Udvardi Cserna Géza 1842. III. 28-án született Székesfehérváron, a tekintetes nemes Udvardi Cserna Károlynak, Székesfehérvár főügyészének és tekintetes Szücs Jozefának második fiaként. Bátyja, az 1840. XI. 14-én született Vince édesapjuk nyomdokain haladva – végigjárva a hivatali ranglétrát – szintén főügyész lett a kálvinista Rómában, de a literatúra és a helytörténet is érdeklődése homlokterében állt, az ő tollából származik 1858-ból a Szépirodalmi Közlönyben folytatásokban megjelent Székesfehérvár történeti és tájrajza.
Géza a gimnázium alsóbb osztályait szülőhelyén végezte, majd a nagykőrösi evangélikusoknál folytatta. Jogot Debrecenben tanult. S bár az ügyvédi kamara hivatalnokaként kereste kenyerét, aljegyzőként helyezkedett el Fejér megyében, az irodalomnak szentelte életét.
A literatúra iránti érdeklődésének letéteményesei azok a zsengék, melyeket 1856-tól publikált különböző folyóiratokban. Első versei a Hortobágy hasábjain jelentek meg; az olvasók figyelmét azonban egy fordítással, Ferdinand Freiligath a Virágok bosszúja című költeményének magyar nyelvre való átültetésével hívta fel magára. Még joghallgatóként (1861 és ’63 között) tagja volt a főiskola önképző körének, s szerkesztette a kör lapját, a Heti Közlönyt. Ez idő alatt két alkotásával is elnyerte a Kazinczy-díjat. Egy ódával (Hazám) és egy leíró költeménnyel (Esti kép).
Később Arisztidesz álnéven is publikált, lapszemlézett, az egyik legkedveltebb fedőnév alatt, hiszen – különböző időszakokban ugyan, de – Vajda Jánostól Vörös Vidorig, Koltai Virgiltől Tüdős Istvánig bújtak el ezen név mögé szerzők. Amikor pedig saját nevén jelentkezett írásaival, a Csernát elhagyta, s -y-nal írta családnevét (dacára annak, hogy az anyakönyvben -i-vel szerepel).
1865-ben publikált, Húgomhoz című művére az irodalom terén legendásan finnyás Kecskeméthy Aurél szerkesztette Bécsi Hiradóban is felhívták olvasóik figyelmét.
1866. V. 6-án az egykori Palotai kaputól délre elterülő téren avatták fel az első köztéri szobrot Székesfehérváron, Vörösmarty Mihály emlékművét. A lepellel elfedett alkotással szemben felállított tribün két szélén nemzeti színű drapériával bevont, nyitott sátrak álltak – a bal oldalit az országos küldöttségek, a katonai és civil főméltóságok számára alakították ki, míg a jobboldaliban a városi és megyei tisztikar, valamint a helyi ügyvédek, mérnökök és orvosok kiválóságai foglaltak helyet Fejér, Tolna és Veszprém nőegyleteinek képviselői mellett. A két sátor között a publikum többi része helyezkedett el a kivezényelt ifjúsággal. A Himnusszal megnyitott ceremónián Zichy Jenő mondott beszédet, ezt, miután lehullt a lepel, Fekete János, Tóth Lőrinc és Toldy Ferenc szónoklata követte; végül Boross Mihály adta elő Nyilas Samu 10 arannyal díjazott pályaművét, Egressy Gábor színművész pedig Udvardy Géza 30 aranyat érő költeményét szavalta el. A Szózat eléneklése előtt még Zsömböry Ede bejelentette – amit már minden jelenlévő tudott –, hogy a teret, ahol éppen tartózkodnak, Vörösmarty térnek hívják ezután.
Udvardy verse 44 másik pályaművet utasított maga mögé, mire egyesek rögtön bundázásról kezdtek sugdolózni. Gyanúsnak tartották, hogy pont egy Fehérváron élő ifjú – aki nem mellesleg e pályázat indítványozója volt, a verseket is hozzá kellett beküldeni – happolta el az első díjat idősebb, tapasztaltabb pályatársai (Szász Károly vagy Jámbor Pál) elől. Egészen addig, míg Egressy el nem szavalta a ceremónián a művet. A gyanú vélhetően Szász Károly köréből settenkedett elő, hiszen a jeligés pályázatával eredetileg ezüstérmet szerző bírt akkora egóval, hogy a kilétét felfedő borítékban leszögezte, ő kizárólag az első helyért száll csatába, a legmagasabbra jutó „vesztes” pozíciója sem érdekli őt. Így lett Nyilas Samu opusa a második helyezett.
