Simor 1857-ben, hat, osztálytanácsosként töltött év után távozott a minisztériumból. Győrnek a Karner Antal halálával megüresedett püspöki székét foglalta el VII. 5-én. (A III. 19-i kinevezését követően Péter-Pálkor szentelte püspökké Scitovszky János Esztergomban.)
Pásztoruk prédikációit oly lelkesedéssel hallgatták a győriek, hogy előfordult, maga Simor sem jutott be templomába, ahol egy gombostűt sem lehetett volna a földre ejteni. A főbejárat előtt állva kellett szónoklatot tartania arról, elmarad a szónoklata, ha nem biztosítanak számára utat a szószékhez.
1857. XII. 18-án alapította a város kisszemináriumát, ahol a tridenti zsinat által előírtak szerint részesítették vallásos nevelésben a papi pályára szánt, egészen fiatal gyermekeket. Simor szívén viselte az oktatás- és az egészségügy sorsát, számos tanítóképző, nőnevelő intézet, elemi és polgári iskola, árvaház és kórház alapítása fűződik a nevéhez.
Az egyházi művészet iránti érdeklődése sokak által dicsért jóízléssel párosult. A győri püspöki székház házi templomát gótikus stílusban újíttatta fel, hogy olyan élményt nyújtson a belépőknek, amilyent Dóczy Orbán püspöksége idején, a XV. században. A Szent László fejereklyéjét őrző Héderváry-kápolnát szintén gótikus modorban restauráltatta. Csodájára jártak a Simor rendelésére készült, Wilfing József műterméből kikerült ablaknak is. A Vasárnapi Ujság a címlapján mutatta be a Szent Lászlót ábrázoló, Magyarországon elsőként elkészült üvegfestményt.
Simor János a Ráth Károly és Rómer Flóris szerkesztette Győri történelmi és régészeti füzetek születésénél is bábáskodott. Latin nyelven komponált egyházirodalmi dolgozatait elsősorban az innsbrucki székhelyű Archiv für katholisches Kirchenrecht für Oesterrich und Deutschland folyóirathoz juttatta el publikálási szándékkal.
Gazdasági vezetőként is fényes sikereket ért el, tíz év alatt megtriplázta püspöksége éves jövedelmét. Ekkor azonban súlyos dilemmával kellett megbirkóznia. Fájó szívvel, hosszas vívódás után elhagyta nagyon megkedvelt egyházmegyéjét.
Egy évtizeddel győri kinevezése után, 1867. I. 20-án ugyanis az esztergomi érsekséget kapta meg Ferenc Józseftől. A császártól, akinek a fejére (már mint érsekprímás) ő helyezte a Szent Koronát pár hónappal később, VI. 8-án a Mátyás-templomban. Pesten pedig szintén ő eskette fel az uralkodót a magyar alkotmányra a belvárosi templom oltára előtt.
Egy gondolat erejéig kanyarodnék kicsit vissza V. 16-ig, érseki székfoglalójának dátumáig. E beszéddel kapcsolatban hangzott ugyanis el gróf Cziráky János szállóigévé vált mondata, amit egy őt a szónoklat közben hellyel kínáló plébánossal közölt: „– Köszönöm, nem ülök le; elhallgatom én az ilyen prédikációt órákon át állva…”
Simor ezután Rómába utazott, hogy személyesen vegyen részt Szent Péter és Szent Pál mártíromságának 1800 esztendős jubileuma alkalmából rendezett ceremónián. Ez alkalommal erélyességét hirdető tettet vitt véghez. A prímássá frissen kinevezett egyházfi helyét az ünnepi körmenetben a római szervező bizottság hátul, a legfiatalabb érsekek után állapította meg. Simor erre olyan dörgedelmes hangvételű levelet írt a magyar prímási méltóság jogainak védelmében, hogy a pápa parancsára nyomban megváltoztatták a körmenet hivatalos rendjét: hazánkfia közvetlenül a patriarchák mögött lépdelhetett. Bár e fellépést negatív színben is fel lehetne tüntetni, IX. Pius szemében imponált Simor határozottsága – egy audiencián több főpap előtt dicsérte az esztergomi pásztort.
Az esztergomi bazilika szakrális csarnokának kevés híján fél évszázadig húzódó megépítése is Simor János kormányzása alatt fejeződött be. (Az alapkövet még Rudnay Sándor tette le 1820. IV. 23-án, a zárókövet pedig Simor illesztette be a helyére 1869. XI. 1-jén.)
Nem sokkal ezután, XI. 18-án indult Rómába, hogy részt vegyen a vatikáni zsinaton. A XII. 20-i congregatio Simort a legfontosabb bizottságba, a hittaniba sorolta be. Beszédeit 1870. I. 14-én és 17-én tartotta. A jelenlévők úgy nyilatkoztak róla, hogy a hitbizottság lelke volt, s a javaslatok mind azonképp mentek keresztül a gyűléseken, ahogyan azok korrigálását Simor megjelölte. 1870. VII. 18-án aztán szinte egyhangúlag megszavazták a zsinat résztvevői a pápa – hitbeli és erkölcsi kérdések boncolgatásakor megmutatkozó – csalatkozhatatlanságának dogmává emelését. Szinte egyhangúlag, mert a második szavazás előtt a kinyilatkoztatás ellenzői gyakorlatilag hazamentek.
