Szulejmán előbb a felvonulási útvonalat biztosította Valpó (Perényi Péter várát Árky Mihály védte), Siklós (Ahmed pasával szemben Vas Mihály várkapitány hősiesen ellenállt Szulejmán szultán főseregének megérkezéséig) és Pécs (ellenállás nélkül szállhatták meg az őrsége elhagyta várat) elfoglalásával, majd ostrom alá vette, és két hét alatt bevette Esztergomot (a német és olasz zsoldosok két hétig állták az ostromot), fedezve ezzel Budát a Dunakanyar irányából. A budai vilájet szandzsákszékhelyévé tett prímási központ alól pedig délnyugatnak fordult. Az erősnek hitt Tatát kis létszámú, zsoldosokból álló őrsége harc nélkül föladta, Szulejmán pedig felgyújtatta. Ezek után már zavartalanul irányíthatta seregét Székesfehérvár felé.
Nem segítette az ostromhoz való előkészületeket, hogy 1542–1543 telén súlyos összecsapásra került sor a német katonaság és a lakosság között. Varkocs igyekezett a szomszédos vár, Palota urával, Podmaniczky Jánossal jó viszonyt ápolni, ám ez a birtokokat önkényesen eltulajdonító, Szapolyai-hívő nagyúrral nem ment könnyen – a közös ellenség közeledtének ellenére sem. Ráadásul mivel az előző évi fiaskó miatt a birodalmi gyűlés megtagadta Ferdinánd újabb hadsereg állításához szükséges segítségének a kérését, a magyar király csak későn indíthatott hadat Fehérvár védelmére, azok már csak a török ostromzár kialakítása után értek a város alá. Maga a kinevezett parancsnok, Varkocs György is csak rejtekutakon tudott ötven lovasával a várba bejutni, közvetlenül azelőtt, hogy az ostromlók körbezárták a várat. Görtzből érkezett vissza a fehérvári kapitány, az ottani hadiszertárból készült hadianyagokat beszerezni.
Összességében egy 800–900 fős várőrség nézett farkasszemet Szulejmán mintegy 40 000 katonát számláló seregével. A várba a katonákon túl nagy számban szorultak be városi polgárok és parasztok is. Varkocs a koncentráltabb védelem érdekében a külvárosok felgyújtását javasolta, miután az emberek a belső várba húzódtak vissza. Szegessi (Szigethy) Tamás városbíró ezzel szemben a vár feladása mellett foglalt állást. A haditanács végül egyik gondolatot sem tette a magáévá. Megerősítették a külvárosokat, a várban pedig erődöt építettek a bazilika és a Szent Ferenc rendi templom között, a várfal közvetlen közelében.
Az előhad VIII. 20-án, Szulejmán a fősereggel 21-én érkezett a fehér falak alá. Istvánffy Miklós magyarok dolgairól írt históriájából kitetszik, a padisah a Budai kapu bevételére összpontosította erőit. Ez alapján vélelmezhető, hogy vagy egy várostérkép került őmuzulmánsága birtokába, vagy valaki precízen kiokosította az oszmánokat a helyi viszonyokról. Varkocs kitapasztalván Szulejmán szándékát, a többi kaputól a Budaihoz parancsolta zsoldosait, a mezőkről még mindig érkező, valamint a várban már állásban lévő magyar katonáit pedig a kisebb nyomásnak kitett kapuk környékére osztotta be.
Az ostromra való előkészületeket (mocsaras területek lecsapolása, ostromdombok kiépítése stb.) a várbeliek ágyúzással, a lovasok villámcsapásszerű rajtaütésekkel zavartak, ahol tudtak, ám VIII. 28-án megkezdődött Fehérvár falainak lövetése. Elsősorban a vártól északkeletre elterülő Budai külváros, valamint az erősséget délen, nyugat felé nyúlóan határoló Ingovány városrész bástyáiban tettek kárt. A rombolásból származó törmelékkel, kövekkel, földdel töltötték fel a támadók a várat körülölelő árkokat. Rejtekkapukra is leltek e munkálatok közben. Ki is ütöttek rájuk a magyarok, de tartani nem tudták magukat, s a várba visszamenekültek.
VIII. 29-én mintegy három órán át folytak a harcok. A törökök elfoglaltak egy bástyát, ahonnan három sólyomágyúval (könnyen mozgatható, kisebb löveggel) kezdték lőni a védőket, a zsoldosok emelte sáncokat azonban ekkor még nem tudták lerombolni. Másnap a folyamatos lövetés meghozta az eredményét, sikerült rést ütni a sebtében emelt erődítményen, de ezzel erre a napra meg is elégedtek „az igaz hit bajnokai”.