Udvardy Géza Vörösmarty emlékezete című ódáját 1900 decemberében, a nagy előd születésének centenáriumán – Horváth Böske őnagyságának köszönhetően – még szélesebb körben ismerhették meg; ugyanis a hölgy visszaemlékezéseinek körítésével lehozta a verset is a Hazánk.
(Forrás: Hazánk. 1900. december 9.)
Udvardy Géza Költemények című kötetét Hackenast Gusztáv adta ki 1867-ben. E gyűjteményt a költő a székesfehérvári hölgyeknek ajánlotta, melyben a saját kútfőből származó szerzemények mellett németből átültetett fordításai is helyet kaptak. A kiadványt mind az olvasók, mind a kritika jól fogadta.
Az 1867. II. 5-én megtartott gyűlésükön Greguss Ágost titkár beszédében hangsúlyozta, hogy a Kisfaludy Társaság azt, hogy gyarapodni tudott „a háborús, ínséges és kórságos idő ellenére”, az új alapítóknak köszönheti, s a hat megnevezett személy között Udvardy Gézát is felsorolta. (Ekkoriban egy meghatározott összeg, támogatás befizetésével gyakorlatilag meg lehetett vásárolni az ’alapítótag’ titulust az egyleteknél.)
1868-ban került be a Királyi Magyar Természettudományi Társulat tagjai közé.
1869. IX. 29-én egyletük névadójára emlékeztek a Vörösmarty kör prominens tagjai, mintegy hetvenen a Fekete Sas Szálló dísztermében. A pohárköszöntők sorából ezúttal csak Zsömböry Edéét emelném ki, aki tósztjában még mindig a több mint három évvel korábban, Fehérvár első köztéri szobrának leleplezésénél elszavalt Udvardy-verset magasztalta.
Az irodalomba érkezési sebességét meteoréhoz hasonlították kortársai. Nem kevesebbet, Arany János méltó utódát látták benne. (E gondolattársításhoz az is hozzájárulhatott, hogy még a nyolcadikos nagykőrösi diák Cserna eljuttatta versezeteit Aranynak, aki ezután az írás folytatására biztatta az ifjú rímfaragót.)
Az életben elkövetett ballépései gyakran csüggesztették el Udvardyt – kedélyének az ebből fakadó hullámzása lírájából is egyértelműen kiviláglik. A mélabú újra meg újra átitatta költeményeit. Komoran tekint műveiben az ordas-emberek világára, melyben gyakorlatilag csak az igaz szerelem nyújthat (olykor) menedéket.
E keserűségre hajlamos poéta egy időre letette a lantot, és felköltözött a fővárosba. Hallgatását azonban csakhamar megtörte, 1870-ben nagyobb elánnal vetette bele magát az irodalomba, mint amekkora lelkesedéssel viseltetett iránta bármikor korábban. Elsősorban a Nefelejts, a Családi Kör és a Fővárosi Lapok hasábjain találkozhattak a nevével az újságforgatók.
A széppróza terepén is kipróbálta magát, főmunkatársa volt a Nők Lapjának, belmunkatársa a Figyelőnek. Ez utóbbi sajtóorgánumnál az anonim szerzőség kétes dicsfényét élvezve jelentetett meg irodalmi bírálatokat. 1872-ben jelentette meg egy fordítását a Képes Világban; a Magyarországon született, de már a szárnyait is német nyelven bontogató, cionista Max Nordau egy korai tanulmányát ültette át magyar nyelvre.
Klökner Péter 1872 novemberében nyerte meg lapjának, a Székesfejérvárnak Gézát. Cserna szerkesztőként való alkalmazásában hosszú távon gondolkodott Klökner, nem úgy, mint hét hónappal korábban, mikor is az anyagi és szakmai gondokkal küzdő periodika létezését közügynek tekintő Dietrich Szilárd ügyvéd(!) átmenetileg állt csak a lap kormányához, hogy segítsen Klöknernek, hogy együttes erővel kerüljék ki a Székesfejérvár elveszejtésére fenekedő zátonyokat. A rendeződni látszó viszonyok mindkettejüket arra késztették, hogy Dietrich átadja a stafétát a publicisztikában jártasabb, egy lap szerkesztését gördülékenyebben levezénylő Cserna Gézának. A sors kerekei azonban kiszámíthatatlan minőségben őrölnek, a hosszú távúra tervezett munkakapcsolat Klökner és Udvardy között nem jött össze. Géza 1873 júliusáig szerkesztette csupán a lapot. Igaz, költeményei a későbbiekben is megjelentek a Székesfejérvár lapjain havi rendszerességgel.