Az Esztergomba visszatérő Simor a tévhitek és a tájékozatlanság megszüntetése érdekében nekiállt az egyház hittételeit magyarázó tanulmányok publikálásának. Eyik értekezése (A római pápa tévmentességéről szóló ősi hagyományok tanúbizonyságai Magyarországban) külföldön is komoly feltűnést keltett. Angol, francia és olasz periodikák is leközölték vagy részletesen ismertették magvát.
Tanítói, tudományos, vigasztaló vagy épp lelkesítő főpásztori leveleinek se szeri, se száma. Ezek mellett szükségesnek érezte a gondjára bízott egyházmegye történetének feltárását és ismertetését a szélesebb tömegekkel. Precízen végiggondolt instrukciókkal bízta meg Knauz Nándor levéltáros-kanonokot e munka elvégzésével, aki ekkor már túl volt például Az esztergomi főegyháznak okmánytára című kiadvány szerkesztésén. A Monumenta ecclesiae Strigoniensis első kötete 1874-ben, a második ’78-ban látott napvilágot.
A katolikus autonómiát szervező nagygyűlést 1871 márciusára hívta össze Budapestre Simor. Ezen lépés megtételét az országos sajtó számos zsurnalisztája, de közvetlenül Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter is szorgalmazta; a viharléptekkel változó politikai időkben szükségszerűnek látták az egyházi szervezet restaurációját, különös tekintettel a vagyonuk kezelésére és az egyházi kézben lévő iskolákra. Bár ez év VI. 12-én átadták Ferenc Józsefnek a Simor által kidolgozott tervezetet, az egyházi alapok visszatartásával kormányzati, pontosabban költségvetési érdekeit védte a bécsi udvar: nyújtották az autonómia ügyét, mint a rétestésztát. Annyit mindenesetre sikerült elérni, hogy a túlfeszített munkatempónak köszönhetően Magyarország fizikálisan legyengült, első számú egyházi vezetője ágynak esett, sokáig élet és halál között lebegett.
150 évvel ezelőtt, 1873. XII. 22-én pápai futár adta át Simor János számára a bíborosi jelvényeket, épp elnyert méltósága attribútumait. 1874 első napjaiban maga vette át a császártól a bíborosi föveget, hivatalos beiktatása pedig VI. 20-án zajlott. Ezen események kapcsán fejezte ki afeletti örömét az érsek, hogy kitüntetés őt még el nem vakította, kevéllyé, felfuvalkodottá soha nem tette. (Bástya elvtárs sem fogalmazhatta volna meg szebben.)
A következő években töretlen lendülettel tevékenykedett. Felavatta a várfoki Szent István-kápolnát, majd a Bakócz-kápolnát. Megalapította és megnyitotta a nagyközönség előtt a Keresztény Múzeumot, az érseki képtárat, melyet három évvel később, 1878-ban tettfel a nemzetközileg is elismert tárlatok térképére a római Bertinelli-gyűjtemény megszerzésével.
A bő három évtizeddel korábban a pesti hullámokat lapátolva mentő ifjú meglett férfiként mintegy hétszáz szerencsétlenül járt élelmezéséről gondoskodott, amikor a Duna kilépett Esztergomnál a medréből 1876-ban. Három évvel később a tiszai árvízkárosultakat pénzzel segítette.
1882-ben ünnepelték püspöksége negyedszázados jubileumát, s a ’81 tavaszától (saját pénzéből) épülő prímási palota két évnél kevesebb idő alatt elkészült. Az ünnepségek idején Ferenc József is megjelent Esztergomban. A Simor által javasolt Pázmány-szobor avatási ceremóniája olyan jókívánságokat generált, miszerint az érsek úr „Pázmánytól örökölt lelke mellé örökölje Széchényi György volt esztergomi érsek éveit” – aki 103 évig bírta a fent nevezett porhüvelyt. Ez azonban nem vált valóra.
A bazilika kupoláját még felújíttatta az Esztergomból magyar Vatikánt varázsoló érsek, majd a 78. életévében lévő főpásztor 1891. I. 23-ának reggeli óráiban csendesen – egy meghűlés következtében, alig háromnapi betegeskedést követően – távozott az élők sorából.
Szülőháza falára emléktábla került az 1930-as évek végén, ezt azonban évtizedekkel később kénytelen volt a városvezetés eltávolítani: az építményt ugyanis (több társával együtt, a városrendezési tervnek megfelelően) elbontották. 1988 óta a tábla a fehérvári székesegyház oldalán látható.
Források:
Gyimesi Dömötör: Aki Ferenc Józsefet megkoronázta…, in: Fejér Megyei Hírlap, 1991. I. 19.
Kőhalmi-Klimstein József: Simor János bibornok, érsek, Magyarország herczeg-primásának élete és működése félszázados papi jubilaeuma alkalmából, in: Kőhalmi-Klimstein József (szerk.): A Magyar Sion őrei, 1886
Magony Imre: Székesfehérvár szobrai, 2016
Prokopp Mária: Simor János esztergomi érsek művészetpártolása, in: Új Forrás, 1992/1.
Rómer Flóris: Régészeti levelek Ipolyi Arnoldhoz III. A hédervári kápolna Győrben. Síremlékek. Emlék-föliratok., in: Vasárnapi Ujság, 1860. XII. 23.
Székesfehérvár és Vidéke, 1891. I. 24.
Végh Ákos László