VIII. 31-én haditanácsot tartott a szultán, s másnap a sáncok megerősítésén dolgoztak a Budai külváros ostromlói. A magyarok ki-kilőttek rájuk, de ezzel csak elodázták a támadást. Mohammed pasa – megfontolt ember lévén – csak az előkészületek befejeztével volt hajlandó támadásra szólítani embereit, Koszrev pasa ugyanakkor Ingovány városrész felől rohamra indította ruméliai csapatait. A belső vártól délkeletre lévő sáncokat kénytelenek voltak kiüríteni a védők. Az elfoglalt – korábban aláaknázott – tornyokat felrobbantották, de a tűz a magyarok felé működvén a védőké közül is több életet követelt.
475 évvel ezelőtt, 1543. IX. 2-án a mocsaras vidékeken nem is annyira szokatlanul sűrű ködben általános rohamot indított Szulejmán. E támadással került a kezükbe a már említett Ingovány városrész, a várat nyugati irányból ölelő Sziget külváros és végül a Budai külváros is. A hatalmas túlerő elől menekülő védők azonban nem juthattak be a belső várba, mert a benn búvó polgárok felhúzták a Budai kapu hídját, s hogy tényleg senki ne férkőzhessen át a gerendákon, a pilont eltorlaszolták. Varkocs kapitány parancsára sem merték leengedni a hidat, így a künn rekedt katonákat mind egy szálig felkoncolták a törökök, vagy menekülés közben vesztek a mocsárba. A leírások szerint az elesett várkapitánynak levágták a fejét és gyűrűkkel ékesített jobbját is.
A néhány megmaradt katonával a brescai Rufo és Uscasale tisztek megpróbálták megszervezni a reménytelennek látszó védekezést, a Budai kapuval szemben felállított ágyúk láttán megrettent polgárok azonban kikényszerítették az őrség fegyverletételét. Carlo Rufo tárgyalt a megadás feltételeiről a pasákkal, akik a német és olasz zsoldosoknak szabad elvonulást ígértek. Nem így a fehérvári polgároknak, akik Ferdinándhoz való átpártolásukkal magukra haragították a szultánt. Nekik a házaikban kellett maradniuk, s Szulejmán kivégzésekkel torolta meg árulásukat. Székesfehérvárt szandzsákközpontnak tette meg, melynek élére Ahmed béget nevezte ki.
Ibrahim Pecsevi olvasata szerint azonban – aki jó három évtizeddel az eseményeket követően született – Szulejmán nem szegte meg a város polgárságának tett ígéretét. A fehérváriak azonban addig ügyeskedtek, míg kijárták, bort szállíthassanak be a városba a törökök felügyelete mellett. A hordókban viszont fegyvereket és hajdúkat érkeztettek házaikba és a bazilikába. A készülő puccsot (avagy csínyt) azonban a fent említett szandzsákbég megneszelte, házkutatásokat rendelt el, s a bűnösnek találtatott gyaur kutyákat irgalmatlanul leölette.
A hajdani magyar székváros körül több mint 50 kilométer (két–három napi járóföld) védelmi gyűrűt vont a török: több mint fél évszázad telt el, míg a keresztény fél újra megpróbálkozhatott egy Buda elleni támadással.
Már 1896-ban felvetette Havranek József polgármester, hogy Varkocs Györgynek és Batthyány Ádámnak Székesfehérvárhoz fűződő történetét szoborműben kellene megörökíteni tisztelgésképp, de majd csak harmincnyolc évvel később készült el a hős várkapitányt formázó alkotás, Erdey Dezső munkája. Az egykori Budai kapu közelében felállított szobor avatására a török uralom alóli felszabadulás 250. évfordulóján, 1938. V. 19-én került sor.
„Tibi gloria, nobis exemplum!”
Források:
Csapó Kálmán: Székes-Fehérvár története, 1861
Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története I., 1998
Szegi Pál: Egy csodálatos domb titkai, in: A Pesti Hirlap Vasárnapja, 1934. VI. 10.
Tóth Sándor László: A koronázóváros elfoglalása – Az oszmán hódoltság és a szulejmáni várháborúk kezdetei 1541–1547, in: Rubicon, 2013/6
Veress D. Csaba—Siklósi Gyula: Székesfehérvár, a királyok városa, 1990
Zsoldos Attila: A Vár, in: Zsoldos Attila—Thoroczkay Gábor—Kiss Gergely: Székesfehérvár története az Árpád-korban, 2016
Végh Ákos László