Az 1873-ban debütáló Székes Fejérvári Naptárnak is (Boross Mihály, Fekete János, Hattyuffy Dezső és Ligeti József mellett) egyik szerzője volt Udvardy Géza. Ezen évkönyvek az ekkor már tekintélyesebb kort megélő, Debrecenben és Lőcsén kiadott kalendáriumok formai és szerkesztési mintáját követték. Maga a naptár egy irodalmi, szórakoztató melléklettel, valamint egy megyei kisokossal alkotott teljes egészet. Udvardy részt vett már korábban hasonló kiadványban, például az Áldor Imre és Zilahy Imre szerkesztette Auróra albumnaptár 1867-es kiadásának egyik szerzőjeként is találkozhatunk a nevével.
Az 1875-ös év hozta el a második versgyűjteményét az érdeklődők otthonába, a már a címében is borongós Őszi lombokat. A krisztusi korba lépett szerző élete őszbe fordulásán töpreng, s várja a téli alkony közeledtét.
Az, sajnos, nem sokat váratott magára. A tüdejével betegeskedő Cserna Géza 1876 tavaszán Ferenc testvéréhez költözött Adonyba – a gyógyulás reményével szívében. Bátyja járásbíróként tevékenykedett a Duna-parti településen, a legidősebb testvér, a már korábban említett Vince ekkor ugyan még nem Debrecenben élt, de Fejértől távolabb, a Nagykunság fővárosában látta el a királyi főügyészekre háramló feladatokat.
A gümőkórral mintegy négy hónapig harcolni kényszerülő irodalmárt itt, Adonyban érte utol a halál 150 évvel ezelőtt, 1876. V. 15-én. Örök nyugalomra két nappal később helyezték hamvait az iváncsai református sírkertben.
Nem sokkal halála előtt, 1876 elején adta ki Moenich Károly és Vutkovich Sándor a Magyar írók tára címmel ellátott kiadványukat. Ennek első részében egy naptár található, minden naphoz hozzárendelve egy-egy magyar író, költő, aki az adott napon született vagy hunyt el. A kalendáriumot egy, a kötet jelentősebb hányadát kitevő almanach követi, melyben a fontosnak tartott, de a naptárba be nem fért, betűrendbe fésült szerzők adatai szerepelnek.
E kiadványban is szerepel Udvardy Géza, ahogy a halála után mintegy másfél évvel kiadott, Darmay Viktor által szerkesztett Újabb költők albumában is helyet kapott 23 kortársa koszorújában.
Források:
A Kisfaludy-Társaság évlapjai, 1865/6–186 6/7, 1869
Egyetértés, 1876. V. 18.
Erdély, 1876. V. 27.
Fővárosi Lapok, 1866. VIII. 29., 1876. V. 18.
Gulyás Pál: Az írói álnevekről, in: Irodalomtörténet, 1941/4
Horváth Böske: Vörösmarty emlékezete, in: Hazánk, 1900. XII. 9.
Kunsági: Vörösmarty-ünnepély Sz.-Fehérvárott 1866. május 6-dikán, in: Vasárnapi Ujság, 1866. V. 13.
Nagy Sándor: Székes Fejérvári Naptár, in: Fejér Megyei Hírlap, 1984. IV. 21.
Nefelejts, 1869. X. 3.
Pesti Napló, 1866. IV. 25.
Somogy, 1866. VI. 26., 1877. X. 30.
Szegedi Hiradó, 1866. V. 13.
Székesfejérvár, 1872. XI. 24., 1876. II. 23., 1876. V. 17., 1876. V. 20.
Természettudományi Közlöny, 1871/3
Ujvári Hedvig: „Az Ön iránti érzéseim soha nem változnak”, in: Magyar Könyvszemle, 2023/2
Vadnai Károly: Egy hét története – Május 4., in: Hazánk s a Külföld, 1866. V. 13.
Vasárnapi Ujság, 1866. III. 11.
Végh Ákos László
